Ki vagyok én? - Az identitás problémája biológusszemmel

A többsejtű szervezeteket felfoghatjuk úgy, mint az egymással versengő sejtek populációinak csataterét. Claire Ainsworth-nek a Nature-ben megjelent ismeretterjesztő cikke azt fejtegeti, miként szivárgott be a fenti gondolat az immunológiába és a rákkutatásba.

Igaz mindez miránk, emberekre is, véli de Tomaso és Weissman. Több eset is létezik, melyben a vetélkedő sejtvonalak játszóterévé válhatunk. Szervátültetés vagy vérátömlesztés esetén a donorszervezet vérképző őssejtjei korlátlanul vándorolhatnak a vérárammal, és képesek lehetnek kolonizálni a befogadó szervezetet. De természetes körülmények között is előfordulnak ilyen esetek. Habár nem az eddigi értelemben vett kimérizmusról van szó, rákos elfajulásnál egy bizonyos, a sajáttól különböző identitású testi sejtvonal terjed el a szervezetben. Annak érdekében, hogy az adaptív immunitást kikerülje, sok ráksejt leállítja az MHC-gének átíródását.

Rinkevich és munkacsoportja ehhez hasonló folyamatot tanulmányozott: megvizsgálták, ahogyan a Botryllus sejtjei elterjednek és "randalíroznak" a közeli rokon Botrylloides zsákállat szervezetében. "Olyan ez, mint a rák" - mondja Rinkevich. "Kétségtelenül vannak párhuzamok" - ért egyet de Tomaso. "A rák a testi sejtek parazitává válása. A szervezeten belüli szelekció eredménye."

Weissman szerint sokat tanulhatunk a Botryllustól. A rákkutatók úgy gondolják, hogy felnőttkori őssejtjeink kulcsszerepet játszanak a tumorok kialakulásában és fejlődésében⁸. Weissman szerint feltűnő a párhuzam a rák őssejtjei és a "győztes Botryllus" őssejtjei között. Szívesen megismerné azokat a géneket, amelyek ilyen "szuperragadozói" képességgel ruházzák fel a hordozóikat. "Nem volnék meglepve, ha végül azokhoz hasonló géneket találnánk, melyek a tumorok kialakulásához is vezetnek" - mondja.

A rák nem vezet a rákos sejtek valódi halhatatlanságához, hiszen a gazdaszervezet élete sem végtelen (bár ez alól is van kivétel, lásd a következő oldalon). Ahhoz, hogy az őssejtek leküzdjék ezt az akadályt, be kell jutniuk a csíravonalba - bármelyik csíravonalba. Elméletileg erre legkönnyebben a terhesség során kerülhetne sor. Már több emlősfajban is leírták, hogy őssejtek kerülhetnek át egyik magzatból a másikba. A magzat őssejtjei bekerülhetnek továbbá az anya vérkeringésébe is. Bár az anyai immunrendszer a legtöbbet elpusztítja, nem tudjuk miért és hogyan, de sokszor maradnak túlélők. A többgyermekes anyák így akár többféle genetikai állományú sejtvonalak keverékeit is hordozhatják.

Az embrionális őssejtek elméletileg a későbbi magzatok vagy akár az anya csíravonalába is bekerülhetnek. A csíravonali kimérizmus azonban úgy tűnik, mégsem valósul meg valamiért. Weissmanra hivatkozva: ez arra utal, hogy a zsákállatokéhoz hasonló, MHC-alapú azonosító rendszerünk tudja, hogyan állítsa meg az ilyen potyautasokat. "A tény, hogy legtöbbünk nem csíravonali kiméraként éli életét, arra utal, hogy léteznek védekező mechanizmusok."

De Tomaso feltételezi, hogy a módszer, amivel immunrendszerünk megállítja az őssejteket, még sokáig megoldatlan rejtély maradhat az immunológia számára. Az MHC-gének változatossága jóval meghaladja az adaptív immunrendszer (a megváltozott életkörülményekhez alkalmazkodó immunrendszer) igényeit. Vajon az őssejt-parazitizmus veszélyét elhanyagolhatjuk? De Tomaso elismeri, hogy hipotézise egyelőre valóban csak spekuláció, és egy sor más elmélet is próbálja magyarázni az MHC-gének változatosságát. Mégsem hagyja nyugodni az ötlet, hogy önmagunk megkülönböztetésének igénye a természetes szelekció fontos mozgatórugója lehet az egyed szintjén, ami végül egyedivé tesz minket is: "Minden, ami körülvesz, azt sugallja, hogy a szelekció arra mutat: legyél a lehető legegyedibb".

Így aztán az egyéniség fenntartása, sőt kiterjesztése az ember esetében, illetve a körülmények, melyek más élőlényeket arra késztetnek, hogy feladják egyéniségüket a csoport javára, hasonló okra vezethetők vissza. Az egyed szintjei - a sejt vagy a gén - mind a mai napig félmilliárd éve lefektetett törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Az egyed, a sejt és a gén mozgatórugóinak megértése, valamint a felismerés, hogy a sejtek nem egyszerűen csak építőköveink, hanem egyéniséggel rendelkező entitások, Steinbeck zsákálatokkal kapcsolatban megfogalmazott gondolatait juttatják eszünkbe: "ők a világ és saját magunk mélyebb megértésének alapjai".