"Az esély, hogy az Ulysses pályája egy üstököscsóván halad keresztül, körülbelül akkora volt, mint hogy valaki bankot robbant Monte Carlóban - e szavakkal érzékeltette az esemény valószínűtlenségét Edward Smith, a NASA Jet Propulsion Laboratóriumának munkatársa. A váratlan találkozást megelőzően az Ulysses több száz millió kilométerre volt a Hyakutake magjától és látható csóvájától. Senki sem számított arra, hogy az üstökös láthatatlan csóvája viszont mintegy 500 millió kilométer hosszan elnyúlik, ami több, mint a Nap és a Föld távolságának háromszorosa.
A Hyakutake-üstökös a XX. század egyik leglátványosabb égi jelensége, amely 1996 tavaszán ragyogott az égbolton. A már hat éve pályán lévő Ulysses űrszonda magnetométere és egyéb berendezései eközben a napszélről gyűjtöttek adatokat. Május elsején a műszerek, látszólag minden ok nélkül, néhány órára teljesen "megbolondultak": adataik szerint a napszél szertefoszlani látszott, és az azt kísérő mágneses tér alaposan eltorzult. Más műszerek olyan gázok jelenlétét mutatták ki, amelyek a napszélben szokásosan nem fordulnak elő. A kutatók észlelték ugyan a zavart, de jelentőségét akkor nem ismerték fel. "Váratlanul egy tűre bukkantunk a szénakazalban, de ügyet sem vetettünk rá, mert akkor éppen nem tűt kerestünk" - magyarázta George Gloeckler, az Ulysses napszélion-elemző munkacsoportjának vezetője. Pedig a műszerek egyértelműen olyan ionokat jeleztek, amelyeknek az előfordulása az üstökösökben gyakori. A magnetométeres mérések pedig szintén olyan változásokat mutattak ki a mágneses térben, amilyeneket az üstököscsóvák okoznak.
Az üstökösökről úgy vélik, hogy a bolygók keletkezését megelőző időszak hibernált túlélői, amelyek a Naprendszer ősanyagát hordozzák fagyos testükben. Így kulcsként szolgálhatnak a Föld és az élet keletkezése rejtélyének megfejtésében. Bizonyos elméletek szerint az üstökösök "termékenyítették meg" a Földet, azaz szórták szét rajta az élő anyag építőelemeit. Ezek a "piszkos hógolyók" a Naphoz közeledve a melegedés hatására egyre növekvő por és gázcsóvát növesztenek, amelyek fékezik a napszél áramlását, és eltorzítják az azt kísérő mágneses teret.
Timothy Jones, a londoni Imperial College kutatója a Journal of Geophysical Research című szakfolyóiratban figyelt fel a napszél 1996-ban mért rendellenes viselkedéséről szóló beszámolóra. A cikk az Ulysses napszélion-elemző műszerének adatain alapult, ám a magnetométer ezzel egyidejű méréseivel összevetve hamar kiderült, hogy az is észlelte az anomáliát. Jones és munkatársai elemezték az adatokat, s arra a következtetésre jutottak, hogy egy üstökös csóvája éppen ilyen torzulásokat okozhat. A nyomokból ennek alapján már egyértelműen azonosítható volt, hogy a "tettes" nem lehetett más, mint a Hyakutake.
Mindeközben George Gloeckler és munkatársai a Marylandi Egyetemen, Jonesék eredményét hallva újra átvizsgálták az ionelemző adatait, s megállapították, hogy a szén, a nitrogén és az oxigénionok eloszlása a zavar időtartama alatt szinte kísértetiesen hasonlított a Halley-üstökösnél mért hasonló adatokkal. "Igencsak meglepődtünk, hogy az üstökös csóvája ilyen messzire nyúlik - mondta Gloeckler, hozzátéve, hogy a két egymástól független eredmény alapján immár aligha vonható kétsége, hogy az Ulysses valóban átrepült a Hyakutake-üstökös csóváján.
Az 1990-ben elindított Ulysses űrszonda a NASA és az ESA közös vállalkozása. A szonda elsődleges feladata a Nap sarkvidékeinek tanulmányozása, ezért pályasíkja csaknem merőleges az ekliptikára. Az Ulysses főként a Nap mágneses terét és a napszelet vizsgálja: kamera nincs a fedélzetén, érzékeny műszerei viszont számos "láthatatlan" jelenségnek - köztük az üstököscsóvák részecskéinek - a kimutatására alkalmasak.
(Élet és Tudomány)
Ajánló:
Az eredeti sajtóanyag az Ulysses honlapján.