Gót gettó és hajzselé a mosdóban - a Horrors koncertje Londonban

Vágólapra másolva!
Ha vannak menő zenekarok Londonban, akkor a Horrors, a kanadai Crystal Castles és a These New Puritans azok. Ettől még akár rosszak is lehetnének, sőt, de nem azok, főleg a Horrors ironikus goth-garázsrockja nem. Angliai tartózkodásunk alatt igyekeztünk minél többféle, nálunk még nem látott előadó fellépését megtekinteni, a negyvenes retrodalnoktól kezdve a helyi kedvenc rapperen át a felkapott gitárzenekarig.
Vágólapra másolva!

Az NME Shockwaves Awards turné szombati fordulója a trendi London legmenőbb zenekaraiból léptetett fel egyszerre hármat is - jó, közülük a Crystal Castles ugyan kanadai, de nyugodtan nevezhetjük tiszteletbeli angolnak, annyira beletagozódott a szigetország izgalmas új zenei színterébe. A három Astoriában tartott koncert közül messze ez az este vonzotta a legszínesebb közönséget, igazi freakshow volt a nézőtéren, a sminkelt, tupírozott hajú Horrors-rajongó kislányoktól kezdve a már fájdalmasan kúl külsejű divatfiúkig felvonult itt az összes archetípus a londoni klubszíntérről, és ez néha legalább olyan szórakoztató volt, mint maguk a koncertek.

Az Astoria ezen a napon kezdi a legkorábban a programját: a műsort nyitó Ulterior délután 6-kor (!) elkezdte a koncertjét, ami annyira lehetetlenül korai időpontnak tűnt, hogy erre egyszerűen képtelen voltam odaérni, és még az is furcsának tűnt, amikor 7-kor megérkezve azt láttam, hogy már a színpadon az egyik legfigyelemreméltóbb új brit együttesnek tartott These New Puritans. A négytagú együttest ugyan a média hamar hozzácsapta az indie rockot és az elektronikus tánczenét összekutyuló nu-rave zenekarok seregéhez, de azért a These New Puritans több sima tánczenekarnál. Bár a nézőtéren feltűnnek a Simian Mobile Disco kapcsán már emlegetett foszforeszkáló pálcikák is, a zenét inkább posztpunkos minimalizmus és visszafogott elektronika uralja - ugyanez viszont a dekadens eleganciával színpadra lépő tagok külsejéről nem mondható el. A frontember, Jack Barnett például díszes arany fellépő jelmezében úgy néz ki, mintha római centuriót játszana egy Julius Caesarról szóló történelmi filmben. Sajnos a zenekar viszonylag rövid ideig játszik csak, így nem igazán képes transzba hozni a közönséget, de a januárban megjelent bemutatkozó lemezről eljátsszák a legjobb, egyszerre táncolható és szögletes dalaikat, és pont az nem derül ki, hogy ezeken kívül mi van még a tarsolyukban, mert állításuk szerint ennél jóval több. A végén Jack a dobos ikertestvéréhez, George-hoz hasonlóan szintén dobverőt ragad, és így, hipnotikus, már-már törzsi ritmusok közepette búcsúzik a These New Puritans a közönségtől.

A következő Crystal Castles esetében már inkább találó a nu-rave elnevezés, bár ha ugyanezt mondjuk öt évvel ezelőtt csinálják, akkor valószínűleg electroclash lett volna a besorolás. A kanadai duó a koncertre kiegészül egy dobossal, aki azonban - lévén szó elektronikus formációról - meglehetősen funkciótlannak tűnik, a zene úgyis a kapucnis, borostás Ethan Kath masináiból jön, míg a fiús megjelenésű énekesnő, Alice Glass érezhetően a Yeah Yeah Yeahs frontasszonyát, Karen O-t idézően sikongatva próbál hangulatot csinálni. A nyitás rögtön a Crystal Castles egyik legismertebb száma, a Klaxons Atlantis To Interzone-jának remixe (gyakorlatilag teljes újraértelmezése), melynek hamisítatlan rave szirénáinak hallatán a közönség egy része felszólítva érzi magát arra, hogy feldobja a színpadra a maradék neonpálcikát (úgy látszik, ami harminc éve a punkkorszakban a köpködés volt, az manapság a pálcikadobálás). A Crystal Castles első pár száma lehengerlően szól, a táncos elektro-basszusok megteszik a hatásukat, és kicsit aggodalmasan is nézegetek felfelé, hiszen a karzatot nem éppen ilyesmi eseményekre tervezték nyolcvan évvel ezelőtt. Kath minderre sokszor a fájdalomhatáron egyensúlyozó, disszonáns sípolást és zúgást pakol, nem titkoltan arra törekedve, hogy a nyolcvanas évek videojátékainak hangeffektusait idézze meg, és erre Glass no-wave-es sikoltozása még rá is tesz egy lapáttal. Ez eleinte izgalmasnak tűnik, de pár szám után a Crystal Castles ellaposodik, és a jelek szerint hiába jelenik meg most márciusban a bemutatkozó lemez, még több olyan szám kéne, mint a kedvesen prüntyögős Air War, mert egyelőre a torontói duó inkább csak remixerként tűnik elsőrangúnak, a saját számok többsége nem túl emlékezetes.

És akkor jön a fő műsorszám, a southendi Horrors, amely már igazi veteránnak számít azzal, hogy kereken egy éve megjelent az első lemeze, és a hírek szerint már útban van a második is. Bár a Horrors a tavalyi év egyik nagy befutójának volt kikiáltva, szűkebb réteget szólított meg parodisztikus goth-garázsrockjával, mint a Libertines-klón gitárzenekarok, ezért az igazi áttörés helyett megmaradt trendi underground kedvencnek, fanatikus, a külsőségekre hatalmas súlyt fektető rajongótáborral. A gótos smink és gyermekijesztgetős becenevek mögé bújó tagokkal (pl. Coffin Joe - Koporsó Joe, Spider Webb - Pók Háló stb.) felálló Horrors háromnegyed 9 körül lép színpadra, és ezt a korai Beatles-filmekből ismert lánysivalkodás kíséri. A megtévesztő külsőségek ellenére a Horrors nem gót zenekar, és még annyira sem ijesztő, mint egy C kategóriás, paradicsomlével nyakon öntött horrorfilm, ellenben kimondottan szórakoztató, és több új számot is játszik készülőben levő lemezéről, melyek alapján láthatóan fejlődik technikailag is, túllépve az első lemez kezdetleges garázsrockján.

Forrás: Getty Images

Farris Rotter (The Horrors)

Ami kicsit furcsa a Horrorsszal kapcsolatban, az az, hogy a nyakigláb énekes, Faris Rotter a másik négy, gondosan kitalált imázzsal rendelkező taghoz képest körülbelül olyan benyomást kelt, mint a mellettem feszengő, félszegségüket idétlenséggel palástoló középiskolás fiúk. A közönséggel való kommunikáció sem az erőssége, a legközvetlenebb gesztusa az, amikor behajít a tömegbe egy óriási, hungarocell-szerű anyagból készült Rubik-kockát (igen, ez az a pont, ahol mi, magyarok is megjelenünk a színpadon egy rövid statisztaszerep erejéig). Azt viszont meg kell hagyni, hogy jól bírja szuflával, ugyanazt a Cramps lemezekről ismerős orgánummal nyomja végig a koncertet, az éneket végig jól lehet hallani. Közben elhangzik a remek bemutatkozó lemez legjobb néhány száma is (sajnos a Death At The Chapel pont nem), így a gyilkos orgona-riffekkel operáló Count In Fives és az estét záró Gloves is, az új dalokra a közönség észlelhetően nem reagál úgy, ettől még jó hangulatban telik a háromnegyed óra - kár, hogy az egésznek már nem sokkal fél 10 után vége is. Hogy a Horrors (amely már turnézott az Arctic Monkeysszal is) sokkal többre hivatott a legtöbb új brit gitárzenekarnál, az eddig is egyértelmű volt, mint ahogy az is, hogy nem a külsőségek alapján kell megítélni. A koncertből pedig kiderült, nemcsak vicces, de kimondottan jó zenekar is - kérdés, hogy nem zárja-e be magát túlzottan a gót gettóba.

Távozás előtt még egyszer be kell mennem a férfi mosdóba ellenőrizni, hogy nem a szemem káprázott-e akkor, amikor egy fekete fiatalembert láttam, amint a dolgukat végző fiúkat törülközővel, sőt, hajzselével, dezodorral és minden más hasznos kellékkel kínálja a személyzet részeként, szolgálatkészen ácsorogva a csap mellett. De nem, ő valóban ott áll most is, és még segít is, amikor látja, hogy ügyetlenkedek egy kicsit a kétcsapos rendszerrel. Viszont a hajzselét köszönettel visszautasítom, azért mindennek van határa.

(The Horrors, Crystal Castles, These New Puritans, London, Astoria, 2008. február 16.)