Utazásmániásként gyakori időtöltésem a különféle utazások tervezése, a kalkulálás, az akcióvadászat. A lehetőségek mindig korlátozottak, de álmodozni jó, így aztán télen Skandinávia több országát jártam be gondolatban. A repülőjegy volt az egyszerűbb történet, legalábbis a fővárosokig, onnan kezdődött az igazi móka. Belföldi repülőjáratok vagy autóbérlés került szóba, majd a kíváncsiság kedvéért rápillantottam a vasúttársaságok oldalára.
A norvég vasút árai komoly meglepetést okoztak. Kicsit hasonlóan működik az árképzés, mint a fapados repjegyeknél, tehát minél előbb vásárolunk vonatjegyet, annál olcsóbb. Az oslói reptértől 18 órás utazással lehet eljutni a sarkkörön túlra, Bodø városig, és ha jó időben csípjük meg a jegyet, 299 koronából (bő tízezer forint) megússzuk. Oda és vissza is jó a csatlakozás a budapesti repülőjárathoz, csupán néhány órát kell várakozni, és még a reptéri transzferköltséget is megússzuk, mivel a vonat megállója a Gardemoen alsó szintjén kapott helyet, Bodøben pedig a vasútállomás a belvárosban van. Vagyis sikerült egy hosszú hétvégés, négy éjszakás utat egész korrekt árakon tető alá hozni.
Azt hittem, a foglalással nem lesznek gondok, hiszen interneten minden elintézhető. Tévedtem. Aki norvég vonatjegyet szeretne venni, jó, ha tudja, a külföldi kártyák jelentős részét, így az én magyar kártyáimat sem fogadják el. A telefonos ügyfélszolgálaton van angol nyelvű segítség, de amikor nekem kellett kiigazítani a hölgyet, hogy igenis van akkor vonat, amikor mondom, ráadásul kiderült, a telefonos foglalásnak felára van, vészmegoldást kerestem.
Lehet azon merengeni, jó-e, hogy ennyi honfitársunk dolgozik külföldön, de én most nagyon örültem neki, mert villámgyorsan sikerült keríteni valakit, aki helyben lefoglalt mindent, átküldte a kinyomtatható jegyeket, és nem volt akadálya az utazásnak.
A fent említett vonatjegy viszont csak az alapszolgáltatást tartalmazta. Az éjszakai szakaszra hálófülkét, illetve a hosszú nappali utazásra ún. komforthelyet már mi foglaltunk. Előbbi ára egy közepes szállodáénak felel meg, és azt kell mondjam, a hálófülke tisztasága, a szolgáltatás minősége miatt kifejezetten élmény volt ebben utazni.
Sosem aludtam még hálókocsiban. Nem mondom, szokatlan volt a mozgó, néha rázkódó vagonban heverészni, de kétségtelenül jobb volt, mint egy ülésbe préselődve próbálkozni az elalvással. Az éjszakai vonatozás nem Agatha Christie-krimibe illő hangulatban telt, ahogy először gondoltam. Inkább romantikus volt, ahogy a sötét éjszakában viszonylag csendben robogott a vonat, és csak néhányszor riadtunk fel egy-egy hirtelen rántásra.
Trondheimben pár perc séta várt ránk a másik vágányig, de a szél kavarta havas esőben az sem volt túl kellemes. Aztán kényelmesen elhelyezkedtünk a vagonban, és vártuk az indulást. Pár perc múlva jött a kalauz, aki némileg komoran arról tájékoztatott, hogy a hegyekben ítéletidő van, így nem biztos a célba jutás. Ám kijelentette, menetrend szerint indulunk, a mi döntésünk, hogy utazunk-e, vagy várunk másnapig. A szűkre szabott idő miatt ez igazán nem volt kérdés. Úgy véltük, a legrosszabb esetben a hegyekben töltünk egy éjszakát, kalandnak az sem lett volna utolsó.
A nappali úton a komfortfokozat felára az utazás hosszától függetlenül 90 korona (3000 Ft), és nagyon megéri. Van ingyen forró ital, nagyobb tér az üléseknél, saját asztal, konnektor a töltéshez, amire már csak azért is szükség lehet, mert a vonaton van internet. Különleges családi szakaszba is kérhető a jegy (felár nélkül) a foglaláskor, amelynek sarkában gyerekbirodalmat alakították ki játékokkal, vidám zenével.
A vágányok sokáig fjordok mellett haladnak, még a borongós időben is élmény volt nézelődni. Több helyen befagyott a tenger, néhol zord hegyvonulatok tövében kanyarogtunk, és folyton változott az időjárás, eső és napsütés váltotta egymást akár pár percenként. A kocsik enyhén szólva sem voltak zsúfoltak, és turisták rajtunk kívül nem voltak. Ez abból is látszott, hogy csak mi tapadtunk rá az ablakokra.
Aztán jött az a bizonyos hegyi szakasz és ott a hóvihar. Nyomott csend nehezedett a vagonra, minden utazó azt hallgatta, mint vágja neki a szél a havat az ablakoknak. Próbáltunk kikémlelni, de a pár méterre levő fák is alig látszottak. Időnként feltűnt egy behavazott út, amelyen autók álltak, az sem látszott, merre folytatódik. Nyilván arra vártak, hogy kicsit tisztuljon az idő, és közben rájuk esteledett. Nem szívesen lettünk volna a helyükben.
A vonatban ülve mindez inkább kalandos volt, nem nagyon érezte az ember, hogy bármi gond lehet. Azért volt egy kis megkönnyebbülés, amikor ismét felbukkant mellettünk a tenger, jelezve, hogy átjutottunk a problémás helyeken. Majd megérkeztünk a végállomásra, mert Bodøtől északra már vonat sem megy. (A Bodøtől északra lévő Narvikba megy vasút, de nem Norvégiából, hanem Svédországból. – a szerk.)
Amikor leszálltunk, a bőrünkön éreztük a viharos szelet. Alig bírtunk elsétálni a közelben levő hotelig, ahol roppant kellemes volt leroskadni az ágyra 18 órányi vonatozás után. Noha a város legolcsóbb hoteljét választottam, egész takaros volt a kicsi szoba, a padlófűtéses fürdőszobát pedig ilyen körülmények között nagyon szerettük. Nem időztem sokáig, mert leszállt az éjszaka, és adni akartam egy esélyt a sarki fénynek.
Az, hogy mi látható ebből a fényjátékból, sok tényező függvénye. Egyrészt a naptevékenység erőssége befolyásolja, másrészt az, hogy felhős-e az ég. És természetesen annál jobban látszik, minél távolabb vagyunk a fényszennyezéstől. A tengerpartra nem lehetett lemenni, mert a viharos szél miatt a rendőrség lezárta kordonnal, nehogy besodorjon valakit egy széllökés a jeges vízbe.
Egyórányi séta után átfagytam, és visszamentem a hotelhez. Az utca sarkáról még visszanéztem, és milyen jól tettem! Az egyik magas épület felett ott volt a folyamatosan változó, örvénylő, zöldes sarki fény. Nem volt rá sok esély, hogy használható képet készítsek róla, de valamit azért lőttem, hogy legalább a magam számára legyen bizonyíték: igen, láttam. Nehéz elmondani, milyen is a sarki fény, ezt tényleg látni kell. És most már azt is tudom, nem elég egyszer. Az éjszaka folyamán többször kisétáltam az utcára, hogy adjak magamnak még egy esélyt, hiszen ki tudja, mikor lesz alkalmam legközelebb az északi eget kémlelni.
Másnap sűrű hóesésben caplattunk el a norvég repülési múzeumhoz. Az a helyzet, hogy ha valakit Észak-Norvégiába vet a sors, valószínűleg talál alkalmasabb úti célt Bodø városánál. Nem túl izgalmas hely, az egyetlen látnivaló ez a bizonyos múzeum. A repülés szerelmeseként a polgári és a katonai gépek közt is lelkesen nézelődtem. Még soha nem láttam például U-2 kémrepülőgépet, aztán kölyök módjára szaladgáltam és fotóztam a második világháborús, illetve a későbbi sugárhajtású harci gépek között, hiszen van itt angol Spitfire, amerikai F-104 Starfighter vagy német FW-190.
A barátnőm megjegyezte, hogy szépek ugyan ezek a gépek, de mindet ölésre építették. Belátom, ez is egy nézőpont, méghozzá nagyon is indokolt. Ki volt állítva pár repülőből kiszerelt gépágyú, illetve fel nem robbant bomba, és nem lehetett nem arra gondolni, mekkora pusztítást lehetett okozni ezekkel. A múzeum nem kerüli meg ezeket a kérdéseket, kitér a bombázásokra, a német megszállásra, a harcok áldozataira.
Sokan nem tudják, hogy a második világháborúban milyen kulcsszerep jutott Norvégiának, ahol többször összecsaptak a németek a szövetségesekkel. A történet másik fele viszont az, hogy a háború idején épített repülőtereken indult meg később a belföldi polgári repülés, mert a szegénynek számító országban korábban csak hidroplánokkal lehetett közlekedni.
Hazafele menet nézelődtünk a városban, ahol nem nagyon pörögtek rá a hó eltakarítására. Vastag fehér takaró borította be az utcákat, csak néhány ház előtt lapátolták el a havat. A házak többnyire roppant egyszerűek, ezeket látva nem nagyon jutna eszünkbe a norvégok magas életszínvonala. Luxusautókat se látni, minden bizonnyal más dolgok mozgatják meg a helyiek fantáziáját, nem a külsőségek.
Ezt sok területen észlelni lehet, például a puritán vasútállomások is jellemzőek Norvégiára. Az oslói reptér alatti állomáson vakolatlan betonfalak között szállhattunk fel a vonatra, és bevallom, nekem nem hiányzott egyetlen gipszstukkó se. A jól működő vonatfűtésre, a takarításra vagy a kalauz elektronikus jegyvizsgálójára és kártyaleolvasójára viszont futja. És mit számít nekem az egyszerű vasútállomás, amikor utazás közben az ország képeslapra illő tájait érintve halad a vonat!
Este jött az újabb sarkifény-expedíció. Itt jegyzem meg, hogy akik az út előtt borzongva mondták, őrültség februárban Norvégiába utazni, erősen tévedtek. Az Észak-atlanti-áramlásnak köszönhetően még fagypont alá is ritkán süllyedt a hőmérséklet, ami hó délelőtt leesett, estére elolvadt. Egyáltalán nem kellett expedíciós ruhatár erre a pár napra, pedig elég sokat voltunk kinn.
Viszont az ég felhős maradt, így ezen az estén csak egy kis átderengő zöldes fény jelezte számunkra, hogy valahol ott fenn igazi színkavalkád lehet. Még egy darabig ácsorogtunk a tengerparton, várva a csodát, de nem lehet mindennel szerencséje az embernek. Hideg nem volt, a szél is gyengült az előző naphoz képest, a hotelben pedig várt a forró zuhany és tea, így amíg volt értelme, kitartottunk.
Hétfőn, a vonat indulása előtt még szétnéztünk egy-két boltban. Elképedtünk a döbbenetesen magas árakon, aztán elsétáltunk a vasútállomásig. Ugyanott volt a helyünk a vagonban, mint odafele, már otthonosan kezeltük az italautomatát, és felkészültünk a hosszú utazásra. Aztán a vonat egyre többet és többet várakozott bizonyos állomásokon. A késés mind jobban hízott, és hamarosan éreztük, nem fogjuk elérni a trondheimi reptéri csatlakozást. Utastársaink nem izgultak, így mi is nyugodtan folytattuk az utazást. Végül az egyik állomáson a kalauz mindenkit tájékoztatott: a pályát alámosta a víz, az előttünk levő szerelvény elakadt, busszal visznek minket tovább.
A tízórás buszozást a reptérig szívesen kihagytuk volna. Ha nem lettem volna olyan fáradt, akár még nézelődni is lehetett volna, de ebben a pár napban annyi időt töltöttünk utazással repülőn, vonaton és buszon, annyit gyalogoltunk, hogy éjszakai bámészkodásra már nem jutott erő. Ismét kiderült, hogy nem árt az átszállásra időt hagyni. A vonat menetrendjéhez képest két órával később értünk ki a reptérre, a gépünket mégis kényelmesen elértük. A vasutasok mindent megtettek, hogy időben ott legyünk, pedig alaposan megborulhatott a menetrend a pálya megrongálódása miatt.
Azt hiszem, ha valaki nem költ hálófülkére, nem nagyon juthat el olcsóbban Norvégiába, mint a repülő és a vonat kombinációjával. Ennek ráadásul van egy erős kalandfaktora is. A sarki fénnyel viszont még van elszámolnivalóm. Ezen a télen már nem valószínű, hogy próbálkozni fogunk egy újabb skandináv úttal, év végétől kezdem el ismét nézni a menetrendeket. Ehhez pedig még egy kis pluszforrás is lesz.
Az utazás után megírtam a norvég vasútnak, hogy hálás vagyok nekik, amiért gyors intézkedésükkel segítettek időben eljutni a reptérre, ám az, hogy a kényelmes hálókocsi helyett buszban kellett zötykölődnünk, úgy érzem, nem a mi hibánk. A válasz a napokban érkezett: elnézést kértek, és felajánlották a hálókocsifelár visszatérítését. Azt is megírták, remélik, a jövőben utazok még velük. A nagyon korrekt eljárás után mit mondhatnék? Állok elébe a következő norvégiai vonatos kalandnak.
Egy olcsó norvégiai kerékpáros túráról itt olvashat,egy világörökség-vadászó körútról itt talál beszámolót, az éjféli napról itt, a sarki fény elkapásáról pedig itt írtunk.