Az 1526-os mohácsi csatavesztés után trónra került I. (Szapolyai) János (uralkodott 1526 és 1540 között) az ugyancsak magyar királlyá koronázott I. (Habsburg) Ferdinánddal szemben (uralkodott 1527 és 1563 között) a Porta támogatásával akarta megszilárdítani hatalmát.
Mohács után a török kivonult a Magyar Királyság területéről,
mert az európai Habsburg-hegemónia megbontására törekvő I. (Nagy) Szulejmán szultán (uralkodott 1520 és 1566 között) Magyarországot korlátozott szuverenitású vazallus állammá kívánta tenni.
Emiatt kötött szövetséget I. János királlyal.
Ezt a török fennhatóságon alapuló szövetséget azonban a Habsburg-uralkodó és I. János között 1538-ban megkötött titkos váradi béke felborította,
az egyezségben ugyanis I. János lemondott Ferdinánd javára a trónutódlásról, az ország jövőbeli egyesítése érdekében.
Szulejmán, amikor tudomást szerzett a váradi békéről, elhatározta az ország végleges megszállását. A török beavatkozáshoz kapóra jött, hogy
János 1540 nyarán, közvetlenül a halála előtt, fia, János Zsigmond megszületése miatt felmondta a Ferdinánddal megkötött megállapodást.
Ferdinánd az ország feletti kizárólagos hatalom megszerzése céljából 1541 nyarán 30 ezer fős haderővel Buda ostromához fogott.
Ferdinánd az özvegy királyné, Jagelló Izabella eltávolításával akarta János Zsigmond királlyá koronázását megakadályozni, és birtokba venni az ország keleti tartományait, valamint Erdélyt.
A szorongatott Izabella a Portától kért segítséget,
megkönnyítve ezzel Szulejmán tervét az ország elfoglalására.
A Buda alá vonult török sereg elűzte a császári csapatokat, majd 1541. augusztus 29-én, napra pontosan
a mohácsi csata 15. évfordulóján kardcsapás nélkül megszállta a Magyar Királyság fővárosát.
Izabellát és a gyermek János Zsigmondot Erdélybe száműzte, az ország középső vidékét pedig katonailag biztosítva az Oszmán Birodalom részévé tette.
A három részre szakadt ország életében kezdetét vette a másfél évszázadig tartó hódoltság.
A gyermek János Zsigmond nevében a hatalmat gyakorló sokoldalú és rendkívül tehetséges diplomata, Fráter (Martinuzzi) György bíboros, erdélyi helytartó
legfőbb célja Erdély és a hódoltságon kívüli területek egyesítése volt.
Az ezt rögzítő és a török háta mögött 1549-ben titokban megkötött nyírbátori szerződésben Fráter György kötelezettséget vállalt arra, hogy átadja Erdélyt I. Ferdinándnak. A nyírbátori szerződést úgy akarták realizálni, hogy kész helyzet elé állítsák a Portát.
A fejedelemség átadásának biztosítására 1551-ben Ferdinánd Giovanni Battista Castaldo parancsnoksága alatt 7000 zsoldost küldött Erdélybe.
Az özvegy királyné, Izabella azonban ellenállt, a közvetíteni próbáló Fráter Györgyöt pedig Castaldo – Ferdinánd tudtával – 1551. december 17-én meggyilkoltatta. Szulejmán éktelen haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett Erdély és a keleti országrészek átadási kísérletéről.
Ezért elhatározta, hogy fegyveres beavatkozással akadályozza meg Erdély és a felvidéki országrészek egyesítését Ferdinánd koronája alatt. 1552 tavaszán Kara Ahmed pasa (1553-tól nagyvezír), a szultáni hadak főparancsnokának vezénylete alatt indult meg Isztambul alól a török haderő. Ahmed pasa hadaihoz csatlakozott Szokoli Mehmed ruméliai beglerbég (szintén későbbi nagyvezír), valamint Hadim Ali budai pasa hadteste is.
Az egyesült török hadak elfoglalták Temesvárt, megszállták Lippát, elesett Szécsény, Hollókő, Buják, valamint Drégely erőssége is.
Ahmed serege a nyugatról beérkező Hadim Ali budai pasa hadtestével együtt megostromolta és elfoglalta Szolnokot.
A próféta zászlaja alatt felvonuló török hadaknak már csupán egyetlen keresztény erőd, Eger vára állta útját ahhoz, hogy teljes győzelemre vigyék a padisah tervét, Felvidék elválasztását Erdélytől.
A harc és a küzdelem szűkké tette ama mezőt a gyauroknak, a pokolra valókat bekerítették és közrefogták.
A villogó kardokkal porba döntvén az alávalók seregét, ama mezőt megfestették a gyaurok vérével és állapotukat siralmasra változtatták" - emlékezett meg az 1552-es hadjárat addigi sikereiről a török krónikás, Dzselálzáde Musztafa. Úgy látszott, hogy az Ali által csak a "gyaurok lakta rozzant akolnak" nevezett Eger sem lesz képes útját állni az "igaz hit és szent háború" harcosainak.
Így írt Ferdinándnak az Egerben összegyűlt védők kilátástalannak tűnő helyzetéről Dobó István, az erősség élére 1548-ban kinevezett legendás várkapitány.
Dobó 1548 és 1552 között heroikus erőfeszítéseket tett Eger várának megerősítéséért,
ennek ellenére 1552 baljóslatú nyarán még csak mindössze 400 főből (200 gyalogos és 200 lovas katonából) állt az egri várőrség a 40 ezer fős, győzedelmes szultáni hadakkal szemben.
Dobó István folyamatosan sürgette erősítésért az udvart és Oláh Miklós egri püspököt, esztergomi érseket. Július 19-én Miksa főherceg (1563-tól magyar király) levélben utasította Pető Gáspár, Bornemissza Gergely és Zoltai István hadnagyokat, hogy csapataikkal "késedelem nélkül és azonnal" vonuljanak Egerbe, Dobó várkapitány zászlaja alá.
Az ő csapataikkal, valamint a környék Mekcsey István hadnagy parancsnoksága alatt felfegyverzett jobbágyaival és néhány más kisebb létszámú egységgel együtt
Eger védőinek létszáma szeptember elejére valamivel több mint 1700 főre nőtt.
A várkapitány nagy előrelátással fél évre elegendő élelmiszert halmozott fel a belső várban, és a korábbi években
olasz hadmérnökök felfogadásával erősíttette meg a falakat.
De még ezzel együtt is, reménytelenül kevésnek tűnt az az erő, amelyet Dobó Ali és Ahmed pasa seregeivel szemben felvonultathatott.
Rossz hír volt, hogy az 1552. augusztus 11-ei palásti csatában
Ali pasa megsemmisítette Erazmus Teuffel császári tábornok keresztény hadait,
így a csatavesztés után Erdélybe menekült Balassa Menyhért országos főkapitánytól sem volt várható semmilyen segítség.
Ahmed pasa Szolnok szeptember 3-án történt elfoglalása és a török hadak Eger alá vonulása után pökhendi levelet küldött Dobónak, felszólítva őt a vár feladására:
felszólítalak és figyelmeztetlek benneteket, hogy inkább a hatalmas és igazságos fejedelemnek, Szolimánnak kegyességét, mint fegyvereit tapasztaljátok meg,
s adjátok fel Eger várát. Ha azonban makacsul és hajthatatlanul kitartotok a vár védelmében, nemcsak vagyonotokat, hanem azokkal együtt gyermekeiteket, végül saját életeteket is… el fogjátok veszíteni” - állt a szultáni szerdár, a török hadak főparancsnokának levelében.
Dobó a levelet kézbesítő futárt tömlöcbe vetette, és a vár fokára tűzött, két kopja közé emelt fekete koporsóval üzent a Tihamér közelében sátort verő törököknek, hogy a várat életük árán is megvédik.
Dobónak a Budára, Temesközbe és Hatvanba küldött kémei útján pontos információi voltak a törökök tervéről.
Szeptember 9-én a várból kiküldött könnyűlovas portyázók Abonynál megütköztek a török előőrssel, számos akindzsit levágva.
Szeptember 11-én beérkeztek Ali budai pasa seregtestei is, amelyek a vár és a város északi oldalán vertek tábort. Ahmed az ostromra készülődő csapatait az Eger-patak nyugati oldalán, Szokoli Mehmed beglerbég pedig a pataktól keletre, Tihamér határában állomásoztatta seregét.
Szeptember 16-ra teljessé vált Eger bekerítése.
Dobó várkapitány kiüríttette a nehezen védhető alsóvárost, és halálra szánt védőivel bezárkózott a várba.
Szeptember 17-én a muszlim hadak kora reggeli közös imája után működésbe léptek az egri várral szemközt fekvő Szőlőhegyre felvontatott nehéz faltörő ágyúk, a zarbuzánok.
A török tüzérek, a topcsik, 12 napon át szakadatlanul ágyúzták Eger falait.
Éjszakánként a védők vesszőfonatokkal, földdel és terméskövekkel próbálták kijavítani a török ágyúgolyók megrongálta falakat.
A várvédők elszántságát mutatta egyik éjszakai vállalkozásuk is, amikor Bornemissza Gergely parancsnoksága alatt kisebb lovascsapat tört ki a várból az álomba szenderült török táborra.
A kitörő vitézek az őrséget levágva, több, a falak közelébe vontatott ágyút is megrongáltak.
Szeptember 29-én a bégek úgy értékelték, hogy Eger falai már kellően meggyengültek a döntő rohamhoz. A tömött sorokban rohamozó törökök feljutottak a várkapu melletti bástyára, és kitűzték a félholdas lófarkas zászlót.
A helyzet kritikussá vált, a bástya elfoglalásával ugyanis az elszántan küzdő janicsárok benyomulhattak volna a belső vár udvarára. Felismerve a fenyegető veszélyt, Dobó parancsot adott, hogy a várvédő ágyúkat pattantyúsai (tüzérei) fordítsák a bástyának.
Az összpontosított tűzzel sikerült kőhalmazzá lőni a tornyot,
amelynek romjai között nem csak rengeteg „igazhitű harcos”, hanem jónéhány várvédő is életét vesztette.
Az omladékra rendületlenül felmászó törököket csak gyilkos kézitusa árán sikerült kiverni.
A védők is súlyos veszteséget szenvedtek.
Az öldöklő küzdelemben ekkor bukkantak fel először a vár falain kezükben kardot villogtatva vagy forró vizet és szurkot tartalmazó edényeket cipelve a férfiak segítségére siető legendás egri asszonyok.
A törökök döbbenten hőköltek hátra a harcias asszonyok, lányok elől. (A muszlim harcosok hite szerint ugyanis nincs nagyobb szégyen, mint asszonyi kéztől elesni a csata hevében. A harcban nő által legyőzött igazhitű nem lesz mártír, és nem kerülhet a paradicsomba sem.)
Hieronymus Ortelius német történetíró így örökítette meg az oroszlán bátorságával küzdő egri nők hősiességét:
„Az asszonyok is kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek. Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán harcoló férje mellett. Amikor a férfi puskagolyótól eltalálva holtan összerogyott, nem temette el az asszony addig, amíg bosszút nem állt érte. Felkapta férje kardját és pajzsát, rövidesen három törököt levágott… Egy másik asszony követ vitt a fején, hogy az ellenségre dobja, de fejét szétlőtték. Ekkor a leánya kapta fel az édesanyja vérétől pirosló követ, és a mélybe zúdította. Két török halt szörnyet, másik kettő pedig megsebesült.”
Az első török ostromkísérlet véres kudarcba fulladt, ám a védők is súlyos veszteségeket szenvedtek el.
Ahmed pasa ezért megkísérelte rábírni Dobót a vár feladására, vagy az áruló Hegedűs István hadnagy segítségével birtokába venni azt.
Hegedűs ármánya azonban lelepleződött; az árulót Dobó István nyilvánosan felköttette.
Október 4-én ismeretlen okból váratlanul felrobbant a székesegyház sekrestyéjében tárolt lőpor. A hatalmas detonáció súlyos károkat okozott, de ami még ennél is rosszabbnak bizonyult, hogy a zűrzavart kihasználva a törökök újabb rohamot indítottak.
Az ostromlók a vár leggyengébb pontja, a Föld- és a Tömlöc-bástya, valamint az Ó-kapu által határolt terület ellen indítottak támadást.
A védők utolsó erejüket megfeszítve szálltak szembe a jelentős túlerőben lévő ellenséggel.
Véres közelharc bontakozott ki a falakra feljutott törökök és a várvédők között. A létrákon felmászó muszlim harcosok nyakába forró vizet és szurkot öntöttek, valamint szurokkal bevont égő vesszőkoszorúkat dobtak a nyakukba.
Ekkor vetették be Gárdonyi Géza hallhatatlan regényében, az Egri csillagokban is megörökített tüzes kereket, Bornemissza hadnagy találmányát.
A vízimalom kerekéhez hasonló szerkezetre szögekkel és éles fémdarabokkal megtöltött puskaporos zacskókat aggattak,
és meggyújtva legurították az emelkedőn, egyenesen a rohamozók tömegébe irányítva a hatalmas, lángoló kereket.
A sorra felrobbanó puskaporos zsákok és a szanaszét repülő repeszek súlyos rendet vágtak a törökök soraiban, akik végül rémülten megfutottak a falak alól. A tisztek még kardlappal sem tudták visszaparancsolni a pánikba esett ostromlókat.
Október 4-én a második roham is csúfos kudarccal végződött, a törökök rengeteg embert vesztettek.
Közben beköszöntöttek az első hajnali fagyok,
és a nyári hadjáratban kimerült török haderőnek fogyóban voltak az élelemkészletei is. Ugyancsak ellőtték az összes ágyúgolyót, és nem maradt tartalékuk.
A hidegre fordult idő és
a súlyos veszteségek miatt a katonák, különösen a janicsárok, lázadozni kezdtek.
A pasák minden rábeszélőképességére szükség volt, hogy még egy utolsó kísérletre rávegyék lázadásközeli helyzetbe jutott embereiket.
Október 13-án virradt fel a végső összecsapás napja.
A rommá lőtt várfalakon belül a maroknyira fogyott védők is tudták, hogy elérkezett az utolsó erőpróba ideje.
Dobó István aznap reggel megeskette embereit, hogy senki, semmilyen körülmények között nem adja fel a várat.
A várkapitány az eskütétel után egy hatalmas fekete zászlót tűzetett ki a várfokra, ezzel üzenve a töröknek, hogy halálra szánták el magukat. Az egész nap tomboló küzdelemben
Eger megfogyatkozott hős védői harmadjára is visszaverték az ostromlók rohamát.
Aznap este a török had fővezére, Ahmed pasa sátrában indulatos vita zajlott a muszlim parancsnokok között.
A janicsár aga kerek perec megtagadta, hogy embereit újabb rohamra vezényelje.
Márpedig a szultánokat is buktató janicsárokkal a pasáknak sem volt tanácsos ujjat húzniuk.
Kara Ahmed és Szokoli Mehmed október 17-én sátrat bontott, és megvert seregeikkel elvonultak Eger falai alól. Másnap Ali budai pasa utóvédjei is elhagyták Egert. Amikor Bécsbe hírül ment Dobó István és a hős egri vitézek diadala, Európa-szerte Te Deumot, hálaadó szentmiséket tartottak. Nándorfehérvár óta nem született ilyen fényes győzelem túlerőben lévő török hadak ellen.
Egert csak fél évszázaddal később, 1596-ban, a tizenöt éves háború idején tudták elfoglalni a törökök.
A 17. század végi visszafoglaló háborúk idején, 1687-ben végleg lehanyatlott a félhold az egri vár tornyairól. Dobó István nevét a legnagyobb magyar hősök panteonjában őrzi a történelmi emlékezet.