1918. július 17. fátyolfelhős, nyugodt reggelként virradt rá az Atlanti-óceán nyugat-írországi partvidékére; a tenger tükörsima felszínét még halvány szellő sem borzolta. A német császári haditengerészet U-55 jelű búvárnaszádján szolgáló legénység számára úgy tűnt, hogy július 17. is ugyanolyan eseménytelen nap lesz, mint a megelőzők.
Az U-55 már több napja cirkált a Kelta-tenger szokatlanul nyugodt vizén
anélkül, hogy sikerült volna harcérintkezésbe kerülnie akár egyetlen egy ellenséges hajóval is.
Pedig az U-55 parancsnoka, a 30. életévét éppen hogy csak betöltött Wilhelm Werner „Kapitänleutnant" fiatal kora ellenére a német császári haditengerészet egyik legsikeresebb és legtapasztaltabb tengeralattjárós kapitányának számított.
A kitűnő harctéri pedigrével rendelkező, az első osztályú vaskereszttel és a Hohenzollern-renddel is kitüntetett parancsnok 1915. februári szolgálatba lépésétől
1918. júliuság összesen 69 ellenséges hajót küldött a tenger fenekére.
A hadiszerencse azonban ezen az eseménytelennek indult bevetésen sem hagyta cserbe Wilhelm Wernert.
Reggel nyolc óra után pár perccel a szolgálatos őrszem a látóhatár fölé emelkedő füstcsíkot észlelt. Werner parancsnok azonnal riadót rendelt el, és az U-55 periszkópmélységbe merült.
Kezdetét vette az ekkor még ismeretlen gőzös idegtépően hosszadalmas óvatos becserkészése.
A parancsnok szeme valósággal hozzáforrt a periszkóp okulárjához.
Amint közelebb értek a szemmel láthatóan gyanútlanul haladó hajóhoz, Werner kapitány megállapította, hogy a gőzös egyetlen kéménye ellenére szokatlanul nagy, óceánjáró méretű hajó.
A típuskönyv lázas lapozgatása után viszonylag gyorsan sikerült is beazonosítania,
nem más, mint a híres Carpathia, a Cunard hajózási társaság óceánjárója szelte előttük a hullámokat.
A parancsnok és a legénység tagjai valamennyien jól ismerték e gőzös nevét, ami hat évvel korábban, 1912. áprilisában járta be a világsajtót, a Titanic katasztrófája nyomán.
A Carpathia árbócán most azonban nem a Cunard vállalati zászlóját, hanem a brit haditengerészet György-keresztes hadilobogóját lengette a menetszél. Az óceánjáró, mint a Royal Navy kötelékébe besorozott csapatszállító, tehát legális katonai célpontnak számított.
A támadás könnyűnek ígérkezett a még mindig gyanútlanul hajózó Carpathiával szemben.
A gőzös őrszolgálata nem vette észre a felszín alatt, periszkópmélységben lapuló U-55-öt.
Werner parancsnok dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy a Carpathia magányosan, kísérő hadihajók, torpedónaszádok illetve rombolók nélkül hajózott, nagy tömegével pedig kitűnő célpontot nyújtott a német tengeralattjáró számára a nyugodt tengeren.
Wilhelm Werner a parancsnoki harcállásponton elvégezte az utolsó számításokat, helyesbítette az irányszögeket, majd reggel negyed tíz előtt pár perccel kiadta parancsot az orr-vetőcsövek elárasztására.
Az U-55 pontosan 9 óra 15 perckor három torpedót lőtt ki a mit sem sejtő Carpathiára.
Miután a „halacskák" sziszegve kiszabadultak a vetőcsövekből, a parancsnok a verejtékszagú, fülledt levegőjű harcálláspontban feszülten figyelte a kezében tartott stopper ketyegve szaladó mutatóját.
Örökkévalóságnak tűnő másodpercek után három távoli tompa dörej jelezte, hogy a torpedók kivétel nélkül célba találtak. Az utolsónak kilőtt torpedó okozta a legsúlyosabb sérülést, ami végzetesen megpecsételte az egykor szebb napokat látott óceánjáró sorsát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a katonai csapatszállítóként használt Carpathia az U-55 támadása idején nem szállított katonákat a fedélzetén, így a torpedók becsapódása emberéletben nem okozott súlyos veszteséget.
A Carpathia 215 fős legénységéből a kazánházba becsapódó egyik torpedó öt fűtőt megölt, mindenki más azonban mentőcsónakokba tudott szállni, és sértetlenül elhagyta a süllyedő gőzöst.
A masszívan megépített, 164 és fél méter hosszú hajó nem egykönnyen adta meg magát:
a Carpathiát, a Titanic-történet világhíres mentőhajóját három és félórás haláltusa után, délután 13 óra 40 perckor nyelték el örökre a hullámok.
Noha sokan tudni vélik, hogy a Titanic, az „álmok hajója", számos magyar vonatkozással rendelkezett, soproni származású hajópincértől kezdve magyar túlélőkön és áldozatokon át egészen a híres hajózenekar állítólagos magyar művészéig, ezek a hazai közvéleményben magukat mind a mai napig makacsul tartó történetek nem egyebek az urbánus folklór színes legendáinál.
A meseszerű történetekkel szemben kevésbé ismert tény, hogy a Titanic világhírű mentőhajója, a Cunard Line hajózási társaság tulajdonában állt RMS Carpathia gőzös viszont – szemben a legendákkal – számos és valódi magyar vonatkozással rendelkezett.
Mi több, talán túlzás nélkül állítható, hogy a hajó 1909 és 1915 között félig-meddig magyar óceánjáróként közlekedett
Magyarország akkori egyetlen tengeri kikötője Fiume, és az észak-amerikai nagyváros, New York között.
A századforduló éveiben tetőző kivándorlási hullám miatt a magyar országgyűlés 1903-ban a kivándorlás rendjét szabályozó törvényt alkotott.
A kivándorlók jogszabályban előírt komfortjának biztosítása és ellenőrizhetősége céljából a kormány az egyik legmegbízhatóbbnak tartott kanadai bejegyzésű brit hajózási társasággal, a Sir Samuel Cunard által 1840-ben alapított Cunard Line-al kötött kizárólagossági szerződést, a magyar állampolgársággal rendelkező kivándorlók Amerikába szállítására.
A Cunard számára a magyar szerződés annyira kecsegtető üzletnek bizonyult, hogy a kifejezetten kivándorlók utaztatására felállított Ultonia-osztály részeként
további három egységet épített, amelyeknek magyaros hangzású neveket adott.
E hajók, a Pannonia, a Slavonia, és a Carpathia közül ez utóbbi épült meg utoljára.
A Carpathia gerincét 1902. augusztus 26-án fektették le, a hajó pedig 1903. május 5-én állt szolgálatba. A Carpathia eleinte május és november között Liverpoolból,
a téli hónapokban pedig Triesztből közlekedett New Yorkba.
A kivándorlási hullám miatt akkora volt a jegyekre a kereslet, hogy az eredetileg 1700 fő befogadására alkalmas Carpathiát a Cunard igazgatósága 1905-ben átépíttette, amivel 2 550 főre nőtt a hajó befogadóképessége.
1909-ben a magyar királyi Belügyminisztérium új szerződést kötött a Cunard Line-al.
Ettől kezdve az RMS Carpathia egész évben a magyar közigazgatású kikötővárosban, Fiumében (ma Rijeka, Horvátország) állomásozott, ez lett a gőzös anyakikötője.
A magyar királyi belügyminisztérium azt is lefektette a brit hajózási társasággal megkötött szerződésben, hogy a zömében magyar utazóközönségre tekintettel, valamint a nyelvi nehézségek áthidalására a szerződés hatálya alatt a Cunard köteles bizonyos létszámban magyarokat is alkalmazni a hajó személyzetében.
Ennek volt köszönhető, hogy amikor 1912. április 15. fagyos hajnalán a Carpathia a Titanic megmentésére indult, ezzel örökre beírva nevét a történelembe,
mind a tisztikarban, mind pedig a kiszolgáló személyzetben több honfitársunk is szolgált.
1912 áprilisának első napjaiban, a Carpathia személyzetéből még senki sem sejthette, hogy hajójuk neve hamarosan bevonul a hallhatatlanságba.
A Carpathia 1912. március 9-én futott ki Fiuméből hosszú útjára, és a Trieszt – Messina – Palermo – Nápoly útvonalon hajózva, Gibraltár érintésével március 29-én futott be New Yorkba, ahol a Cunard számára fenntartott Battery Park-i mólónál kötött ki. A Carpathia 1912. április 11-én szedte fel a horgonyt, hogy visszahajózzon Fiumébe.
Ekkor két magyar is szolgált a hajó tisztikarában, a harmadosztály hajóorvosa, dr. Lengyel Árpád, valamint a fiumei tengerészeti akadémián végzett hivatásos tengerésztiszt, Ráth Gusztáv. ( Lengyel doktor előtt már szolgált egy magyar hajóorvos a Carpathián, dr. Kálmán Ernő, aki 1909-ben került a Cunardhoz.)
A személyzet tagjai között is szép számmal akadtak magyarok.
név szerint: Bóni János, Boris Antal és Boris István, Candriles Jozefin, Stern Fanni, Cservenka Etelka és Cservenka Júlia, Curatolo Gáspár és Mihály, valamint Fábián Attila. Ők valamennyien stewardként, ápolóként, illetve szobalányként szolgáltak a hajón, és így a hajózástörténet leghíresebb katasztrófájának aktív részeseivé váltak.
A Carpathia Fiumébe tartó útja egészen 1912. április 15. kora hajnaláig eseménytelennek ígérkezett. A hajó parancsnoki tisztségét Arthur Henry Rostron, a Cunard alig három hónappal korábban a Carpathiára átvezényelt kapitánya látta el.
Rostron már 27 éve szolgált a tengeren, tapasztalt és megfontolt parancsnok hírében állt.
A mennykő az eseménytelennek tűnő óceáni átkelés alatt 1912. április 15.-én, éjfél után 25 perccel csapott le a Carpathia parancsnoki hídjára. A Carpathia rádiótávírásza, Harold Thomas Cottam ugyanis ekkor tért vissza a rádiósfülkébe, hogy kikapcsolja a gépeket.
(A Titanic katasztrófája előtt még nem volt a hajókon 24 órás rádiós szolgálat.) Előtte - gondolta -, még megkérdi a Carpathiától több mint 100 kilométerre északra haladó Titanicot, hogy mi a helyzet a jéggel, amiről ő maga is több jelentést fogott az előző napon.
Cottam legnagyobb megdöbbenésére azonban kollégája, Jack Philips érdeklődésére kétségbeesetten azt közölte, hogy a Titanic jéghegynek ütközött és süllyed, a Carpathia pedig amilyen gyorsan csak tud, siessen az utasok megmentésére.
Gyertek öregem, ahogyan csak tudtok!"
- így hangzott Philips kétségbesett üzenete. Cottam szeméből e hír hallatán azonnal elpárolgott az álmosság, és a hídra rohant a hihetetlennek tűnő távirattal.
A szolgálatos első tiszt felébresztette Rostron kapitányt, aki a hídon rövid számvetést végzett megállapítva, hogy a Carpathia 58 tengeri mérföld (107,4 km) távolságra tartózkodik a Titanic megadott pozíciójától.
Rostron kapitány nem sokat habozott, hanem kiadta a parancsot, hogy a Carpathia azonnal forduljon meg,
és a jégveszéllyel dacolva, teljes gőzzel induljon a bajba jutott óceánjáró mentésére.
Rostron egyidejűleg a személyzetet is utasította, hogy tegyenek meg haladéktalanul minden intézkedést a hajótöröttek fogadására és ellátására. A Carpathián ekkor három doktor szolgált, az első osztályon dr. Frank E. McGhee ír, a másodosztályon dr. Vittorio Risicato olasz,
míg a legnépesebb harmadosztályon dr. Lengyel Árpád, a magyar orvos.
A kapitány arra adott utasítást, hogy a hajó legalacsonyabban fekvő bejáratainál emeljék fedélzetre a feltehetően teljesen elcsigázott állapotba került túlélőket.
Ezért Lengyel doktor kapott megbízást a kapitánytól a fedélzetre lépők elsődleges megvizsgálására.
Rostron e döntésénél azt is figyelembe vette, hogy a három hajóorvos közül egyedül Lengyel doktor rendelkezett komolyabb mentőorvosi gyakorlattal.
Amikor a megengedett maximálist is meghaladó túlhajszolt sebességgel a Carpathia - nem sokkal hajnali fél négy előtt - a helyszínre érkezett, a Titanic már elsüllyedt.
A Carpathia végül 705 teljesen átfagyott és sokkos állapotban lévő túlélőt emelt a fedélzetre,
akik ellátásában a magyar orvos hősies szerepet vállalt, kivívva ezzel a túlélők, a kortársak, és az utókor elismerését is.
Az U-55 torpedói által hullámsírba küldött Carpathia 81 évig feküdt magányosan a kelta-tenger fagyos mélységeiben, amikor 1999-ben a roncs felkutatására szervezett búvárexpedíció Írország partjaitól 120 tengeri mérföldre délre (minetgy 216 kilométerre) , 200 méteres vízmélységben megtalálta.
A roncs tulajdonjogát megszerzett amerikai társaság 2000-ben részvénytársaságot hozott létre a Carpathia kiemelése céljából, ám ez mind a mai napig nem történt meg.
Ugyanakkor több búvárexpedíció is leszállt a Titanic túlélőit egykor megmentő legendás hajóhoz, ami a világtörténelem leghíresebb hajókatasztrófájának ugyanolyan tengeralatti emlékművévé vált, mint maga a Titanic.