A szigetcsoport az Atlanti-óceán déli térségében található, 483 kilométerre az argentin partoktól, és 13 ezer kilométerre Nagy-Britanniától. Argentína 1833 óta vitatja a brit fennhatóságot. A helyi lakosok ugyanakkor ma is britnek vallják magukat.
A konfliktus különös vonatkozása, hogy a szembenálló országok kormányai ugyanazzal a problémával küszködtek. Leopoldo Galtieri és Margaret Thatcher kabinetje is népszerűtlen volt a hazájában, a gazdaság mindkét országban rosszul teljesített, és az emberek egyre hangosabban követeltek változást.
Így furcsa módon mindkét kormánynak kapóra jött a hadüzenet nélküli háború.
Argentína már 1976-ban elfoglalta a Déli-Sandwich-szigetek egy részét, erre nem válaszolt Nagy-Britannia. Amikor azonban 1982- április 2-án Leopoldo Galtieri elnök katonai kormányzata megszállta a Falkland-szigeteket és Déli-Georgiát, már válasz érkezett Londonból. A brit miniszterelnök, Margaret Thatcher így jelentette be a háború kitörését:
Egy idegen hatalom szuverén brit területet foglalt el. Egy hatalmas armadát küldünk oda, amint befejeztük az alakulatok felkészítését.
A kormány háborús kabinetté alakult, Margaret Thatcher pedig engedélyezte a haderő bevetését. A helyzetet nehezítette, hogy alig pár hónappal korábban a kormány úgy döntött John Nott védelmi miniszter felülvizsgálata nyomán, hogy csökkenti a Kiráyi Haditengerészet méretét. Az ezt megalapozó tanulmányok szerint nulla volt az esélye egy olyan konfliktusnak, amely az Atlanti-óceán déli térségben robban ki, ezért döntés született több hadihajó, így két repülőgép-hordozó kivonásáról is.
A Corporate-hadművelet az első olyan akció volt a második világháború óta, amelyben egyszerre vett részt a brit haderő összes fegyverneme.
A britek néhány napon belül egy 127 hajóból álló flottát küldtek a világ túlsó felén, a Magellán-szoros bejáratánál levő szigetekhez.
A hatalmas köteléket Sir John „Sandy” Woodward altengernagy vezette. A csoportosításhoz tartozott két repülőgép-hordozóból (a kivonásra ítélt Hermes és az Invincible), összesen 28 db. Sea Harrier vadászbombázóval és 32 db. Sea King helikopterrel. A flottát nyolc 42-es típusú, modern romboló és tizenöt rakétás fregatt kísérte.
Az alábbi videón egy korabeli tévéhíradó tudósítást láthatnak a flotta indulásáról.
A víz alatti erőt öt atommeghajtású, és egy hagyományos tengeralattjáró alkotta. A nukleáris meghajtású tengeralattjárókat a Splendid, a Spartan, a Valiant, a Courageous és a Conqueror képviselték. A dízel-elektromos Onyx volt az egyetlen bevetett hagyományos brit búvárhajó a háborúban.
A csapatokat és a felszerelést 62 katonai teherhajó és bevonultatott kereskedelmi hajó szállította.
A tengeri erő összegyűjtése közben készültségbe helyezték a stratégiai bombázókat, és behívták a tartalékosokat.
A tengeralattjárók a felszíni erőt megelőzve, április első napjaiban futottak ki a kikötőikből. A Churchill-osztályú. 4,900 tonnás atommeghajtású Conqueror a skóciai Faslane támaszpontról indult két nappal a háború kitörése után, április 4-én, Chris Wreford-Brown fregattkapitány parancsnoksága alatt, fedélzetén 103 fős legénységgel. A tengeralattjáró nyomottvizes reaktora 20 ezer lóerő kifejtésére volt képes, és gyakorlatilag korlátlan hatótávolságot adott a hajónak, amely akár 28 csomóval (52 km/h sebességgel) is száguldhatott a víz alatt.
A brit kormány ekkor már kijelölte azt a tilalmi zónát a Falkland-szigetek közül, amelyben megtiltotta a hajózást. A 370 kilométer sugarú körben minden argentin hajót célpontnak minősítettek Londonban, és erről értesítették a Galtieri-kormányt is.
A britek április 25-én visszafoglalták Déli-Georgiát, amely 1400 kilométerre délkeletre fekszik a Falkland-szigetektől. A hadműveletben részt vett a Conqueror is, amely figyelte az argentin mozgásokat a szigeten, és egyes források szerint partra tette az SBS (Special Boat Squadron) nevű különleges egység egy kis felderítőcsoportját.
Mivel a brit felderítés látta, hogy Argentína a tengerre küldte a hadihajóit és azok a Falkland-szigetek felé közelednek, London hétnapos határidőt adott Galtierinek a hajók visszahívására.
A Buenos Aires-i svájci követségen keresztül azt üzenték a katonai kormány fejének, hogy a tiltott zónán kívül is meg fogják támadni a junta hadihajóit.
Április 30-án a Thatcher-kabinet repülési tilalmat is elrendelt a Falkland-szigetek körül. Ez azt jelentette, hogy Nagy-Britannia ellenségesnek tekintett minden repülőgépet – a hajók mellett –, amelyek ebben a zónában haladtak.
Az argentin haderő közben megkezdte a Falkland-szigetek védelmének megerősítését, és repülőgépekkel további katonák érkeztek Port Stanley-be, a fővárosba. Az argentin flotta a tengerre küldte a legerősebb hadihajóit, amelyekből két csoportosítást alakítottak. Az északi erőt, a 79.1 jelű harccsoportot a Veinticino de Mayo (Május 25.) nevű repülőgép-hordozó vezette zászlóshajóként. Ezt négy romboló kísérte.
A csoportosítás érdekessége, hogy a hadihajók nagy része brit eredetű volt. A hordozó eredetileg az HMS Venerable nevet viselte, és a második világháború után adták el Hollandiának, onnan került Argentínába. A rombolók közül kettő pedig brit tervek alapján épült Argentínában.
Az anyahajó A-4 Skyhawk csapásmérő gépei nagy fenyegetést jelentettek a brit haditengerészetre, ezért a távoltartásuk kulcskérdés volt.
A déli, kisebb erő, a 79.3 jelű csoportosítás a Belgrano cirkálóból, a Piedrabuena és a Bouchard nevű, veterán amerikai rombolókból, valamint a civil Puerto Rosales tartályhajóból állt. A két romboló összesen hat db. Exocet hajó elleni rakétát tudott kilőni. A brit kormány szerint a Belgranónak is volt ilyen fegyverzete, de utóbb kiderült, hogy ez téves információ volt. Mindenestre a köteléknek volt ilyen hajó elleni rakétája, amelyet 40 kilométerről lehetett indítani. A rakéta a vízfelszín felett néhány méterrel repül, így a radarok csak az utolsó pillanatban veszik észre, ezért ez komoly fenyegetést jelent minden hajó számára.
A déli harccsoportot Hector Bonzo kapitány, a Belgrano parancsnoka vezette.
A kötelék feladata az volt, hogy ha brit hadihajók a közelbe érnek, a rombolók támadják meg őket a rakétákkal, a hagyományos fegyverzetű Belgrano pedig süllyessze el a sérült hajókat az ágyúival.
A csoportosítás a Burdwood Bank nevű sekély tengerrész mellett cirkált, itt a vízmélység „csak” kétszáz méter, nem pedig 3 ezer. Ennek nem sokkal később jelentősége lett.
Az argentin flotta cirkálója USS Phoenix néven kezdte a pályafutását az amerikai haditengerészetnél 1935-ben. A hajó 1941. december 7-én Pearl Harborban állt a kikötőben, amikor a japán b bombázók megtámadták az amerikai támaszpontot. A Phoenixen egyetlen karcolás sem esett a bombázáskor. Ez után a Csendes-óceáni csatákban szolgált, és kilencszer kapott kitüntetést az eredményes szereplésért. A hajót 1946-ban leszerelték.
Az amerikai kormány hat évvel később, 1951-ben eladta a Phoenixet Argentínának, ahol először az Október 17-e nevet kapta – az argentin haditengerészetben ma is divat az ország szimbolikus dátumainak használata hajók neveként. A cirkálót 1955-ben átnevezték General Belgranóra, a független Argentína egyik alapítója után.
A hajó a falklandi háború idején tehát már 47 éve szolgált, és bár hat darab 15 centis ágyúja volt, és többször korszerűsítették a háború előtti időkben, nem számított modernnek.
A háború kirobbanásakor elsőként a brit tengeralattjárók érkeztek meg a térségbe, ezek figyelték a tilalmi zónát. A térséget szektorokra osztották, és egy-egy tengeralattjárót jelöltek ki az ottani őrjáratozásra. A Conqueror a déli szektort kapta, így amikor május 1-jén a brit felszíni flotta első egységei megérkeztek a térségbe, a Conqueror már készenlétben állt.
A hajó már két napja, április 29-án észlelte először a Belgrano vezette harccsoportot a nagy hatótávolságú hangradarjával, szonárjával.
Ekkor az argentin erő 160 kilométerre volt a brit tengeralattjárótól, amely követni kezdte az argentin hajók zaját és lopakodva megközelítette őket.
A brit flottaparancsnok a felderítési jelentésekből tudta, hogy északra az argentin anyahajó, délre pedig a cirkáló köteléke várja, hogy csapdába csalja a brit hajókat. Woodward altengernagy ránézett a térképre, és azt mondta:
Egy klasszikus támadással, két oldalról harapófogóba akarnak kapni minket.
Az argentin hordozó messzebb volt, mint a cirkáló harccsoportja. A hajó igyekezett felbocsátani a Skyhawk vadászbombázóit, de hiába haladt maximális sebességgel, a szélcsend miatt nem alakult ki a szükséges sebességű szél a fedélzet felett, ezért nem tudta megkezdeni a támadó műveleteket. Woodwardnak azonban rajta kellett tartania a szemét az argentin hordozón, mert a puszta tény, hogy hatótávolságon belül volt, fenyegetést jelentett.
A brit altengernagy ugyanakkor attól is tartott, hogy a Belgrano egy váratlan pillanatban áthajózik a sekély Burdwood Bank tengerrészen, ahova a Conqueror nem követhetné, épp a kis vízmélység miatt. Ha ez történne, meg tudná közelíteni Woodward anyahajóit és rakétákkal támadhatná őket. Ezt a feltételezést alátámasztotta az a lehallgatott és megfejtett üzenet, amelyet Juan Lombardo admirális, az argentin haditengerészet parancsnoka küldött az argentin hajóknak:
Erőteljes támadással lepjék meg az ellenséget!
Bár a Belgrano éppen a tilalmi zóna határán kívül hajózott, a cirkálása nem céltalan volt, hanem harci manőverezés, tehát arra irányult, hogy csapásmérő pozícióba kerülhessen. Ezért Woodward kiadta a támadási parancsot a Conquerornek. Ez a parancs ugyan nem jutott el a tengeralattjáróra, de a brit kormány ugyanilyen tartalmú üzenete igen.
E cikk szerzője 1999-ben Portsmouth-ban meginterjúvolta Sir Timothy McClement kapitányt, aki 1982-ben a Conqueror elsőtisztje volt, és aki a támadást megtervezte. Az alábbi részt az interjú alapján közöljük. Eszerint az atommeghajtású vadász-tengeralattjáró a második világháborús filmekből ismert módon készült fel a támadásra. Amikor felvette a megfelelő pozíciót, a kapitány parancsára három torpedót készítettek a vetőcsövekbe.
Egyértelmű volt a parancsunk: meg kell támadni a Belgranót, és ezzel mindannyian egyet is értettünk. Az argentin haderő elfoglalta a brit fennhatóságú Falkland-szigeteket, és fogságba vetette, fenyegette az ott élő briteket. A cirkáló részese volt a békés életet élő civilek elleni támadásnak, tehát célponttá vált a saját maguk által kirobbantott háborúban.
Timothy McClement azt is hozzátette, hogy már előző nap is megtámadhatták volna a hajót, de még nem járt le az a 7 napos határidő, amelyet a brit kormány április 25-én szabott az argentin vezetésnek a hajói visszahívására.
A tengeralattjáró 14:57-kor három ősrégi, második világháborús torpedót lőtt ki, amelyre 363 kilós robbanófejet szereltek. A Mark 8 jelű fegyverek nem irányíthatók voltak, tehát csak egyenes vonalban tudtak haladni, ahogy azt pl. a Das Boot c. filmből ismerhetik az olvasóink. A fedélzeten ott voltak a modern Tigerfish torpedók is, amelyeket irányítani is lehetett, és amelyek automatikusan is tudták követni a célt, de nem tartották őket elég megbízhatónak.
Azt, hogy milyen pontosan célzott a Conqueror a régi torpedókkal, bizonyítja a tény, hogy kettő eltalálta a Belgranót, a harmadik pedig az egyik argentin torpedórombolót, de nem robbant fel.
A cirkáló nagyon súlyos sérülést szenvedett. Az első torpedó leszakította az orrát, de ettől még nem süllyedt volna el. A második viszont a gépháznál találta el a hajót, és tönkretette a generátorokat is, emiatt azonnal megszűnt az áramellátás a hajón.
A detonáció megsemmisítette a gépház feletti legénységi szállásokat és kantint, és felfelé haladva húszméteres lyukat robbantott ki a főfedélzetből. Becslések szerint több mint 270-en haltak meg a matrózok közül a második robbanásban.
A szivattyúkat nem lehetett beindítani, és bár a Belgrano háborús övezetben hajózott, éles harci helyzetben, a kapitány nem rendelt el háborús készültségi fokozatot. Ezért a vízhatlan ajtók mind nyitva voltak, ami siettette a hajó süllyedését.
Az argentin hajó balra dőlt, és az orrával lefelé süllyedt. McClement kapitány azt mondta, a britek tapsban törtek ki, amikor meghallották a robbanásokat.
Természetesen hallottuk a víz alatt a detonációkat. Amikor a kapitány, aki a periszkópon keresztül nézte a cirkálót, bemondta a hangosbeszélőbe, hogy füstöt lát a Belgrano fölött, egy emberként ujjongott a legénységünk. Aztán hirtelen teljes csend lett, ahogy mindenki ugyanarra gondolt. Arra, hogy ezer tengerész volt a Belgranón, akiket ugyanúgy a saját kormányuk küldött a háborúba, ahogy minket. És messze voltak az otthonuktól, az óceán pedig nagyon hideg volt.
Arra a kérdésre, hogy elkerülhetetlen volt-e az argentin matrózok halála, a kapitány így felelt:
Sajnos igen. A mi kötelességünk az volt, hogy visszafoglaljuk a Falkland-szigeteket tőlük, a megszállóktól. A háború brutális dolog.
Hector Bronzo, a Belgrano kapitánya 15:24-kor kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A legénység több mint kétharmada kijutott a süllyedő cirkálóból és mentőtutajokba szállt.
A két kísérő romboló azonban nem vette észre a szürkületben, mi történt, és különös, de a robbanásokat sem fedezték fel. Mivel a Belgrano az áramhiány miatt nem tudott vészjelzést adni, a túlélőket ott hagyták a kísérők a jeges óceánon. Csak később tűnt fel a rombolóknak, hogy nem jelentkezik a kötelék zászlóshajója, és nem is látszik a radarokon. Ekkor ugyan visszafordultak, de mivel romlott az idő, és a hullámok elsodorták egymástól a tutajokat, a sötétben nem találták a túlélőket.
A következő három napban végül 772 tengerészt mentettek ki a rombolók és chilei hajók az Atlanti-óceánról. A Belgrando 323 matróza meghalt.
A cirkáló elsüllyesztését háborús bűncselekménynek tekintette Argentína. A junta érvelése szerint a Belgrano a tiltott zónán kívül hajózott, és a dél-amerikai partok felé tartott, ezért nem jelentett fenyegetést a britekre.
Az argentin haditengerészet azonban 1995-ben hivatalosan elismerte, hogy jogos volt a Conqueror támadása.
Hector Bonzo kapitány pedig 2003-ban mondta azt, hogy a hajó manőverezett, és nem pedig éppen elhagyta volna a térséget, tehát nem háborús bűntett volt a hajója elsüllyesztése.
David Thorp őrnagy, aki az elektronikus hírszerzésért felelt az egyik brit hadihajó fedélzetén, 2011-bne kiadta a Hallgatózó (Silent Listener) c. könyvet, amelyben részletesen összefoglalta a falklandi eseményeket. Thorp szerint a britek lehallgatták az argentin rádióforgalmazást és egyéb üzeneteket, és ezek alapján tudták, hogy a Belgrano parancsot kapott a támadásra. A felderítők azt is megállapították, hogy az argentin hajók megkapták annak a pontnak a koordinátáit, ahol össze kellett volna találkoznia a két argentin harccsoportnak, hogy közösen mérjenek csapást az angol flottára. Ez a pont bőven a tiltott zónán belül volt.
Margaret Thatcher azért volt kénytelen elviselni az ellenzéki bírálatokat a brit parlamentben, mert nem akarta a világ tudomására hozni, milyen lehallgatásokra képes a brit elektronikus hírszerzés.
Argentína hamar bosszút állt a Belgranóért, mert május 4-én, amikor még nem is mentették ki a cirkáló összes túlélőjét az óceánból, argentin vadászbombázók Exocet rakétával eltalálták a brit Sheffield rombolót, amely napokkal később elsüllyedt.
Az argentin légitámadások összesen hét brit hajót süllyesztettek el a háború végéig, és többet megrongáltak. Az argentin flotta viszont nem bocsátkozott többé harcba. A Veinticinco de Mayo anyahajó a kikötőjébe vonult vissza, és a gépei a szárazföldről indultak bevetésekre.
Az alábbi videón korabeli felvételeket láthatnak a brit erők partraszállásáról, és az argentin légitámadásokról.
A háború 74 napig tartott. A 11 ezer fős argentin helyőrség 1982. június 14-én tette le a fegyvert a partra szállt 4 ezer brit ejtőernyős és tengerészgyalogos előtt. A harcokban 907 ember, köztük három civil meghalt, és 2,400 megsebesült.