Egy autóbaleset miatt kezdett búvárkodni a világ leghíresebb tengerkutatója, Cousteau kapitány
Portrait du Commandant Jacques-Yves Cousteau, pris en 1972 en Antarctique sur le tournage de son film "Le voyage au bout du monde". (Photo by - / AFP)
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A tenger, a partoktól távoli mélységek birodalma hosszú évszázadokon át idegen és félelmetes világ volt az ember számára. A 20. század harmincas éveiben a francia haditengerészet egy mindaddig ismeretlen fiatal tisztje maga sem sejtette, hogy amikor 1936 forró nyarán egy kölcsönkapott úszószemüveggel felszerelkezve először veti magát a hullámok közé, a felszín alatt feltáruló világ látványa mindörökre megváltoztatja az életét. E katartikus élmény azonban nem csak az ifjú Cousteau sorhajóhadnagy életét, hanem az emberiség tengerrel fennálló kapcsolatát is mindörökre megváltoztatta.
„Azt, akit megérint egyszer a tenger, mindörökre foglya marad a csodáinak"
(Jacques-Yves Cousteau)
Egy életveszélyes autóbaleset, ami megnyitja a csodák kapuját
A tengerkutatás egyik legnagyobb alakja, Jacques-Yves Cousteau a délnyugat-franciaországi Saint-André-de Cubzac-ban látta meg a napvilágot 1910. június 11-én, Daniel Cousteau, a városka jómódú és nagy tekintélyű ügyvédjének fiaként. Az ifjabb Cousteau diákként igencsak öntörvényű fiatalembernek számított, aki nem volt valami kitűnő tanuló, és többször komoly konfliktusba keveredett a tanáraival. Egyik alkalommal, amikor hirtelen jött haragjában gimnáziumának 17 ablakát betörte, még apja tekintélye sem mentette meg az eltanácsolástól.
Már kora gyermekkorától kezdve vonzódott a vízhez, de a felhők feletti világ is elbűvölte. 1930-ban beiratkozott a Francia Haditengerészeti Akadémiára (École Naval), amelynek elvégzése után, frissen felavatott fregatthadnagyként a Condorcet csatahajóra osztották be tüzérségi tisztnek.
Cousteau rendkívül vonzónak találta a sok kalandozással együtt járó tengerésztiszti életet.
Kiváló képességeire hamar felfigyeltek az elöljárói is, aminek köszönhetően 1934-ben áthelyezték a haditengerészet információs szolgálatához. Új beosztásában eljutott Kínába és Japánba, egy katonai diplomáciai misszió tagjaként pedig az akkoriban még teljesen zárt és titokzatos világnak számító sztálini Szovjetunióba is.
1936-ban súlyos autóbaleset érte: napokig élet és halál között lebegett. Amikor túljutott az életveszélyen az orvosok azt tanácsolták,
hogy rehabilitációs célból lehetőség szerint ússzon minél többet.
A vízhez mindig is vonzódó Cousteau hadnagy örömmel fogadta meg ezt a tanácsot, és flottától kapott betegszabadságát kihasználva 1936 perzselően forró nyarát a Riviérián töltötte, nagyokat úszva a Földközi-tenger vizében.
A touloni tengerparton sütkérezés közben barátkozott össze egy másik fiatal haditengerésszel, Philippe Tailliez-vel. Cousteau az egyik alkalommal elkérte újdonsült barátja úszószemüvegét, és azzal felszerelkezve gázolt be a hűs hullámok közé. Amikor lélegzetét visszatartva először bukott a felszín alá, rögtön megérezte,
hogy a lenti világ megpillantásának döbbenetes élménye örökre megváltoztatja az életét.
Sürgősen beszerzett magának is egy úszószemüveget és ezután Cousteau valamint a vele rokonlélek Tailliez együtt merültek alá, hogy közösen gyönyörködjenek a nagy kékség szemkápráztató világában.
Három jó barát, akik egyszer történelmet írnak a tengerkutatásban
A hosszúra nyúlt riviérai nyaraláson ismerkedtek össze Toulon akkortájt már híres-neves víz alatti vadászával, Frédéric Dumas-val, aki új barátait beavatta a szabadtüdős merülés, a búváruszonyok használata, valamint a víz alatti szigonyos vadászat rejtelmeibe.
Akkor még nem sejthették, hogy ez a nagy hármas válik majd az akkor még nem is létező modern légzőkészülékes búvárkodás
és a tengerkutatás mindmáig leghíresebb triászává.
A „Kapitány" valamint a későbbi Cousteau-dinasztia életében is fontos mérföldkőnek számít 1937. június 12. Jacques-Yves Cousteau ugyanis ezen a napon vezette oltár elé Simone Melichort, egy francia ellentengernagy lányát.
Simone, aki mindig is világhíres férje árnyékában élt, meghatározó szerepet játszott a Kapitány és a család későbbi sikereiben. Már a rákövetkező évben, 1938. május 6-án megszületett első közös gyermekük, Jean-Michel. A menthetetlenül a felszín alatti világ vonzerejébe került
Cousteau-t egyre jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogy miként lehetne megoldani a huzamos lent tartózkodás problémáját.
Az 1876-ban feltalált és a levegőellátást a felszínről biztosító ormótlan nehézbúvár-felszerelést ugyanis nem tartotta alkalmasnak a tenger alatti világ alapos felderítésére, mert Cousteau a felszíntől elszakadva, halak módjára szerette volna bebarangolni a kék birodalom mesés tájait.
Mindeközben nagyot fordult a világ. 1940 májusában a náci Németország lerohanta Franciaországot. A megszégyenítő vereséget követő compiegn-i békekötés formailag a megszállókkal kollaboráló vichy-i kormány fennhatósága alá helyezte a flottát,
de a francia haditengerészet a németek felügyelete alatt gyakorlatilag teljesen inaktívvá vált, tétlenségre kárhoztatva a flotta tisztjeit.
1940 más szempontból is döntőnek számít a Kapitány életében, dcember 30-án született meg ugyanis második fia, Philippe, aki élete végéig a családfő dédelgetett kedvence maradt.
Egy patak hideg és zavaros vizéből indult világhódító útjára a légzőkészülékes búvárkodás
A háború szülte ínség különös módon járult hozzá Cousteau nagy álma, az autonóm légzőkészülék megvalósításához. Mivel a katonai szükségletek miatt szigorú üzemanyag korlátozás lépett életbe, a városi tömegközlekedés gerincét alkotó buszokat kényszerű megoldásként sorra földgázüzeműre kezdték átalakítani.
Cousteau 1942-ben ismerkedett meg Émile Gagnan mérnökkel, az Air Liquid konszern munkatársával,
akit beavatott az automata légzőkészülék megalkotásával kapcsolatos töprengéseibe. Gagnan azt javasolta, hogy a próbálják meg az autóbuszokra kifejlesztett gázpalackok nyomáscsökkentő reduktorával áthidalni az addig megoldhatatlannak tűnő problémát.
Az ötlet kitűnően bevált, és Cousteau 1943 októberében egy patak hideg, zavaros vizében végrehajtott az első, történelmet író sikeres próbamerülését. Az autonóm sűrített levegős légzőkészülék felkeltette a flotta érdeklődését is. A Kapitányt mentesítették a szolgálat alól és megbízták, hogy fejlessze tovább a Cousteau-Gagnan automata légzőkészüléket,
illetve végezzen kutatásokat a légzőkészülékes merülés határainak feltérképezésére.
Közvetlenül a háború után, 1945 nyarán a haditengerészet kötelékén belül állt fel a Tengeralatti Kutatócsoportot amelynek a három elválaszthatatlan barát, Cousteau ,Tailliez és Dumas lettek a tagjai.
A csoport Marseille-ben egy apró irodát irodát valamint egy teherautót kapott, ezzel a szerény háttérrel vágtak bele a modern tengerkutatás történetébe új fejezetet nyitó vállalkozásuknak. A három barát és fanatikus búvár
mai ésszel felfoghatatlanul kockázatos, életveszélyes kalandok során kísérletezte ki
a sűrített levegős merülések mindmáig érvényes fiziológiai határait. Ahogy fokozatosan gyűltek a tapasztalatok,az automata légzőkészülék adta lehetőségeket a tengerkutatásban is egyre szélesebb körben kezdték el alkalmazni.
Cousteau vízhatlan, nyomásálló fényképezőgépet illetve kameratokokat konstruált, ami lehetővé tette a felszín alatti világ képi dokumentálását és a nagyközönséggel való megismertetését is. A francia haditengerészetnél eltöltött csaknem két évtizedes szolgálat után a korvettkapitánnyá előléptetett Jacques-Yves Cousteau 1949-ben leszerelt a flottától hogy elkezdje azt a saját utat járni, amely a világhír csúcsaira röpítette.
A csend meghódítja a világot
Cousteau a tenger alatti kutatások és tudományos expedíciók finanszírozására 1950-ben megalapította a Francia Oceanográfiai Társaságot, és még abban az évben Thomas Loel mecénás támogatásával sikerült megvásárolnia egy 1942-ben szolgálatba állított, és a második világháború után leszerelt amerikai aknaszedő hajót.
A szolgálatból kivont hadihajó, a költséges átalakítás után a Calypso nevet kapta. A Calypso kutatóútjain gyakran az egész család is részt vett, így Jean-Michel és Philippe szó szerint a hajó fedélzetén nőttek fel.
A szélesebb világközlemény 1953-ban ismerte meg Cousteau nevét, amikor megjelent Frédéric Dumas-val közös könyve, „A csend világa".
A számos kiadást megélt bestseller alkotta az azonos című, és Cousteau első, 1955-56-os Vörös-tengeri expedícióján leforgatott egész estét betöltő mozifilmjének az alapötletét is. Cousteau növekvő hírnevét jól illusztrálja, hogy második, a Vörös-tengerre illetve az Indiai-óceánra vezető expedícióját a francia kormány mellett már a National Geographic Society is támogatta.
A széles körű ismertséget elhozó könyvek és mozifilmek mellett sorra jelentek meg a Kapitány óceánkutatásban és a búvárfiziológiában forradalmat teremtő publikációi és szakcikkei is.
Az időközben felcseperedett két Cousteau fiú egyre nagyobb részt vállalt apjuk munkájában.
Noha Jean-Michel építész szakon szerzett diplomát, de családi indíttatása és szenvedélye szükségszerűen a tengerkutatáshoz kötötte életét. Philippe esetében, aki már hétéves korában tehetséges és tapasztalt légzőkészülékes búvárnak számított, mindez természetesen nem is volt kérdés.
A két fiú közül a kapitány a rendkívül tehetséges Philippe-et favorizálta minden téren, aminek többször, és az idősebb fiát bántó módon adta tanújelét. Jean-Michel és az apja között a későbbiekben tartósan megromlott kapcsolat részben erre a sérelemre volt visszavezethető.
Harminc napig egyhuzamaban a víz alatt
Cousteau igazi reneszánsz egyéniségként az utolsó nagy polihisztorok egyike, aki folyamatos és sokoldalú önképzéssel valamint páratlan tapasztalatai alapján tett szert egyedülálló tengertani szaktudására.
A szikár, hórihorgas és markáns arcélű Cosusteau szenvedélyes dohányos volt, aki élete végéig szívta az erős francia idegenlégiós cigarettát, a Caporalt.
Igazi francia világfiként rajongott a jófajta borokért, a kiadós lakomákért, és a nőkért is. A Kapitánynak felnőtt korára sem vált könnyebbé a természete, amit kiválóan jellemez,
hogy az emberei a háta mögött csak úgy emlegették, hogy „Le pasha", azaz „a basa".
1963-ban a Vörös-tenger szudáni partszakaszához közel fekvő Shaab Rumi korallzátonynál hajtotta végre a sok szempontból mai napig egyedülállónak tekinthető Précontinent I. vállalkozást.
Ez volt az első alkalom, hogy 30 napig egyhuzamban emberek éltek és dolgoztak a víz alatt, felszínre emelkedés nélkül. Az erről forgatott nagyszabású mozifilmje, „A napnélküli világ" újabb kasszasikerré vált, amit Oscar-díjjal is kitüntettek.
Soha nem tudta feldolgozni kedvenc fia elvesztését
Philippe mint tehetséges operatőr és vezető búvár egyre fontosabb szerepet játszott apja stábjában, és expedíciói vezetésében. Az 1960-as években a közvélemény elsősorban
a cápák miatt tekintett életveszélyes kalandként a légzőkészülékes búvárkodásra.
Ezért is számított világszenzációnak Philippe Cousteau 1967-ben a Vörös-tengeren illetve az Indiai-óceánon cápákról leforgatott filmje, amelyet védőketrec nélkül, a veszélyesnek tartott ragadozók közé lemerülve készített el.
A cápákról szólt az apjával közösen írt és 1970-ben megjelent „Shark: Splendid Savage of the Sea" című könyv is. 1967. október 2-án megszületett a Kapitány első unokája, Fabien.
Az unoka érkezése átmenetileg megjavította a közte és Jean-Michel közötti feszült viszonyt.
Ennek jegyében 1973-ban mindkét fiával valamint Frederick Hymann-al közösen létrehozta a Cousteau Societyt, amelynek 1993-ig Jean-Michel töltötte be az alelnöki posztját.
1976-ban kezdtek hozzá a több évig tartó monstre televíziós sorozat, „Az utazás a világ végére" (Voyage to the Edge of the World) forgatásához.
Ennek munkálatai során 1979. június 28-án súlyos tragédia érte a családot:
Philippe a Lisszabonhoz közeli Togas folyó torkolatánál Catalina típusú hidroplánjával lezuhant, és szörnyethalt. A tragédia híre valósággal letaglózta a Kapitányt, aki élete végéig nem tudta feldolgozni kedvenc fia elvesztését.
Újabb házassága
Élete utolsó másfél évtizedében ismét kiújult az idősebb fiával Jean-Michellel fennálló konfliktusa. Ennek hátterében a Kapitány régóta tartó házasságon kívüli kapcsolata állt, amit Jean-Michel sohasem tudott megbocsátani az apjának.
Amikor a családi békéért oly sokat küzdő feleség, Simone 1990 december elsején rákban meghalt, alig fél évvel később, 1991. júniusában a Kapitány feleségül vette a nála 36 évvel fiatalabb szerelmét, Francine Triplet-et.
Francine-től – még felesége, Simone életében – két házasságon kívüli gyermeke született: 1979-ben Diane, majd 1981-ben Pierre-Yves Cousteau.
Amikor a legfiatalabb fiú megszületett, a kapitány már a 72. életévében járt.
Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy Cousteau első unokája, a jelenleg 53 éves Fabien 14 évvel idősebb, mint a kapitány legkisebb fia, a most 39 éves Pierre-Yves.
Jean-Michel mindig is Francine-t tartotta az apja rossz szellemének,
és mikor Cousteau hetvenévesen feleségül vette a mindössze 34 éves Francine-t, kitört a családon belüli botrány. Jean-Michel és az apja között annyira megromlott a viszony, hogy amikor 1993-ban a legidősebb fiú a Fidzsi-szigeteken új oktató-és kutatóközpontot nyitott, aminek a Cousteau Resort nevet adta, az apja névhasználati per indított ellene.
Jean-Michel és Francine között a Kapitány halála sem vetett véget az ellenségeskedésnek, amit újabb perek sorozata követett.
Emberközelbe hozta a Kék Birodalmat
Jacques-Yves Cousteau 1997. június 25-én, 87 éves korában halt meg.
Gazdag és változatos életútjának nagyon komoly a hagyatéka: a számos, ma már történelmi értékű film, megszámlálhatatlanul sok könyv, szakcikk és publikáció mellett a hivatásos és hobbi búvárok népes tábora is neki köszönheti a mélység birodalmának felfedezését megteremtő automata légzőkészüléket.
Cousteau-t egy időben sokan emlegették úgy, mint a leghíresebb és legnépszerűbb franciát.
Az óceánok felfedezésében és a tengeri környezet védelmében kifejtett munkásságát a világ számos országában ismerték el a legmagasabb szinten.
1961-ben a Fehér Ház kertjében személyesen Kennedy elnök nyújtotta át számára a National Geographic Society nagy aranyérmét,
1972-ben pedig Pompidou köztársasági elnök a Becsületrend parancsnoki fokozatával tüntette ki Cousteaut.
1985-ben elnyerte a legmagasabb francia állami kitüntetést, a Nemzeti Érdemrend Nagykeresztjét, és még ugyanabban az évben Ronald Reagan amerikai elnöktől átvehette a Kongresszusi Emlékérem arany fokozatát is.
A Kapitány életművének talán az a legnagyobb értéke, hogy emberközelbe hozta azt a Kék Birodalmat, amit élete végéig kutatott és csodált.