„Nem kifejezetten törekszem megérteni őket; maximum az érdekel, hogy mennyi ólom vagy vas kell ahhoz, hogy végezzek velük."
(George S. Patton hadseregtábornok a szovjetekről)
A második világháború talán legtehetségesebb amerikai tábornoka, George Smith Patton, százharmincöt éve, 1885. november 11-én született a kaliforniai San Gabrielben idősebb George Smith Patton és Ruth Wilson gyermekeként.
Az Egyesült Államokba letelepedett skót nemzetiségű Patton családban egyáltalán nem számított szokatlannak a katonai mesterség, hiszen számos híres hadvezért tisztelthetek az őseik között.
Az ifjabb George e családi tradíciót követve 1909-ben végzett a híres West Point-i katonai akadémián, ahol hadnaggyá avatták.
A fiatal tiszt kiváló sportolónak bizonyult, rajongott a lovaglásért és a lövészetért,
ezért sem véletlen, hogy az 1912-es stockholmi olimpián az amerikai öttusa-csapat tagjaként ötödik helyezést sikerült elérnie. Miután az Egyesült Államok 1917 áprilisában az Antant oldalán belépett az első világháborúba, George Patton a 8. lovassági ezred tisztjeként az európai frontra került. Rendkívül nagy hatást gyakorolt rá az ekkor éppen még csak éledező páncélos hadviselés.
A nyugati fronton testközelből tanulmányozhatta a gyalogság oldalán bevetett brit és a német harckocsik küzdelmét, felismerve, hogy a jövő a gépesített hadviselésé, és ezeké a páncélos szörnyeké. Noha Patton nem igazán számított katonai teoretikusnak, mégis,
az ő munkásságának köszönhetően hozták létre az Egyesült Államokban a páncélos fegyvernemet,
az 1920-as években. Az első világháború után Washingtonba került, ahol 1919-ben életre szóló barátságot kötött egy másik fiatal tiszttel, Dwight D. Eisenhowerrel.
Ekkor még senki sem sejthette, hogy e két ambiciózus ifjú tisztnek milyen fontos történelemformáló szerepe lesz
bő két évtizeddel később. 1932-ben a jövő egy másik nagy egyénisége, Douglas MacArthur tábornok, a második világháború csendes-óceáni hadszínterének későbbi hőse mellett szolgált. George Patton ízig-vérig katonának számított, akinek a sereg volt a mindene.
Briliáns hadvezéri képességeit akkor ismerte meg barát és ellenség egyaránt, amikor a Pearl Harbor ellen 1941. december 7-én rajtaütésszerűen végrehatott japán támadás után az Egyesült Államok belépett a második világháborúba.
George Patton tábornokra akkor figyelt fel mind a tengelyhatalmak, mind pedig a szövetségesek sajtója, amikor az 1942 novemberében végrehajtott „Torch" (Fáklya) hadművelt, az angolszász szövetségesek sikeres észak-afrikai partraszállása után a II. amerikai hadtest parancsnokaként két nap alatt letörte a Vichy-kormányhoz hű Darlan admirális casablancai francia haderejének ellenállását.
Agresszív és merészen kezdeményező taktikáját, kiváló hadvezéri tehetségét először az észak-afrikai hadjáratban csillogtatta meg;
egyáltalán nem ijedt meg a britek katonai tekintélyét 1941-1942-ben alaposan megtépázó „sivatagi rókától",
Erwin Rommel vezértábornagytól, és fontos szerepet játszott Rommel páncéloshadserege, az Afrika Korps végső vereségében.
A németek 1943. májusi tunéziai kapitulációja után a szicíliai partraszállás következett, amelyben George Patton mint a 7. amerikai hadsereg parancsnoka vett részt.
A tábornok neve az angolszász szövetségesek 1944. június 6-i, normandiai partraszállását követően vált igazán fogalommá.
A 3. amerikai hadsereg parancsnokaként váratlan, rajtaütésszerű akcióival bomlasztotta az elszántan védekező német erők ellenállását, és nagy érdemeket szerzett a normandiai hídfőből 1944. július végén történt sikeres kitörésben,
valamint a szövetségesek késő nyári franciaországi katonai sikereiben.
Az angol-amerikai frontszakasz déli szárnyán, a 3. hadsereg élén, 1944 őszén lendületesen tört előre a német birodalmi határ felé.
Patton a gyors döntések, a vakmerően merész kezdeményezések embere volt, aki túl óvatosnak és lassúnak tartotta a régi barát, az angolszász egyesített szövetséges haderő élére kinevezett Eisenhower hadseregtábornok fontolva haladó taktikáját.
Adolf Hitler 1944. december 16-án az Ardennekben elindított nagy ellentámadása teljes meglepetésként érte a szövetségeseket, ami az első napokban óriási zűrzavart okozott a soraikban.
A 6. SS- páncéloshadsereg, valamint Hasso von Manteuffel vezérezredes 5. páncéloshadserege áttörte az amerikai vonalakat, és a Maas folyó irányába bontakoztatta ki támadását, felvetve annak rémképét, hogy a német offenzíva kettévágja a szövetségesek frontvonalát.
Amikor George Patton megkapta a német ellentámadásról szóló hírt, nem sokat habozott.
A beérkezett jelentésekből gyorsan rájött arra, hogy a német ellentámadás elvághatja Montgomery tábornagy északi brit hadseregét Omar Bradley tábornok 9. amerikai hadseregcsoportjától. Patton ezért Eisenhower parancsát be sem várva, azonnal északnak fordította a hadseregét, hogy oldalba támadja az előretörő német páncélos ékeket, és felmentse a Bastogne-nál körbezárt amerikai erőket.
Ezt az akciót rendkívüli gyorsasággal hajtotta végre, felszabadította Bastogne-t, majd a német erők hátába kerülve lendületes ellencsapással megakasztotta az offenzívájukat.
George S. Patton hadseregtábornoknál nem akadt sikeresebb amerikai hadvezér a második világháború szárazföldi frontjain.
A náci Németország végnapjaiban Adolf Hitler minden bizalmát a rajnai védelmi vonalba helyezte, azt remélve, hogy a széles folyam gátat vet a nyugatról közeledő ellenség előretörésének.
A szövetségesek főparancsnokát, Eisenhower tábornokot komolyan aggasztotta a mély, sebes sodrású és széles folyamon való erőszakos átkelés, amelynek partvédelmét nagyon megerősítették a németek.
George Patton és 3. hadserege számára azonban a Rajna sem jelentett akadályt:
az agresszíven előrenyomuló tábornok 1945. március 22-én győzedelmesen átkelt a folyamon, elsöpörte a német védelmi vonalat, és seregeivel feltartóztathatatlanul tovább tört kelet felé, mélyen benyomulva Németország területére.
Úgy látszott, hogy Patton még a Vörös Hadsereg beérkezése előtt elfoglalhatja Prágát, és utat nyithat az amerikai erőknek Berlin megszállásához. Nem rajta múlt, hogy ezt a tervét már nem tudta valóra váltani, mert közbelépett a nagyhatalmi politika.
Patton különös színfoltnak számított az amerikai hadseregben, ahol nem sok ügyet vetettek a feszes alakiságra, a tábornok seregét leszámítva.
Mindenki rettegett az alakulatainál megtartott szigorú szemléitől
a közlegényektől a tisztekig bezárólag, mert a legparányibb lazaságot, fegyelmezetlenséget sem tűrte el, és ha ilyet tapasztalt, jajj lett az „elkövetőnek", rendfokozattól függetlenül.
Az állandóan rohamsisakot, lovaglóbricseszt viselő tábornok, akinek az oldalán mindig ott fityegett híres, a vadnyugati cowboyok világát felidéző elefántcsont markolatú 45-ös Coltja, igazi vadkatonának számított, aki a megnyilvánulásaiban olyan volt, mint egy West Point-i kiképzőőrmester.
Egyszer a hadsereg tábori lelkészei előtt azt fejtegette, hogy az apostolok tulajdonképpen elárulták Jézust, amikor cserbenhagyták az elfogatásakor, és ezért mint dezertőröket, azonnal falhoz kellett volna állítani őket.
Lobbanékony, impulzív természete többször is bajba sodorta,
sőt, egy alkalommal ez majdnem a katonai karrierjébe került. 1943. augusztus 3-án az egyik szemleútján felkeresett egy szicíliai tábori kórházat. Elbeszélgetett a kötésekbe pólyált sebesültekkel, és eközben kiszúrt egy katonát, aki szemmel láthatóan teljes épségben, kötések nélkül feküdt az ágyán.
Patton odalépett az ekkor 18 éves Charles H. Khul közlegény ágyához, és megkérdezte a fiatal katonától, hogy miért került kórházba. „Az idegeim miatt" – válaszolta gyanútlanul a közlegény, nem is sejtve, hogy micsoda indulatokat vált ki ezzel a tábornokból.
Patton számára egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy valaki ideggyengeség miatt kerüljön a frontról kórházba.
A katona válaszát Patton ezért arcátlan szemtelenségnek vélte, magából kikelve gyávának és szimuláns csirkefogónak nevezte, majd fel is pofozta.
Khul közlegény ügyéből hatalmas botrány kerekedett ki, amire az amerikai média is rácsapott. Eisenhower tábornok csak rendkívül nagy nehézségek árán tudta elérni, hogy ne szereljék le és távolítsák el azonnal a hadseregből régi barátját.
A tábornoknak azonban Canossát kellett járnia:
Patton a bántalmazott katona ezrede előtt kellett, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen Charles H. Khul közlegénytől.
Az európai hadszíntéren folyó harcok utolsó hónapjaiban George Patton egyre nagyobb bosszúsággal figyelte, hogy a Vörös Hadsereg, a teheráni, illetve az 1945. februári jaltai konferenciának a nyugati nagyhatalmak valamint a Szovjetunió közti befolyási övezethatárokra vonatkozó megállapodását rendre túllépve, minél több európai területet próbál megszállni.
Patton nem tett lakatot a szájára, és keresetlen szavakkal fejtette ki sarkos véleményét a szovjetekről, valamint Sztálin rendszeréről:
„Nem kifejezetten törekszem megérteni őket; maximum az érdekel, hogy mennyi ólom vagy vas kell ahhoz, hogy végezzek velük. Kiegészítendő a többi roppant kellemes tulajdonságukat, még elmondanám, hogy az oroszok abszolút nem tisztelik az emberi életet. Valamennyien kurafiak, barbárok és megrögzött iszákosok..." – áll az egyik, még az enyhébbek közé tartozó nyilatkozatában.
Nyíltan hangoztatta, Amerikának meg kell akadályoznia, hogy a „vörös pestis" elárassza Európát,
és az oroszokat szükség esetén akár fegyveres erővel kell „visszazavarni Ázsiába".1945. április elején éles összetűzésbe került régi barátjával, a szövetséges haderő főparancsnokával, Eisenhower hadseregtábornokkal is, Berlin kérdésében.
Berlint, mint a legértékesebb háborús trófeát Sztálin magának követelte. A szívós német ellenállás miatt Zsukov marsall 1. belorusz, és Ivan Konyev marsall 1. ukrán frontja azonban 1945 áprilisában elakadt az Odera vonalában, miközben a nyugat felől közeledő amerikaiak már csak alig 80 kilométerre álltak a német fővárostól.
Sztálin betegesen rettegett attól, hogy az angolszász erők a Vörös Hadsereget megelőzve elfoglalják Berlint. Eisenhower ezért – hogy megnyugtassa a gyanakvó szovjet diktátort –megállást parancsolt a Berlin előterébe érkezett amerikai csapatoknak. Patton dühe nem ismert határt, amikor hírt kapott Ike (Eisenhower beceneve - a szerk.) Berlinnel kapcsolatos „érthetetlen" parancsáról,
és valósággal tombolt, amikor Eisenhower őt is megállította 1945 április végén, Prága külvárosai előtt.
Patton durva szavakkal kritizálta az amerikai politikai vezetést illetve Eisenhowert a szovjetekkel szemben tanúsított „gyáva és meghunyászkodó" magatartásuk miatt.
George S. Patton 1945-ben Amerika legismertebb és legnépszerűbb tábornokának számított,
akit hősként ünnepelt a hátország, és akinek ezért mindenhová eljutottak a szavai. Patton szovjetellenes kirohanásairól természetesen a Kreml is tudott.
A tábornok egyre élesebben – és egyáltalán nem alaptalanul – kritizálta Moszkvát, hogy sorra megszegi a teheráni és jaltai megállapodásokat, illetve, hogy a Vörös Hadsereg megszállta országokra a saját kommunista rendszerét erőszakolja rá.
Sztálin nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen éles nyíltsággal kritizálják őt
és rendszerét, a nagy nyilvánosság előtt. Patton kijelentései ellen Moszkva diplomáciai úton tiltakozott Washingtonnál, Sztálin pedig bizalmas hívei körében egyenesen a „Szovjetuniót súlyosan megsértő" amerikai tábornok halálát kívánta.
Patton mind a Truman-kormány, mind pedig Eisenhower számára egyre kellemetlenebbé vált, ezért leváltották a parancsnoksága alatt oly sok fényes győzelmet kivívó 3. hadsereg éléről, és kinevezték Bajorország katonai kormányzójának, majd 1945 októberében megtették a csak papíron létező 15. hadsereg parancsnokának.
Ha a külügyminisztériumban, vagy a Fehér Házban úgy gondolták, hogy az íróasztal-tábornokká tett George S. Patton majd lehiggad, súlyosan tévedtek,
mert a népszerű tábornokot nem lehetett elhallgattatni az irodai száműzetéssel.
Patton vadul nekiment Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszternek a Németország felosztásával, és a német nehézipar leszerelésével kapcsolatos tervei miatt, mert aggályosnak tartotta a vesztes ország végzetes meggyengítését.
Patton azt hangoztatta, hogy amerikai felügyelet alatt rövidesen ismét fel kell szerelni a német haderőt, amit a szovjetek európai befolyásának ellensúlyozására kell majd felhasználni. Többször nyilvánosan kijelentette,
hogy a fegyveres konfliktust is fel kell vállalni az Európára és a nyugati civilizációra halálos veszélyt jelentő Szovjetunióval szemben.
A diplomáciai bonyodalmakat okozó tábornok felettesei ezért úgy döntöttek, hogy 1945. december 31-el végleg visszahívják az Egyesült Államokba.
George S. Patton, a második világháború egyik leghíresebb amerikai tábornoka azonban soha többé nem tért vissza a hazájába,
mert 1945. december 9-én egy máig tisztázatlan hátterű rendkívül furcsa autóbaleset érte,
majd 13 nappal később, érdekes módon az után, hogy az állapota december 18-ától rohamos javulásnak indult, hirtelen meghalt.
A Patton halálával kapcsolatos vizsgálati jegyzőkönyvből húsz oldal eltűnt,
a katonai hatóság pedig teljesen szokatlan módon megtiltotta a tábornok holttestének igazságügyi orvosszakértői boncolását. Robert Wilcox amerikai történész 10 évig kutatta a Patton-baleset körülményeit. Nagy port felvert „Target: Patton" ( Célpont: Patton) című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy Patton az OSS (Office of Strategic Service, a CIA, a Központi Hírszerző Hivatal jogelődje) által megszervezett merénylet áldozata lett, más szerzők szerint a balesetnek álcázott sikertelen merénylet után
viszont az NKVD egyik, a mannheimi katonai kórházba beépített ügynöke végzett vele, méreggel.
Valószínű, már sohasem fog kiderülni, hogyan halt meg George S. Patton hadseregtábornok, akinek halálát Moszkvában, de Washingtonban is erősen kívánták egyesek.