Egy vulkán pusztulása és újjászületése: 20 éve "robbant fel" a Mount St. Helens<br/>

1980. május 18-án reggel 8.32-kor David Johnston amerikai geológus már csak ennyit tudott rádiójába kiabálni: Vancouver, Vancouver, itt van! Egy pillanattal később 800 fokos, óránként több mint 1000 km-es sebességgel száguldó hamufelhő söpörte el.

Az eredetileg 2950 méter magas Mount Saint Helens tűzhányó az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén, Washington államban található. A Cascade-hegység vulkáni láncának tagja. 1980. május 18-án egy gigantikus kitöréssel a hegy 400 m-t vesztett magasságából. Az esemény 57 halálos áldozatot követelt, annak ellenére, hogy a hatóságok idejében kitelepítették a lakosságot.

Az egyik legismertebb áldozat Harry Truman (az egykori elnöknek csak névrokona) volt, aki a figyelmeztetések ellenére sem volt hajlandó elhagyni a veszélyes környéket, ahol egész életét töltötte. A "Hegyen" akart meghalni, 16 macskájával együtt. A kitörés során másodpercek alatt mintegy 200 méter vastag hamu temette be őket.

123 éves inaktivitás után a Mount Saint Helens 1980 tavaszán aktivizálódott újra, amikor egy 4,2-es magnitúdójú földrengés rázta meg a tűzhányót és környékét. Ezt kisebb földrengések százai követték. Hét nappal később következett be az első gőzkitörés, amely a vulkán jégborítását átfúrva egy kb. 100 méter széles krátert hozott létre. Ezt április elejére kitörések tucatjai bővítették ki.

Mindössze két hónap alatt egy másfél km hosszú, egy km széles terület 135 méterrel emelkedett ki a hegy oldalában, amely "dudor"-ként vált ismertté. A dudort a vulkán belsejében mozgó megolvadt kőzet hozta létre, amely kifelé nyomta a régebbi kőzeteket, hogy helyet csináljon magának.

Miután elterjedt a hír, hogy a vulkán hamarosan kitör, egyre több kalandvágyó fotós és videós érkezett a helyszínre, nem törődve azzal, hogy életük veszélyben van.

Május 18-án reggel 8:32-kor egy hirtelen, 5,1-es földrengés megnyitotta a tűzhányó északnyugati oldalát. A duzzanat és a környező terület eltűnt egy hatalmas földcsuszamlásban. A magmakamra olvadt anyagai és gázai a kőzetek és talaj nyomásától megszabadulva hatalmas habkő- és hamukitörést produkáltak.

Óriási kiterjedésű, mintegy 800 Celsius-fokos tüzes törmelékfolyás indult el, 1100 km/órás sebességgel száguldva, s rövid idő alatt több mint 650 négyzetkilométeres területet tett a földdel egyenlővé. A több mint kilenc órán keresztül tartó intenzív kitörés hamufelhője elérte a 15-20 km-es magasságot. A környező területeket vastagon elborította a hamu.

Amikor végül másnap reggel kitisztult a levegő, láthatóvá vált, mekkora pusztítást végzett a tűzhányó. A kitörés előtt a hegy körüli terület természeti szépségeiről volt híres. A kristálytiszta vizű Lélek-tó medencéjének környékét 800 éves fákból álló erdők borították, s hegyi kecskék is éltek itt. A kitörés után a fák dobozból kiszóródott fogpiszkálókként hevertek a földön, teljesen letarolva. Voltak olyan fák, amelyeket nem ért el a gyilkos törmelékfolyás, de a belőle messzire áradó melegtől elpusztultak: ezeket a területeket "álló halál zónáknak" nevezik.

A patakok vize felforrt - azon a napon csak főtt halak voltak bennük. Az utak járhatatlanná váltak, a hidak leszakadtak, mindent elborított a hamu: a gyilkos erejű kitörés alapos munkát végzett.

A kitörés után a Mt. St. Helens magassága 2550 méterre csökkent. Az egykori gyönyörű, szabályos vulkáni kúp helyén egy északnyugat felé nyitott, egy-másfél km átmérőjű, patkó alakú kaldéra (vulkáni roncs) tátongott. A kitörés ereje - amely egy 24 megatonnás nukleáris bomba felrobbantásához hasonlítható - több mint 3,5 milliárd köbméter kőzetet és talajt mozgatott meg. Az esemény geológiai szempontból is különleges volt, ugyanis a fő kitörés nem felfelé irányult - ahogyan az egy "normális" vulkántól elvárható -, hanem oldalirányban játszódott le. Az elolvadt gleccserek és hótakaró vizétől átitatott északi hegyoldal agyagos lejtői ugyanis megcsúsztak, leomlottak, s utat nyitottak a hegy gyomrában feszülő magmának.

A Mt. St Helens azóta is aktív: az utóbbi két évtizedben már többször produkált kisebb kitöréseket. Belsejében egy fiatal lávakupola növekszik, amely a becslések szerint 200 év alatt töltheti ki a kaldérát.

A tüzes törmelékfolyás által letarolt területről eltűnt az élet, és úgy tűnt, a hegy örökre holdbéli táj marad. Az élet azonban igen szívós valami. Már a kitörést követő évben megjelentek a növények az elpusztított terület peremén, s megindult a hegy ökoszisztémájának hosszú és lassú újraépülési folyamata. A kitörés óta a vulkán lejtői, a kráter és a környező hegyek amolyan természetes laboratóriummá váltak, ahol a tudósok kitűnően tanulmányozhatják, hogyan tér vissza az élet egy elpusztított élőhelyre.

Még sok idő kell ahhoz, hogy a hegy újra olyan legyen, mint 1980 májusa előtt. Bár a vulkán magas platóin, meredek lejtőin még nincs számottevő növényzet, a kutatók szerint 200 év múlva már nem lehet megmondani, hogy korábban itt történt valami. Hacsak nem jön egy újabb nagy kitörés.

Békési Zsolt és Sipos Eszter anyagaiból összeállította az [origo]

Ajánló:

Egy átfogó képsorozat, rövid magyarázatokkal. Képek, videók, információk nagy gazdagságban. Amerikai Geológiai Szolgálat.