Megkérdőjelezik a nagymama-hipotézist

Sokáig úgy gondolták, hogy a nők azért élnek olyan soká szaporodóképes koruk után, mert evolúciós előnyt jelent, hogy részt vesznek unokáik felnevelésében. Német kutatók most matematikai szimulációval vizsgálták az elméletet, és eredményeik nem támasztották alá a nagymama-hipotézist.

A nagymama-hipotézis először 1966-ban tűnt fel William Hamilton evolúcióbiológus egyik cikkében. Igazán nagy figyelmet azonban az 1980-as, 1990-es években kapott, miután megjelentek Kristen Hawkesnak, a Utahi Egyetem antropológusának és munkatársainak Afrikában gyűjtött adatai.

A kutatók azt tapasztalták, hogy a tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető törzsben az anyáknak meg kell osztaniuk idejüket a táplálékgyűjtés (maguk és a már elválasztott utódaik számára), illetve a csecsemőik gondozása között. Ha azonban a nagymamák segítenek a gyűjtögetésben, akkor cserébe egészségesebb és jobban táplált unokáik lesznek, akiket fiatalabb korban lehet elválasztani. Evolúciós időskálán nézve ez a fokozottabb rátermettség olyan szelekciós nyomást fejthetett ki, amelynek hatására többségbe kerültek azok a nők, akik jóval túlélték a menopauza bekövetkeztét. Ez egyébként csak az emberekre jellemző, közeli rokonainkra, az emberszabású majmokra (például csimpánzokra) nem.

Friederike Kachel, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet evolúcióbiológusa szerint azonban ezek a vizsgálatok és más kutatások nem támasztják kellően alá a nagymama-hipotézist. Kachel munkatársaival egy matematikai szimulációs tesztet futtatott le, hogy ellenőrizze az elterjedt elmélet elfogadhatóságát. Eredményeiket a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban ismertették.

A modell egy 1000 emberből (500 férfi, 500 nő) kiinduló populáció cselekedeteit és egymás közti interakcióit szimulálta. Az egyének élettartamát és szaporodóképes időszakát olyan öröklött tényezőkként kezelték, amelyek idővel mutáción esnek át. Kezdetben a nők 50 éves korukban meghalnak, miután nem képesek tovább szaporodni. Egyes szimulációkban, amikor a nők nem a saját gyerekeiket gondozzák, előnyhöz juttatják unokáikat azzal, hogy csökkentik elválasztási életkorukat.

Nagyjából 500 generáció után a modell kimutatta, hogy a nagymama segítsége a csecsemőkor idején lerövidítette azt az időszakot, amely lányaik két gyerekszülése közt eltelt. Lerövidült a szaporodóképes időszak is. Összehasonlítva azonban olyan szimulációkkal, amelyekben a nagymamák nem segítettek lányaiknak, a segítséggel járó előnyök sosem eredményezték az élettartam meghosszabbodását.

Kachel szerint az eredmény nem olyan meglepő, mint amilyennek látszik. A természetes kiválasztás az élet korai szakaszában a legerősebb, és egy tulajdonságra gyakorolt befolyása gyengül az élőlény korának előrehaladtával. Ezért a nagymamaság előnyeinek rendkívül jelentőseknek kellene lenniük ahhoz, hogy meghosszabbítsák az emberi élettartamot.

Kachel tehát tévesnek tartja a nagymama-hipotézist, azonban nem tud semmiféle jobb elmélettel előállni arra, hogy miért hosszabbodott meg az élettartam. Szerinte elképzelhető, hogy élettartam-hosszabbodásunk egyfajta kulturális melléktermék, amely a halálozás olyan hagyományos okainak eltűnéséhez vezetett, amilyen a ragadozók emberevése.

Kachel modelljét sokan megkérdőjelezik, köztük Hawkes is. Kétségesnek tartja például azokat a feltételezéseket, amelyekkel Kachelék éltek a halálozási és a termékenységi ráták megállapításakor. Egy másik antropológus, Frank Marlowe szerint lehet, hogy a nagymama-hipotézis nem tökéletes, de jelenleg nincs jobb helyette. Kachel viszont azzal érvel, hogy noha a nagymamák fontos szerepet töltenek be számos társadalomban, ez még nem bizonyítja, hogy ők az okai az emberi élettartam meghosszabbodásának.