A négy terrorista közül ketten arabok voltak, a ma is létező, de immár marginális Palesztin Népi Felszabadítási Fronthoz (PFLP) tartoztak. A PLFP az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet részeként működött. A csoportot egy palesztin orvos, Vadi Hadad vezette az 1970-es években, aki több utasszállító repülőgép eltérítését szervezte meg. Hadad a hírhedt Carlos, Ramírez Sanchez barátja volt, és azért taszította ki a Sakált a szervezetből, mert az egy alkalommal nem akart kivégezni két túszt. Hadad a náci háborús bűnösöket segítő szervezettel, az Odessával is kapcsolatban állt.
A nyugatnémet terroristák, két értelmiségi a Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaldali csoport alapítója volt. Ez a szervezet az 1970-es évek ismert német terrorcsoportjai közé tartozott. Wilfried Böse egy könyvesbolt tulajdonosaként dolgozott, a barátnője, Brigitte Kuhlmann pedig fogyatékos emberek segítőjeként, illetve a Roter Stern nevű baloldali kiadónál, és közben a frankfurti egyetemen tanult. Együtt vettek részt terrorista-kiképzésben egy dél-jemeni palesztin táborban.
Mindketten havi 3 ezer nyugatnémet márkát kaptak Vadi Hadadtól a palesztinok támogatásáért és a terroristák segítéséért. A müncheni olimpiai terrorakció alatt rejtekhelyet szerveztek a Fekete Szeptember terroristáinak, akik két izraelit megöltek és kilencet túszul ejtettek az olimpiai faluban.
A Forradalmi Sejtek szervezet izraeli érdekeltségeket támadott meg Németországban, így például1974-ben egy utazási irodát, két évvel később pedig az izraeli befektetési ügynökség egy helyiségét robbantották fel. De a frankfurti baloldali körökben ismert fiatal értelmiségiek nem álltak meg itt, hanem a németországi zsidók ismert képviselőinek meggyilkolására készültek. A halállistájukon szerepelt a frankfurti és berlini zsidó közösség vezetője, és Simon Wiesenthal, az ismert nácivadász is.
Böse és Kuhlmann ezzel szembementek a saját terrorszervezetük deklarált ideológiájával, amely kimondta, hogy különbséget kell tenni a zsidóság és a cionizmus között. A Forradalmi Sejtek hangoztatott elvei szerint azért nem szabad senkit bántani, mert zsidó, csak annak az elpusztítása szükséges, aki Izrael állam létezését támogatja.
A négy terrorista tudta, hogy az izraeli induláskor esélyük sem lenne, azonnal lebuknának a biztonsági ellenőrzésen. Ugyanakkor azt is tudták, hogy az akkoriban közismerten szélsőségesbarát görög fővárosban, Athénban könnyen feljutnak a fedélzetre. Így is történt, és sikerült a fegyvereiket is felcsempészniük a gépre. Az athéni felszállás után nem sokkal betörtek a pilótafülkébe, és átvették az irányítást.
Az Air France 139-es járatán 249-en utaztak. A gép a terroristák parancsára először a líbiai Bengáziban szállt le, ahol megtankolt. Itt a terroristák elengedtek egy brit születésű, terhes izraeli nőt, Patricia Martellt, aki titokban megvágta magát, hogy vérezzen, mintha épp elvetélne. Őt Líbiából Londonba vitték, ahol kihallgatták az MI6 és a Moszad ügynökei. Martell részletesen leírta nekik, hány terrorista van a gépen és milyen fegyvereik vannak.
Az Airbus közben Uganda felé indult, ahol a terroristák számíthattak Idi Amin Dada elnök segítségére. A gép az izraeli felszállás után egy nappal, június 28-án 15:30-kor landolt az ugandai Entebbe repülőterén. Itt személyesen a diktátor fogadta őket, és katonákat rendelt a repülőtér köré. A két arab és két német gépeltérítőhöz itt csatlakozott négy másik terrorista is.
Az utasokat a terminálba terelték. Avi Mor alezredes, a mentőakció egyik résztvevője, akinek a szülei az utolsó pillanatban tudtak elmenekülni a gyerekeikkel Lengyelországból a második világháború kitörése előtt, ezt mondta a művelet után:
A terminálban a terroristák szétválasztották a nem zsidó és zsidó utasokat. Még most is fáj, ha arra gondolok, hogy épp úgy szelektálták őket, mint a nácik a szerencsétlen áldozatokat a haláltáborokban. Akit balra küldtek, a gázkamrába került, akit jobbra, az ment az auschwitzi rabszolgamunkára.
A szelekciókor az egyik utas, egy holokauszt-túlélő megmutatta Bösének azt a számot a karján. amelyet a koncentrációs táborban tetováltak rá. Mire a terrorista így felelt:
Nem vagyok náci. Idealista vagyok.
A túszok azt mondták, hogy a német terroristák rosszabbul bántak velük, mint az arabok. Különösen Brigitte Kuhlmann volt kegyetlen hozzájuk, az a Kuhlmann, aki egyébként eredetileg tanító volt, és fogyatékos gyerekekkel dolgozott.
A terroristák két nem izraeli házaspárt és egy francia utast az izraeliek közé küldtek. A magyarázat ez volt:
Azért, mert zsidók.
Három másik utas önként, tiltakozásul csatlakozott a különválasztott izraeliekhez, mint ahogy
a francia kapitány, Michel Bacos is közölte, hogy ő és s személyzet felelős az utasokért, ezért nem hagyja őket magukra.
A terroristák 5 millió dollárt követeltek, és azt, hogy az izraeliek bocsássanak szabadon 53 palesztin foglyot. 48 órát adtak a követeléseik teljesítésére. Azt üzenték, ellenkező esetben visszaterelnek mindenkit a gépre és felrobbantják azt.
Miközben Idi Amin többször személyesen meglátogatta a túszokat, és biztosította őket arról, hogy Uganda mindent megtesz a kiszabadulásuk érdekében, a francia kormány elkezdett tárgyalni a terroristákkal, és egy repülőgépet küldött Entebbe-be.
A tárgyalások eredményeképpen a terroristák elengedtek 48 nem izraeli utast, főleg időseket, betegeket és kisgyerekes anyákat. Őket azonnal Párizsba vitték.
Izraelben a kormány válságülésen egyeztette a hadsereggel a túszmentés részleteit. Azt mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy meg kell menteni az utasokat, de a részletekkel kapcsolatban már volt vita. A gondot az jelentette, hogy bár ismerték a repülőteret, mivel izraeli cég építette, azt nem lehetett tudni, hol vannak a túszok és a terroristák, illetve hol állították fel az ugandai őröket.
Az izraeli kormány közölte a terroristákkal, hogy hajlandó tárgyalni. Jichák Rabin miniszterelnök hajlott arra, hogy valóban tárgyaljanak, de Simon Peresz védelmi miniszter attól tartott, ezzel csak erősíteni fogják a terrorizmust. Peresz egyeztetett a 269. felderítőegység, a Szájeret Matkál parancsnokával, Jonatán Netanjahu alezredessel. aki biztosította róla, hogy az „Egységnek" nevezett elitalakulat ki tudja szabadítani a túszokat.
Az izraeli kormány amerikai és egyiptomi közvetítést kért, és közben Idi Aminnal is tárgyalt, de a diktátor visszautasította a segítségét. A terroristák viszont július 4-ig meghosszabbították a határidőt, így volt idő kidolgozni egy haditervet. A mentőakció vezetésével megbízott Dan Somron tábornok július 1-jén este bemutatta a művelet forgatkönyvét a kabinetnek.
Eredeileg a Viktória-tó felőli partraszállással számoltak, se sikerült felhívni telefonon egy izraeli katonát, aki épp Kenyában nyaralt.
A katona a vezérkar kérésére elment a tóhoz, és hazaüzente, hogy a tóparton nílusi krokodilok ezrei vannak.
A végső haditerv egy merész, sőt
őrült leszállásról szólt, egyenesen az Entebbe-i repülőtéren, ami után a kommandósok egész egyszerűen lerohanják a terminált, több oldalról betörnek, és lelövik a terroristákat.
Avi Mor így emlékezett vissza arra, hogyan tudta meg, hogy beválogatták a túszmentők közé:
Június 30-án este csöngettek, a feleségem nyitott ajtót. Egy barátom jött a légierőtől. Azt mondta a feleségemnek, menjen be egy másik szobába, és csukja be az ajtót. És csak akkor kezdte elmondani, mi a helyzet, amikor a feleségem már nem hallhatott minket.
A hadsereg 200 katonát és a légierő 12 pilótáját választotta ki a bevetésre. A csapat az izraeli építőcég tervrajzai alapján rohamtempóban megépítette a repülőtér makettjét, és beszerezte a szükséges kellékeket: egy Mercedes limuzint, két Land Rover terepjárót és ugandai egyenruhákat. Az autók arra szolgáltak, hogy Idi Amin konvoját alakítsák majd az akcióban. Kiválasztották azt a nagydarab katonát is, aki a diktátort játssza majd el a túszmentéskor.
Az akció előtt az izraeli titkosszolgálat egy civil kisrepülőgépe, egy Cessna többször átrepült az Entebbe-i repülőtér fölött, és a Moszad pilótája több fotót készített róla. Ezek alapján, illetve az elengedett túszok beszámolója alapján a kommandósok parancsnoka kiosztotta a feladatokat. Az akció szinte öngyilkosságnak tűnt,
100 ember ül összezsúfolva egy teremben. Az őket őrző terroristák lövésre kész fegyverrel állnak ott. Nekünk 7 óra repülőút után úgy kell leszállnunk, hogy ne vegyenek észre. Utána meg kell rohamoznunk az épületet és likvidálnunk kell őket, mielőtt elkezdik legyilkolni az utasokat. Ez annyira kockázatos, hogy épp ésszel senki nem vállalná. És épp ezért vállaljuk mi, mert erre az őrültségre senki nem számít, ez lesz a meglepetés ereje -,
mondta Dan Somron tábornok.
Izraelnek sikerült megszereznie Kenya támogatását, így végre megoldódott a kommandósok repülőgépeinek tankolása. Az izraeli C-130 szállítógépek hatótávolsága ugyanis nem volt elegendő, útközben le kellett szállniuk, tankolni.
Cikkünk folytatódik, krjük, lapozzon!