A Pony-1 emiatt irányíthatatlan spirális zuhanásba kezdett, és eközben összeütközött az alakzat egy másik gépével, Giorgio Alessa őrnagy Pony 2-sével, majd a futópályára zuhanva felrobbant. A kiömlő és begyulladt kerozin hatalmas tűzgömbként emelkedett a magasba, miközben a széttört törzs lángoló darabja nagy sebességgel továbbcsúszott, és belerohant a futópálya mellett álló tömegbe.
A formáció harmadik, az ütközéstől megsérült gépe pedig a pálya mellett várakozó sürgősségi orvosi helikopternek, egy amerikai UH-60 Black Hawk-nak ütközött, súlyosan megsebesítve Kim Strader százados helikopterpilótát, aki tíz nappal később belehalt a sérüléseibe. A helikoptert telibe találó Aeromacchi MB-339 PAN pilótája katapultált, de az alacsony magasság miatt még az ejtőernyő kinyílása előtt földnek csapódott és szörnyethalt.
A harmadik balesetet szenvedett olasz gép roncsai is szétszóródtak a futópálya mentén, többek halálát okozva.
A becsapódás miatt 31 ember azonnal az életét vesztette,
akik közül 28 nézőt a nagy sebességgel szétszóródó törmelékek sebeztek halálra. Tizenhatan a katasztrófát követő napokban haltak meg, súlyos égési sérüléseik miatt. Közel ötszáz nézőt ért különböző fokozatú égési sérülés a belobbant és szétfröccsenve égő kerozin miatt.
A hatalmas nézőseregnek köszönhetően a katasztrófa pillanatiról számos fénykép és videófelvétel készült, ami megkönnyítette a súlyos szerencsétlenség kivizsgálását. A vizsgálat konklúziója szerint a sorozatos ütközést az alakzatot metsző Pony-10 hívójelű gép pilótája okozta a metszési pont eltévesztésével.
De a vizsgálat komoly hiányosságokat tárt fel az ilyen rendezvényeknél kötelező biztonsági-mentési eljárásban is. A baleset körülményeinek kivizsgálására felállított szakértői csoport megállapította, hogy a mentés megfelelő koordinálása, illetve a szervezési hiányokból fakadó fejetlenség elkerülése számos ember életét megmenthette volna. Sem a rendezvény szervezői, sem pedig a mentők nem voltak felkészülve egy hasonló baleseti eseményre, és nem tudták hatékonyan ellátni a rengeteg sebesültet.
A katasztrófa komoly hiányosságokat tárt fel mind a német, mind pedig az amerikai katonai hatóságok nagyszabású vészhelyzeti mentési gyakorlatában. Így például a bázis amerikai katonai személyzete egy ideig nem engedte be a kiérkezett német polgári mentőszolgálat egységeit a támaszpont területére.
A kaiserslauterni mentési központ pedig a baleset után egy órával később sem volt még tisztában a katasztrófa nagyságával annak ellenére sem, hogy időközben nagyszámú német evakuációs, illetve mentőhelikopter, valamint számos rohamkocsi érkezett a helyszínre, és szállította folyamatosan a sebesülteket.
A leggyorsabb segítséget az amerikai helikopterek és mentők biztosították a súlyos égési sérültek evakuálásához, de nem voltak képesek az azonnali megfelelő elsősegély nyújtására, illetve kaotikus volt a sérültek felkutatása is. További problémát jelentett, hogy az amerikai és a német intravénás katéterek egymástól eltérő szabványúak voltak. A súlyos baleset tanulságai számos szigorítást hoztak a légi bemutatók megrendezésére és biztonságára vonatkozó szabályokban.
Így például minimum távolságot és magasságot vezettek be a bemutató tere és a nézők között, megtiltották a közönség fölé beérő manővereket,
és a légi bemutató manővereit előzetesen engedélyeztetni kell az illetékes hatósággal.
Megszigorították továbbá a bemutatón részt vevő repülőgépek műszaki állapotának az ellenőrzésére vonatkozó előírásokat is. A mentőknél előírták tömegkatasztrófák kezelését szolgáló lélektani felkészítést, valamint az ilyen esetek kezelésére szabvány mentési műveleteket dolgoztak ki. Az 1988-as tömegkatasztrófa után a ramsteni bázison nem tartottak többé légi bemutatót.