Itt soha nincs nulla fok

2013.09.23. 19:34

Aztán vigyázz a maffiával ott délen! – mondta egy idősebb hölgyismerősöm, amikor elárultam neki, hogy Olaszországba utazom, egészen délre, a csizma sarkába. Puglia volt a cél, éppen azért, mert ezt a részt egyelőre nem özönlötték el a turisták. Itália egyik éléskamrájának annyi köze van a szervezett bűnözéshez, hogy ott született Michele Placido. Ő volt a Polip című tévésorozat felügyelője, Corrado Cattani.

 

Puglia nem tartozik a legfelkapottabb úti célok közé. Ha az emberek Olaszország felé veszik az irányt, általában Rómába, Velencébe vagy Firenzébe utaznak. Ennek ellenére rengeteg információra bukkantam az interneten a régióval kapcsolatban, úgy tűnt, bőven akad ott látnivaló.Ezek után már csak fel kellett kapnom az útikönyvet, és elindulni a reptérre. Félreértés ne essék, Itália minden pontját imádom, és nagyjából be is jártam az országot Szicíliától a Dolomitokig. Csak a tömeg riaszt, ezért inkább a főszezonon kívüli dolce vitát preferálom.

Buona sera! – kiáltott Pino, aki a reptéren várt minket fülig érő szájjal, talpig dzsigolónak öltözve, ahogy kell. Alkalmi sofőrünk laza táncmozdulatokkal irányított minket egy kisbusz felé, ahol kaptunk egy-egy palack vizet, és már száguldottunk is Bariból Polignano a Maréba. Azért választottam ezt a tengerparti kisvárost, mert lélegzetelállító fotókat láttam róla a neten. Ráadásul bombastico az elhelyezkedése, mert kitűnően lehet onnan csillagtúrákat indítani.

Gigantikus barokk homokvár

A város központjában már az autóból kinézve tátottuk a szánkat. A neten talált képek nem hazudtak, az esti, kivilágított város egészen varázslatos. Pino fékezett, majd kitett minket a városkapunál, ahol Carlo várt minket, a panziónk tulajdonosa. A kis történelmi óváros utcaköveit tükörsimára taposták az emberek az évszázadok során. Mintha csak a Rómeó és Júlia díszletei közé csöppentünk volna, azzal a különbséggel, hogy az utcák telis-tele voltak evő-ivó, gesztikuláló és korzózó kortárs olaszokkal.

Puglia, Olaszország, Polignano a mareFotó: Szederkényi Olga

A reggeli espresso és cornetto (olasz péksütemény) elfogyasztása után biciklivel indultunk a tengerpartra. Természetesen valami tengeri herkentyűt akartunk ebédre fogyasztani, de előtte még egy jó nagy strandolásra vágytunk. Az egyik kis öbölben egy fürdőgatyás olasz fazon éppen polipot csapkodott a sziklához, egy másik pedig egy láda hallal oldalazott egy bódé felé. Mint kiderült, ez az öböl az „étterme". A többi csokoládébarnára sült talján aranylánccal a nyakában és első osztályú napszemüvegben heverészett a napon. Néhány műanyag asztal, napernyő és bérelhető nyugágy jelezte, hogy itt kereskedelmi és vendéglátó-ipari élet is zajlik.

A bódéból olasz trancezene szólt, és mi sört rendeltünk a strandoláshoz. Jó jelnek tűnt, hogy a velünk együtt a parton bulizó maroknyi olasz is itt eszik. Első nap lecsaptunk a helyi specialitásra, a fülecske, azaz orecchiette tésztára. És megkóstoltuk a bódé előtti grillen sós kéregben sült friss halat, a ricciolát, melynek fenséges íze és illata volt. (A ricciola neve magyarul nem olyan példamutatóan rövid és egyszerű, mint olaszul: „sárgafarkú fattyúmakréla".)

Fülecske a strandonFotó: Szederkényi Olga

A tésztát egyszerűen, paradicsomszósszal és olívaolajjal tálalták. De milyennel! Benne volt a napfény íze. Az ebéd végén jött a slusszpoén: kettőnknek kevesebb volt a számla, mintha Pesten, a Liszt Ferenc téren déli menüt kértünk volna.

Ez a nap Polignanóról szólt. Huszonnégy óra alatt be lehet járni piacostul, tengerpartostul, külvárosostul, de garantáltan nem fogunk unatkozni akkor sem, ha hosszabb időt töltünk a városban. A második naptól törzsvendégként kezeltek minket szinte mindenhol: a strandbüfénél, a hentesnél vagy éppen Peppino bárjában, de még a figarónál is be lehetett épülni a helyi társadalomba.
Találkoztunk egy német professzornővel, aki itt kutat, sőt ide is költözött, mert Polignano a Marében tökéletes egyszemélyes alkotótáborra lelt. Nem lehet mellékes az a körülmény sem, amelyet Carlo árult el nekünk: itt soha nincs „zero" fok, csak melegebb.

Reggel irány Lecce, a dél Firenzéje. Imádom ezeket az elnevezéseket. Kíváncsi lennék, kik találják ki. Ha a vonatindulásig van még egy kis időnk, érdemes beugrani a közeli piacra, talán száz méterre sincs az állomástól. Akár reggelinek vagy tízórainak valót is vehetünk a már hajnalban euforikus állapotban áruló kofáktól.

Barokk homokvárFotó: Szederkényi Olga

A vonat szinte végig a tengerparton halad Polignanótól Leccéig, és a belvárostól ötpercnyi sétatávolságra áll meg. Pálmafák, kávézók, fagyizók, óriási paloták szegélyezik utunkat a centrum felé. Cikáznak mellettünk a tipikus olasz kismopedek és a háromkerekű gyümölcs- és zöldségszállító járművek.

A történelmi belvárosban szinte minden régi épület homokszínű és dúsan díszített, hiszen a könnyen megmunkálható, híres leccei mészkőből készült. A város aranykora a spanyol hódítók időszakára esik, a 17. századra. Akkor faragták ki szinte az egész belvárost. Úgy fest, mint egy gigantikus barokk homokvár. Naná, hogy itt is van Piazza del Duomo, bazilika (Santa Croce), pazar palota és városkapu. Túlburjánzó szobrok lógnak a nyakunkba, néznek velünk farkasszemet és a gravitációnak fittyet hányva kanyarognak az épületeken.

Érdemes egy pékségben megkóstolni a leccei pizzát. Tenyérnyi méretű, és attól különleges, hogy a tésztájában van a paradicsom. Meg az olíva, ami magozatlan. E sorok írója csodálatos módon megmenekült a fogorvostól, pedig vadul ráharapott az egyik bogyóra.

A trullók földjén

Az egyedülálló nők nagyon vigyázzanak, mert az olasz úriemberek hamar a lényegre térnek. Engem csak öt percre hagytak egyedül, és máris mellettem ült egy öltönyös papa, aki igencsak kezdeményező kedvében volt. A viccet félretéve, a férfiak itt férfiak a javából: kinyitják az ajtót, előreengednek, hangosan bókolnak, átadják a helyüket, azonnal a segítségünkre sietnek, ha eltévedünk. Néha kicsit intenzívebben segítenek, mint ahogy azt elvárnánk.

Az úton visszafelé az elszántaknak érdemes leszállniuk a vonatról Brindisiben. Itt van ugyanis a Rómából kiinduló egykori kereskedelmi útvonal, a Via Appia vége, amit egy hatalmas oszlop jelez. A tövében le lehet ülni merengeni és a kék tengert bámulni. Tőlünk jobbra egy házon márványtábla hirdette, hogy ott hunyt el Vergilius. Brindisi azonban egy igazi déli kikötőváros, néhol nem túl megnyerő arcokkal. Ahogy leszállt az este, egyre gyorsabban iszkoltunk a pályaudvar felé.

Következő kirándulásunk helyszíne Alberobello volt, a trullók földje. A trullo egy jellegzetes házikó, ami csakis ezen a földön terem. Kerek alaprajzú kunyhó kőből építve, habarcs nélkül, könnyű tetővel. Állítólag azért találták ki, hogy ha jön az adószedő, gyorsan le lehessen bontani, és továbbállni vele. Ma már más világot élünk: a trullók maradnak a helyükön. Azt persze nem állítjuk, hogy ezért cserébe mindenki fizet is adót.

Ahogy közelítettünk a cél felé, egyre több kőkunyhó bukkant fel előttünk. Közben a buszról sorra szálltak le az olasz iskolások, akik már gyerekként is ugyanúgy nevetnek, gesztikulálnak és vitatkoznak, mint a szüleik vagy a nagyszüleik. Az olívaföldeket gyümölcsösök váltják, közben hullámzik a táj. Eddig a történet rózsás része. Aztán az ember leszáll, és elveszik. Több száz egyforma trullo között bolyong. A tetőkre néhol szívet, néhol keresztet vagy napot festettek, de egyébként a megszólalásig hasonlítanak egymásra.

Alberobello, a trullók földjeFotó: Szederkényi Olga

Van trullotemplom, trulloétterem, trullobolt és a kedvencem, a trullomúzeum. Itt tulajdonképpen valakinek a lakásába mehettünk be. Ahogy beléptünk, a konyhában találtuk magunkat, onnan nyílt a hálószoba, amelynek közepén egy óriási franciaágy állt. Az ágy szélén egy donna ült, aranykereszt függött a nyakában, a füléből aranyfülbevaló csüngött. A hölgy szolid fekete ruhát és szolid fekete kardigánt viselt, és szolid, sminktelen arccal szelíden mosolygott. Igazi déli nagyi volt, egy nonna. Derűsen viselte a közös fénykép céljából mellé huppanó japán, amerikai és olasz turisták rohamát, a félpercenként villanó vakufényt.

Ha az ember kitalál a trullonegyedből (ami egyébként az UNESCO Világörökség része), akkor egy félreeső kávézóban érdemes inni egy pohár primitivo vagy negroamaro bort, amelyek híres és ősi Pugliai fajták.

A sassók nyomora után belvárosi pompa

Az utolsó kirándulás ígérkezett a legbonyolultabbnak. Materát ugyanis csak átszállással lehet megközelíteni. Bariig minden simán ment, ott viszont egy özönvíz előtti kisvasútra kellett átszállni. Zónázó olasz tömegek álltak sorba a peronon. Miután feljutottunk a szerelvényre, kiderült, hogy a pici ülés, amelyet valószínűleg egy korábbi embertípusra terveztek, már az indulás után két perccel kényelmetlen. A helyszűke miatt speciális testhelyzetet kell felvenni, és abban megmerevedni két órán át. Nincs könyvlapozgatás, nincs keresztbe tett láb, nincs csomagból almaelővétel.

Közben az egyébként rém cuki lokomotív keservesen kapaszkodott fel a magaslatokra. Néha aggódtunk, hogy visszagurulunk, de megnyugtattak, hogy ezt a járgányt direkt ilyen dombokra és emelkedőkre tervezték. Ezek után el tudom képzelni, milyen lehet egy kéjutazás az Andokban a kis, színes, vidám, megpakolt vonatokon.

Ettől függetlenül külföldön a tömegközlekedés híve vagyok, mert szerintem így lehet letérni a turistaösvényekről, és igazán megismerni a helyieket. Mellesleg rájön az ember arra is, hogy nem csak a piszok MÁV-ot lehet szidni.

Matera és a sassókFotó: Szederkényi Olga

Matera főterén egy papírlapra tollal ráírt jelzés mutatta az irányt: „Sassi". Azaz balra kell menni a sassók felé. A sasso is egy tipikus pugliai lakásféleség, egész pontosan sziklába vájt barlang.
Elindultunk a völgyben, kétoldalt sziklafalak magasodtak, amelyekbe egykor az otthonukat vájták az emberek. Olaszországban a mérhetetlen szegénység jele volt, ha valaki csak így tudott élni. A nyomorúságos dél mementója ez a völgy, amely egyébként szintén az UNESCO Világörökség része. A nyolcvanas-kilencvenes években számolták fel végleg a sassókat. Jellemző azonban, hogy mostanában trendi lett sassót venni, és visszaköltözni a sziklába. A perzselő nyár elől ez nyújt leginkább menedéket.

Természetesen van sassomúzeum is. A sötét barlangskanzenben életnagyságú bábúkkal modellezték, hogyan éltek itt együtt még nem is olyan régen az emberek és az állatok. Tyúk, disznó, kutya, gyerek, asszony, férj, nagyi, stb. Ezután jött a nem várt fordulat. Szerettünk volna enni és inni valamit. A nap hét ágra sütött, tikkadt szöcskenyáj legelészett, cserepesedett a szánk. A völgyben levő néhány étterem meg bezárt. Siesta. Azért sem adtuk fel, folytattuk az utat.

Háromórás erőltetett menet után már a csúcsról ereszkedtünk lefelé. A civilizált körzetben aztán tébolyult tekintettel rontottunk rá egy paniniárusra, aki valószínűleg érezte, hogy ha egy percen belül nem szolgál ki minket, itt emberhalál lesz. Némán és dühödten faltuk a szendvicset, aztán már arra is volt erőnk, hogy megcsodáljuk a várost. A sassók nyomora után a belváros palotákkal tarkított pompáját.

Visszafelé a vonatúton végig arról ábrándoztunk, mit eszünk majd Polignanóban. Erdei gombás tészta, borjúgombóc és kagylóleves lebegett a szemünk előtt. Hiába, kell egy kis kényeztetés. Elvégre majdnem eltettük magunkat láb alól.