Az 1960-as évek végére a polgári repülőgépgyártás nagy múltú nyugat-európai cégei egyre inkább sarokba szorultak a tengerentúli óriások, elsősorban a Boeing és a McDonell Douglas szorításában. Az amerikai kihívásra válaszul jött létre a régi patinás nyugati repülőgépgyártó cégek, a Hawker Siddley, az Aérospatiale, a Fokker, a Deutsche Airbus és a CASA konzorciuma azzal a nem titkolt céllal,
hogy feltartóztassa az amerikai gyáróriások nyomulását,
és visszaszerezze az európai pozíciókat a polgári utasszállító gépek piacán.
Ez az ambiciózus cél azonban nem lett volna megvalósítható jelentős nemzetközi kooperáció és állami támogatás hiányában. A francia, a német és a brit kormány képviselői 1967 szeptemberében ennek szellemében írták alá a Memorandum of Understanding elnevezésű dokumentumot az Airbus konzorciumban megtestesülő együttműködés magasabb szintre emeléséről, és egy új, közös típuscsalád kifejlesztéséről .
Az Airbus ügyeiben az állami szintű kooperáció az első egy-két évben nem volt teljesen zavarmentes;
a francia illetve a brit kormány eleve kételkedett a vállalkozás sikerében,
másrészt a BAC (British Aircraft Corporation) a londoni kabinetnél komoly ellenlobbi tevékenységet fejtett ki annak érdekében hogy saját maga gyárthasson egy, a konzorciális együttműködéssel megvalósítani szándékozott típust.
Végül London ejtette a BAC tervét, és az Airbus mellett tette le végleges voksát.
A gondokat tovább növelte, hogy az új típushoz új hajtóművet kellett volna építeni, amelynek legyártása a Rolls-Royce feladata volt, ám a francia Sud Aviation és a brit Hawker Siddley egy olyan új gép tervét készítette el, amelyhez nem lett volna szükség a Rolls-Royce fejlesztésére.
Mindenesetre, a világ első szuperszonikus utasszállítójának megépítését célzó Concorde-projekt mellett, a Memorandum of Understanding lett a második legjelentősebb nyugat-európai repülőgépgyártó-együttműködés. Ezen az sem változtatott, hogy a britek 1969-ben kiváltak a konzorciumból, ahová csak 1978-ban tértek vissza.
Az Airbus első gépe, az A300-as volt a repüléstörténet legelső kétfolyosós, szélestörzsű, két hajtóműves sugárhajtású utasszállítója, amely 1972. október 26-án hajtotta végre a szűzfelszállását, és 1974. május 30-án állt szolgálatba, az Air France-nál.
Az A300-as sárkányszerkezetében használtak fel elsőként kompozit anyagokat,
és a típus olyan fejlett robotpilótát kapott, amely az elemelkedéstől a landolásig képes volt a gép automatikus vezetésére.
Az igen fejlett elektronizált vezérlésnek köszönhetően a pilótafülkében ülő hajózószemélyzet létszáma is két főre csökkent; szemben a Lockheed L-1011, vagy McDonell Douglas DC-10 háromfős személyzetével. Az A300 rövidített verziója, az A310, azonban kudarcnak bizonyult a közepes hatósugarú gépek piacán ekkoriban abszolút piacvezetőnek tekinthető Boeing 737-essel szemben.
A konzorcium vezetése azonban mert nagyot álmodni, és figyelmüket 1977-től teljes egészében a Boeing 737, illetve a McDonell Douglas DC-9 által elfoglalt szegmensre fordították. Az önálló kísérleti projektet 1977 júniusában indították el a British Aerospace angliai telephelyén, a Join European Transport (JET) egyesülés égisze alatt.
A fő cél egy olyan 130 – 188 férőhelyes típus előállítása volt, amely jóval gyorsabb a Boeing 737-nél. 1981-ben már teljes egészében az Airbus gyárcsalád zászlaja alatt folytatták a fejlesztőmunkát.
Az Airbus az alapmodellből három variánst tervezett, amelyek alapvetően a törzs hosszában, - és ennek megfelelően az ülések számában - különböztek egymástól, 125 és 180 fő befogadóképességgel. Az egyes variánsokat az SA1, SA2, illetve SA3 fejlesztési névvel látták el (SA, Single –Aisie), amelyből az SA1 a rövidtörzsű A319, az SA2 az A320, míg az SA3 a típuscsalád leghoszabb törzsével rendelkező A321 előfutárának tekinthető.
1981 februárjában az SA2 típusmegjelölést A320-ra változtatták, és ezt tették meg a gépcsalád alaptípusának,
amelyet 150 fő befogadására terveztek, 3 440 kilométeres hatótávolsággal. A gyártásbavétel azonban a tervezetthez képest jelentős csúszást szenvedett, a brit, a francia és a német partnerek torzsalkodása miatt. A németek maguknak követelték a gyártási folyamat legalább 40 százalékát, de az angolok és a franciák sem óhajtottak lemondani a vezető gyártói pozícióról, elsősorban a kutatás-fejlesztésben végzett addigi eredményeikre hivatkozva.
Végül, sikerült elsimítani a nézeteltéréseket; a két gyártóközpontnak a franciaországi Touluse-t, és a németországi Hamburgot tették meg. (A konzorcium adminisztratív vezetésének ugyancsak Touluse a székhelye, és ma már Kínában illetve az Egyesült Államokban is rendelkezik gyáregységekkel.)
Az Air France lett a legelső megrendelő, amely 1981-ben úgyszólván a rajzasztalról rendelte meg az A320 első példányait. Amikor 1984-ben elkezdődött az A320 gyártási folyamata, a konzorcium már öt megrendelőtől 95 gépre rendelkezett opcióval. Az első prototípus 1987. február 14-re készült el, amelyet fényes ünnepség keretei között gurítottak ki a szerelőcsarnokból.
A grandiózus rendezvényen több híresség is megjelent, köztük Károly walesi herceg és hitvese, Diana hercegnő,
valamint a brit, a francia, és a német politikai elit prominensei. Az A320 első prototípusa pontosan harminc éve, 1987. február 22-én hajtotta végre a szűzfelszállását, ekkor 3 óra 23 percet töltött a levegőben. Az A320 1988 február 28-án kapta meg az európai légügyi hatóságtól a típusengedélyt, amelynek birtokában a 130-154 fő befogadására alkalmas A320 100, illetve a hosszabb törzsű és nagyobb felszálló tömeggel rendelkező, maximum 180 utas befogadására alkalmas
A320 200 sorozatgyártását kezdték el. Az első példányok 1987. márciusában álltak szolgálatba az Air France-nál, illetve a British Airways-nél.
Az 1980-as évek derekán az A320 egészen különleges konstrukciónak számított addig szokatlan megoldásaival.
Az A320 volt a polgári repüléstörténet legelső fly-by-wire rendszerű, azaz számítógépes-elektronikus kormányvezérléssel felszerelt utasszállítója.
A fly-by-wire rendszerben a repülőgép vezérlését egy belső számítógépes információs rendszer segítségével végzik a pilóták.
Például a kormány funkcióját ellátó joystick a repülőgépvezető kézmozdulatát elektronikus jelként küldi tovább a központi számítógépbe, amely az információt a vezérlőegységek szervomotorjaihoz továbbítja; a fly-by-wire vezérlésnél a kormányszerv és a csűrők, az oldal- és magassági kormány, a fékszárnyak, valamint a féklapok, továbbá az orrsegédszárnyak között nincs közvetlen mechanikus kapcsolat, mint a hagyományos hidraulikus vezérlési rendszereknél.
Újdonságnak számított a műanyagok viszonylag magas arányban történő felhasználása a szerkezeti elemek gyártásában. Az utasszállító gépek közül az A320 rendelkezett az első teljesen digitális pilótafülkével is.
Az automatizált, és számítógép központú vezérlési szisztéma megítélése kezdetben igencsak ellentmondásos volt a repülési szakértők körében. Néhányan attól tartottak,
hogy kritikus helyzetben a számítógép a pilóták esetleg helyes közbeavatkozását is felülbírálhatja,
azaz a repülőgépvezető adott esetben „birkózásra kényszerül" a számítógéppel egy olyan repülési helyzetben, amikor a másodperceknek is döntő jelentőségük lehet.
A típus eddigi történetében 50 olyan repülési eseményt tartanak nyilván, ami a digitális pilótafülke valamelyik rendszerének meghibásodásával állt összefüggésben.
Az A320 kiemelkedően biztonságos repülőgép,
eddig mindössze hat rendkívüli repülőesemény történt a típussal. Ezek közül egy terrortámadásra (2015. október 31-én a Sínai-félsziget légterében) , egy pilótahibára (2014. december 28-án indonéziai légtérben), illetve további egy fatális eset a pszichés zavarokkal küzdő pilóta öngyilkossági szándékára volt visszavezethető.
(2015 március 24-én a Germanwings légitársaság Barcelona-Düsseldorf járatát a pilótafülkébe bezárkózott első tiszt az Alpok ormainak vezette.)
Napjainkra az A320 a második legtöbb példányban legyártott illetve szolgálatban álló közepes hatótávolságú utasszállítóvá lépett elő, a típus története tehát igazi sikertörténet.