Felelős az állam a kozmikus károkozásért <P><BR/>

Harminc évvel ezelőtt, 1972. március 29-én Londonban, Moszkvában és Washingtonban egyidejűleg bocsátották aláírásra azt a bevezetőből és 28 cikkből álló sokoldalú egyezményt, amely az űrobjektumok által okozott károkról, az ilyen károkozással járó nemzetközi felelősségről szól.

A bonyolult technikai és jogi megfogalmazású szabályozást, amelyet az érdekelt államok tárgyalássorozatán dolgoztak ki, "világszervezeti fejbólintás" indította útjára: 1971. november 29-én jóváhagyta az ENSZ-Közgyűlés 36. ülésszaka.

A nemzetközi jog meghatározása szerint a nyílt tenger és a Déli-sarkvidék mellett a világűr a harmadik "területi felségjog alatt nem álló térség". A világűrben azonban nincs "nemzetközi jogi vákuum": az általános alapelvek mellett külön is szabályozni kellett a világűrben kifejtett tevékenység részleteit, annál is inkább, mert veszélyes tevékenységek hatásai ott is jelentkezhetnek. A felelősség beállásához itt nem feltétlenül szükséges jogsértés, elégséges a kár bekövetkezése. A konkrét felelősségi viszonyt az okozott kár hozza létre, kár hiányában ilyen esetekben nincs felelősség.

Mivel a világűr és az égitestek nem lehetnek szuverenitási igény tárgyai, foglalás, használat útján vagy más módon nem sajátíthatók ki ("res omnium communis"), az űreszközök jogi helyzete leginkább a nyílt tengeren tartózkodó hajók vagy az afelett szálló repülőgépek helyzetével azonos: hajók a nyílt tengeren csak egy állam lobogója alatt haladhatnak, és annak kizárólagos joghatósága alá tartoznak.

Ami a kárfelelősséggel kapcsolatos szabályozásokat illeti, azoknak elsősorban olyan kérdésekre kellett és kell feleletet adniuk, hogy kit terhel, milyen károkért áll fenn a kárfelelősség, milyen magatartás alapozza meg a felelősséget, korlátlan-e a kártérítési kötelezettség, milyen fórum legyen illetékes a felmerülő viták eldöntésére.

Azt, hogy milyen irányelvek határozzák meg az államok magatartását a világűr kutatása és használata során, 1962-ben már körvonalazta egy ENSZ-nyilatkozat, majd 1967-ben egy nemzetközi megállapodás, amely ezt a címet viselte: "Szerződés az államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén, beleértve a Holdat és más égitesteket".

Ez a szerződés 6. cikkében leszögezte, hogy részesei nemzetközi felelősséget viselnek a világűrben kifejtett tevékenységükért, akár állami, akár magánszervek végzik azt, magánszervek csakis a megfelelő részes állam engedélyével és annak folyamatos felügyelete alatt folytathatnak világűr-tevékenységet.

Ha nemzetközi szervezet égisze alatt folyik egyfajta kozmikus tevékenység, akkor felelős mind maga ez a nemzetközi szervezet, mind azok az államok, amelyek csatlakoztak az 1967-es szerződéshez és annak részeseiként vesznek részt a szóban forgó vállalkozásban.

Már ez az "alapelv"-szerződés kimondta, hogy az űrtevékenységgel okozott károkért felelős a felbocsátó állam, illetve az az állam, amelynek területéről vagy berendezései igénybevételével az indítás történt. Itt az űrobjektum vagy annak alkatrészei által okozott károkra gondoltak, függetlenül attól, hogy a károkozás a Földön, a levegőben, a világűrben, a Holdon vagy más égitesten történt, ha a károsult egy másik szerződő állam, vagy annak akár "természetes" akár "jogi" személye.

A világűrjog alapforrásának tekintett 1967-es szerződés e rendelkezéseit lényegében örökölte a most harminc éves 1972-es "kártérítési egyezmény", amely részletesebben taglalja a kárfelelősség kérdését. Ebben szerepet játszik az a felismerés, hogy a világűr-tevékenység igen komoly veszélyforrás, amely államok biztonságát is veszélyezteti.

A nemzetközi jog bizonyos állami tevékenységekkel összefüggésben - ilyen például az atomenergia felhasználása vagy a kozmikus tevékenység - fokozott állami felelősséget állapított meg. Ez az objektív vagy abszolút felelősség csak akkor elhárítható, ha például nukleáris létesítmény esetén a kárt szenvedett személy a tilalmi felírat ellenére közelítette meg az atomreaktort, ha a kár természeti csapás miatt következett be vagy a kár oka háborús cselekmény.

Az 1972-es egyezmény értelmében a felbocsátó állam az egyébként abszolút, teljes vagy feltétlen felelősség alól csak akkor kimenthető, ha a kárt szenvedett állam "cselekvéssel vagy mulasztással" szándékosan idézte elő a kárt. Abszolút felelősség esete áll fenn, ha különböző államok által felbocsátott két mesterséges hold összeütközése miatt áll be kár egy harmadik állam területén vagy úton lévő repülőgépén: ilyenkor a két felbocsátó állam felelőssége egyetemleges.

Azért a kárért azonban, amelyet például egy műhold egy másik állam űrhajójával vagy annak személyzetével kapcsolatban okoz, az a felbocsátó állam felelős, amelyet - akár szervezetein keresztül - vétkesség terhel. Ha mindkét állam vétkes, akkor a felelősség a vétkesség arányában oszlik meg közöttük.

Nemzetközi szervezet az 1972-es egyezmény alapján akkor köteles állni a felelősséget az űrobjektuma által okozott károkért, ha tagjainak legalább fele csatlakozott a szóban forgó egyezményhez és az 1967-es szerződéshez. Ha a nemzetközi szervezet hat hónapon belül nem tesz eleget kártérítési kötelezettségének, akkor ez a két megállapodásban részes tagállamaira hárul.

Az 1972-es egyezmény 12. cikke értelmében a kártalanítást a nemzetközi jognak, valamint az igazságosság és a méltányosság elveinek megfelelően oly módon kell meghatározni, hogy az a károsult számára teljes helyreállítást biztosítson. A károsult az űreszközöket felbocsátó állam bíróságainál vagy más szerveinél is benyújthatja kárigényét, a kárigény kettős érvényesítése azonban nem megengedett.

A kártalanítási igényt elvileg diplomáciai úton kell a felbocsátó államhoz benyújtani, mégpedig a kár bekövetkezésétől vagy a felelős állam megállapításától számított egy éven belül. Ha az igény rendezése további egy éven belül nem történik meg, az érdekeltek háromtagú "kárigényrendező bizottságot" hoznak létre, amely többségi döntést hoz. Ez végérvényes és kötelező, ha a felek ebben megegyeztek; ha a bizottság csak ajánlást fogad el, azt a jóakarat szellemében kell végrehajtani.