A modern cápák (Neoselachii) nyolc rendjéhez a tudomány jelenlegi ismeretei szerint mintegy ötszáz faj tartozik. A cápákról élő általános képtől, vagyis a torpedószerű testtel, hegyes, kúpszerű orral, sarlószerű hátúszóval és jellegzetes aszimmetrikus farokúszóval rendelkező villámsebes csúcsragadozók képétől alapvetően eltérnek az angyalcápák (Squatina spp.).
Az önálló rendet (Squatiniformes) alkotó angyalcápák valamiféle furcsa átmenetet képviselnek a klasszikus cápák, és a többnyire fenéklakó életmódot folytató ráják (Rajiformes) között.
A csoport rendkívül ősi, első képviselőik még a dinoszauruszok korában, a jura időszak végén, nagyjából 161 millió éve jelentek meg az akkori óceánokban. Az angyalcápák fej és hátoldali része rendkívül ellapított, ami rájaszerű jelleget kölcsönöz a csoportnak. Az ugyancsak lapos és széles, szorosan a fej mögött kinyúló mellúszóik csak még tovább növelik e porcos halak rájaszerű jellegét. Ezzel szemben a farokrészük már hengeres, vagyis sokkal inkább „cápaszerű".
Az angyalcápák életmódja sem emlékeztet a nyílt vízben sebesen úszó és a zsákmány üldözése közben rendkívül jól manőverező „klasszikus" cápákéra. Az angyalcápák fenéklakó életmódot folytatnak,
napközben mint a ráják, beletemetkeznek a homokos aljzatba,
és kitűnő rejtőszínüknek köszönhetően ilyenkor szinte felfedezhetetlenné válnak. Jellemzően éjszaka aktívak, zsákmányukat az aljzaton élő lepényhalak és ráják mellett más szabadon úszó csontos halak, illetve polipok, valamint tintahalak alkotják.
Többségük a partközeli sekély, homokos aljzatú élőhelyeket kedveli, de akadnak mélyvízi fajaik is. A Földközi-tengerből és a kelet-atlanti vizekből három fajuk ismert, köztük a legnagyobb, az akár 2,4 méter hosszúra is megnövő közönséges angyalcápa (Squatina squatina).
Az európai vizekben honos angyalcápák kutatásával foglalkozó spanyol Angel Shark Project tengerbiológusai szerint a angyalcápák rendje a kihalással legjobban fenyegetett második csoport a cápák világán belül.
A mediterrán angyalcápák populációját különösen súlyosan érintette az ipari halászat,
valamint a partközeli élőhelyeik gyors ütemű degradálódása. A populáció kihalás közeli helyzetbe kerülésében az angyalcápák alacsony reprodukciós képessége is fontos szerepet játszott.
A Földközi-tengerben és Európa atlanti partvidékén egykor elterjedt fajokból ma már a Kanári-szigetek kivételével jószerével egyetlen példányt sem lehet látni a mediterrán vizekben. A Kanári-szigetek maradt a közönséges angyalcápák egyetlen mentsvára, ahol még elég nagy számban fordulnak elő ahhoz, hogy rendszeresen találkozhassanak velük a búvárok.
Az Angel Shark Project egyik vezetője, Eva Meyers tengerbiológus így beszél az erőfeszítéseikről: „Most már a kritikusan veszélyeztetett fajok közé sorolják őket, ami az utolsó kategória a kihalás előtt. De a jó hír az, hogy ismét sokkal nagyobb figyelmet fordítunk rájuk, ezért egyre több helyen elkezdtek újra megjelenni, ami nagyon izgalmas. Létrehoztunk egy online térképet is, hogy ha egy búvár angyalcápát lát, a térképen történt bejelöléssel jelenthesse nekünk az észlelését."
- A Kanári-szigeteken tilos a vonóhálós halászat, ezért is sikerült túlélnie az itteni populációnak." Noha ez valóban örvendetes, de az európai vizeken továbbra is kritikusnak számít a helyzet. A Földközi-tengeren riasztó mértékben csökkent a cápák száma az elmúlt néhány évtizedben,a tudományos becslések szerint átlagosan mntegy hetven százalékkal.
Ennek hátterében a kereskedelmi halászat, a rendkívül megnövekedett hajóforgalom, valamint a környezetszennyezés,
a klímaváltozással is összefüggő vízminőség romlása, és a zsákmányállatok megritkulása áll. A cápák jelentős része ma már a veszélyeztetett fajok közé tartozik. A cápapopulációk egyedszámának radikális csökkenése pedig helyrehozhatatlanul súlyos károkat okozhat a tengeri tápláléklánc és ökoszisztémák egyensúlyában. Ezért is számít kiemelt feladatnak a cápák – benne az angyalcápák – fokozott védelme.