Kóla, Metró, Twist and Shout - a hatvanas évek magyar popélete

Ami nyugaton a Beatlesszel indult és Woodstockkal ért a csúcsra, azt nálunk tinédzser-megmozdulások vezették fel - és mint Cseh Tamás legendás soraiból is tudhatjuk, "ifjúsági problémaként" tetőzött a hatvanas években. Mint mindenhol a nyugati világban, a beat-korszak új generációjának zenei lázadása nálunk is könnyedén söpörte el az andalgó bájolgást. Bár az úgynevezett "kultúrpolitika" mindent megtett, hogy a Beatles-mániát még a határ előtt megállítsa, erre nagyjából annyi esélye volt, mint pár évvel korábban az angoloknak Puskásék ellen. A fiatalság, a tombolni vágyás elementáris erővel szabadult el - lehet, épp ez az oka, hogy annyi legendás zenészt éltetünk a hatvanas évek óta. Illés, Omega, Metró, Koncz, Zalatnay vagy Kovács Kati. Nehéz dolog lenne válogatni közülük, az Álomsláger meg úgyis eldönti, ki a kedvenc.

A korszak szépségét persze épp a hasonlóak különbségei adták: lehetett nem szeretni a Metrót, mert túl kimért, bájolgós, vagy mert többnyire lányok rajongtak értük, lehetett nem szeretni az Omegát, mert Kóbor Jánosnak nagy, loboncos haja volt és túl keményen csapkodta a húrokat (eleinte ugyanis még gitározott is az éneklés mellett). A gimiben nem azt vésték a padra, hogy "Éljen a rock", hanem hogy "Metró a legnagyobb". Újabb eszköz volt ez a fiatalok kezében, hogy megkülönböztessék és valahova tartozóként definiálják magukat. A jelenség látványos felszínre törése volt a beatzenekarok első nagy közös koncertje 1963-ban a Budapest Sportcsarnokban, ahol többek között az Illés, az Omega, a Metró és a Scampolo is fellépett. Koncz Zsuzsát, az Omega akkori énekesnőjét először hallhatta a nagyközönség, Bródyék is itt figyeltek fel rá.

Óriás botrány lett a vége, az Illés-rajongók már odafele megdobáltak mindenkit, aki nem kedvencük miatt jött, az akkor éppen ódivatúnak számító Benkó Dixielandet szó szerint ledobálták a színpadról - tojással, paradicsommal. Kicsit már a szaxofon is, de főleg a bőgő az új generáció szemében a fakó múlt jelképévé vált. A csetepaték után többeket előállítottak, jellemző módon köztük a zavargások alatt épp Omega-színekben pengető Benkő Lászlót is. Pár évvel korábban még elképzelhetetlen volt, hogy több száz fős tini-hordák randalírozzanak keresztül a körúton. Megismerte a rockzenét az egész város.

Sajátos korszak volt ez abból a szempontból is, hogy a zene először teremtett valódi bálványokat a fiatalok számára: 1966-67-től fogva a Szörényi-Bródy szerzőpárost olyan istenként tisztelték az Illés-rajongók, mintha ők lennének a magyar Lennon-McCartney. Szörényit amúgy is már-már kultikus dicsfény ragyogta be, ő énekelt először nyilvánosan beatdalokat magyar nyelven. Zoránért minden Metró-rajongó lány szíve megszakadt, Koncz Zsuzsáért és a hatvanas évek legnépszerűbb beat-énekesnőjéért, Zalatnay Saroltáért pedig egyszerűen megőrült az ország. Valamivel később robbant be, de nyers, karakteres hangjával a hatvanas évek második felének meghatározó énekesnője volt a táncdal és rockzene közt egyensúlyozó Kovács Kati is, aki a beattriumvirátus mindhárom tagjával fellépett (Illés, Metró, Omega).

A Beatles 1966-os megújulása sok addig háttérbe szoruló együttesnek adott új ihletet. A hatvanas évek vége felé Bajtala János és állandóan alakuló zenekara, illetve a Makrai Pál vezette Atlasz is üde színfoltja lett a könnyűzenei életnek, míg 1967-re Neményi Béla lett a hirtelen jött tini-bálvány, és egészen a következő évig csúcsra járatta együttesét, az Atlantiszt. Aztán egy peches véletlen folytán a zenekar teljes felszerelése leégett, és annyi időt ki kellett kihagyniuk, hogy odalett a nehezen összeszedett hírnév.

Koncz Zsuzsa és az Illés a '68-as Táncdalfesztiválon

Mert az bizony nehezen jött: kitörési lehetőség csak a Táncdalfesztivál-okon és a Ki mit tud?-okon adódott. Ebben az együttesek uralta korszakban pedig csak a legnagyobb egyéniségek tudtak kitűnni egyedül a színpadon, ilyen volt Kovács Kati vagy épp Koncz Zsuzsa. Egy jól sikerült fellépés garantálta az ismertséget, több millióan ültek a képernyők előtt, amikor először mutatta meg magát a Corvina vagy a Generál. Igaz, később a progresszív orientációjú beat komolyabb képviselői vagy eleve elvetették, vagy (mint az Illés, amely 1968-ban még megnyerte) gyorsan otthagyták a Táncdalfesztivál-okat, a kispolgári -vagy inkább tömeg- igényeknek tett olcsó engedménynek érezve a részvételt.