Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„A tankok sikeres alkalmazása a győzelem záloga."
(Heinz Guderian vezérezredes)
Az első, modern értelemben vett harckocsi az angol Mark I volt, ami az első világháború idején, 1916-ban jelent meg a flandriai harctéren. Az új és félelmetes fegyver válaszra késztette az ellenséget is; 1917 májusában került bevetésre az első német harckocsi, az A7V. Az egymással szemben háborút viselő nagyhatalmak 1918 novemberére, az első világháború végére
már valamennyien rendelkeztek nagyobb harckocsi egységekkel,
ami jelentősen átalakította az addig uralkodó szárazföldi harcászati doktrínákat.
A két világháború közötti időszak a kísérletezés, és a páncélos hadviselés első nagy teoretikusainak az időszaka volt . Különös módon, a harckocsi „szülőhazájában", Nagy-Britanniában, 1918 után csak nagyon vontatottan haladt a fegyvernem fejlesztése, ami igazából be sem fejeződött 1939-ig, a második világháború kitöréséig, noha a kor leghíresebb brit páncélos-teoretikusai, mint Liddel Hart, vagy J. F. C. Fuller már az 1920-as években lefektették a modern páncélos hadviselés alapelveit.
A Szovjetunió – a későbbi harckocsi nagyhatalom –, csak az 1920-as években kezdte el a saját páncélos fegyvernemét kiépíteni, alapvetően angol minta alapján. Noha az első szovjet páncélosok igen gyenge minőséget és alacsony harcértéket képviseltek, a páncélos hadviselés korszerű doktrínájának megteremtésében a szovjet teoretikusokat, mindenek előtt Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij marsallt komoly érdem illeti meg.
Tuhacsevszkij szakított először azzal az általános doktrínával,
mely szerint a harckocsik legfőbb feladata a gyalogság közvetlen támogatása. A szovjet marsall felismerte, hogy a páncélosok legnagyobb hadászati erénye a mozgékonyságukban rejlik, amit nem szabad feláldozni a közvetlen támogatás oltárán.
Tuhacsevszkijnek köszönhetően a Szovjetunióban állítottak fel először olyan harckocsi-magasabbegységeket, amelyek önállóan, és nem a gyalogság között szétosztva, illetve annak alárendelten ténykedtek. A versailles-i békeszerződés 100 ezer főben maximálta Németország fegyveres erejét, és megtiltotta a légierő, illetve a páncéloserők rendszerben tartását.
Ennek ellenére Németországban már az 1920-as években elkezdődött a titkos harckocsifejlesztés. Adolf Hitler 1933. január 30-i hatalomra kerülése után, 1935-től, a versailles-i szerződés felmondásával elkezdődött a nyílt német újrafegyverkezés.
Az erőszakos revansra és háborúra készülő Hitler korán felismerte a gépesített hadviselés és a páncélosok jelentőségét a modern kor csatáiban. Ezért már 1935-ben megbízta Heinz Guderiant három páncélos hadosztály felállításával.
Guderian, a modern páncélos hadviselés egyik legnagyobb teoretikusa
volt az, aki 15 évnyi kutatómunka után 1937-ben kiadott „Achtung! Panzer!" (Riadó! Páncélosok!) című könyvében tudományos alapossággal fektette le a páncélos taktika mindmáig érvényes korszerű alapelveit, amelyek döntő szerepet játszottak a második világháború első éveiben elért látványos német győzelmekben.
Guderian doktrínájának Lengyelország 1939. szeptember elsején történt lerohanása volt az első éles főpróbája.
Az általános tévhittel szemben a náci Németország a második világháború kitörésekor még egyáltalán nem rendelkezett számottevő, nagy páncéloserővel. A lengyelországi hadjárat idején a német szárazföldi haderő 40 gyalogos, 4 könnyű, 4 gépesített és 7 páncéloshadosztályból állt.
A második világháború kitöréséig a németek összesen négy harckocsitípust fejlesztettek ki,
amelyek közül a PzKpwf (Panzerkampfwagen) I mindössze két géppuskával, a PzKpwf II ugyancsak rendkívül vékony páncélzattal és egy 20 mm-es löveggel felszerelt könnyű harckocsi volt, amelyek önmagukban nem jelentettek nagy harci értéket.
Csak a PzKpwf III és IV ütötte meg a közepes harckocsik kritériumait, ám ezekből a lengyel hadjárat idején még nem állt elegendő mennyiség a szárazföldi véderő főparancsnokság, az OKH (Oberkommando des Heeres) rendelkezésre.
A német haderő lengyelekkel szembeni elsöprő sikere elsősorban a Guderian kidolgozta stratégiának volt köszönhető, ami a harckocsik súlypontot képező, a taktikai légierővel való együttműködésben történt nagy tömegű bevetésén és az ellenséges arcvonal áttörésén, illetve átkarolásán alapult.
A lengyelországi győzelem ellenére bebizonyosodott,
hogy a PzKpwf I és II nem felel meg a harctéri követelményeknek.
Az 1940 tavaszán elindított nyugati villámháború idején az erőltetett ütemű fejlesztés ellenére sem sikerült kiküszöbölni ezt a problémát. A náci Németország ekkor még egyáltalán nem rendelkezett nehéz harckocsikkal, szemben a brit Matilda I-el, továbbá a francia Char B1-el.
A szövetséges brit-francia csapatok számbeli és minőségi fölényét az 1940-es nyugati villámháborúban is a merész német taktika egyenlítette ki, továbbá az ellenfél végzetesnek bizonyult ósdi páncélos doktrínája, ami a harckocsikat nem önállóan, hanem szétszórva, és kizárólag a gyalogság közvetlen támogatására vetette be. A német hadvezetés a nyugati villámháborúban szerzett tapasztalatait beépítette a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet terveibe is.
1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. A világtörténelem legnagyobb szárazföldi hadműveletében három német hadseregcsoport, 3,5 millió katona, 4380 repülőgép és 3600 harckocsi tört be a Szovjetunió területére. Hitler és a német véderő főparancsnokság, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) stratégái úgy vélekedtek, hogy a korábbi hadjáratokban már bevált villámháborús taktika a sztálini Szovjetunió ellen is sikeres lesz,
és legfeljebb három-négy hónap alatt összeomlik az „agyaglábakon álló kolosszus".
A hadműveletben – csakúgy, mint egy évvel korábban Nyugaton – most is kulcsszerepet szántak a páncélosoknak. A hadjáratban bevetett 3600 harckocsit négy páncéloscsoportba (páncéloshadseregbe) vonták össze, Erich Hoepner, Heinz Guderian, Hermann Hoth és Ewald von Kleist páncélostábornokok parancsnoksága alatt.
A Wehrmacht még 1941 nyarán sem rendelkezett nehéz harckocsikkal.
A támadó páncéloserők túlnyomó többségét a közepes PzKpwf III-asok tették ki. A 15 tonnás páncélos fő fegyverzetét egy 50 mm-es (L/40, vagy L/60-as) harckocsiágyú, védőfegyverzetét – a típus modofikációjától függően - pedig kettő vagy három 7,92 mm-es MG 34-es géppuska tette ki.
A homlokpáncélzat legnagyobb vastagsága 30-50 mm volt. 1941-ben ennél még jóval kisebb mennyiségben volt bevethető a fejlettebb és nagyobb tűzerővel, illetve páncélvédettséggel rendelkező 22,4 tonnás PzKpwf IV-es, amely egy 75 mm-es főlöveggel, 50-80 mm-es homlokpáncélzattal és kettő beépített 7,92 mm-es MG 34-es géppuskával rendelkezett.
A Vörös Hadseregben a német támadás idején legnagyobb számban a T-26-os, az 1941-ben már korszerűtlen könnyű harckocsi állt rendszerben a páncéloscsapatoknál.
A 45 mm-es főlöveggel és mindössze 6-15 mm-es páncélzattal, valamint egy vagy kettő 7,62 mm-es DT-géppuskával felszerelt alig tíz tonnás páncélos nem volt méltó ellenfele sem a PzKpwf III-as, illetve még kevésbé a PzKpwf IV-es német tankoknak. A náci támadás idején kezdték kiszállítani a csapatokhoz a második világháború egyik legsikeresebb közepes harckocsiját, a T-34-est, ami a paramétereit tekintve mindenben felülmúlta a Panzer III-ast és IV-est, csakhogy, ekkor még kevés állt rendelkezésre ebből a háború későbbi menetében oly nagy szerepet játszó típusból.
Ellentétben a németekkel, a Vörös Hadsereg már 1941-ben is rendelkezett nehéz harckocsikkal.
A 48 tonnás KV-1-es 90 mm-es frontpáncélzatát sem a Panzer III, sem pedig a Panzer IV ágyúi nem tudták átütni, viszont a KV-1-es 76,2 mm-es harckocsiágyúja képes volt a német tankok hatásos lőtávolságon kívüli megsemmisítésére. Fő hátrányának a lassú, nehézkes mozgása számított, és ebből a típusból is csak kevés állt rendelkezésre.
Lapozzon! Cikkünk a következő oldalon folytatódik!
