Önfeledten szórakozunk, figyelitek? Kilenc magyar elektronikus lemez

Zagar öt év szünet után az éterbe távozik új lemezén. Ciki / nem ciki diszkó, olvadó és egyéb analóg szintik, hülye kérdések, a mindenség sodró ereje - kilenc magyar elektronikus lemez.

ZagarCLS / Mole Listening Pearls2013

Úgy vagyok az új, öt év szünet után megjelent Zagar-lemezzel, hogy vannak számok, amiket kifejezetten szeretek; mások idegesítenek; megint mások annyira hidegen hagynak, hogy még azt sem mondanám, hogy untatnak. Ez persze normális lenne egy átlagos nagylemeznél, ugyanakkor az a fura, hogy közben a Light Leaks nemcsak az alkotói szándék szerint, hanem ténylegesen meglehetősen egységes lemez. Nemcsak azért, mert van neki koncepciója (időutazás a gyerekkorba), hanem a hangzásvilág is jóval erősebben összefogja, mint egy átlagos albumot. A középtempó körüli számok elsősorban elektronikus, mondhatjuk, hogy tánczenei elemekre épülnek, mégis inkább süppedős az összhatás. A kíséret lágyan gördül előre, a szintihangszínek többsége puha, gyakran egyenesen áttetsző. A helyenként megjelenő gitár, scratch belesimul a szövetbe, csakúgy, mint az űrbe elkalandozó elektronikus effektek. Az ének pedig legtöbbször a vokóderen keresztül jön, ami nem azonos az Autotune-nal (néhány éve még fordítva kellett magyarázni) - igaz, hogy robotos, de emellett ma már kifejezetten nosztalgikusnak hat. Ennek köszönhetően nemcsak hogy az ének is "egy hangszer a többi között", ahogy mondani szokás, hanem el is veszíti vezető szerepét. Hasonló a hatása az előkerülő gyerekkórusnak is: elsősorban az jut eszembe róla, hogy "igen, ez egy gyerekkórus", és emögött háttérbe szorul maga a megszólaló dallam. A számok inkább folyamatzenés módon épülnek fel, és bár sokszor elkülöníthető verze, refrén, nem ez a meghatározó. Mindez együtt kiadja a leginkább - a Zságer Balázs által is használt - "éteri" szóval leírható hangulatot. Még akkor is, ha itt-ott megjelenik azért egy-egy keményebb ütem, ritkán szinte már vartyogós basszus, vagy éppen acides puttyogás - ezek inkább színezik, mintsem megzavarnák az összhatást.

Én úgy értem, úgy hallgatom a Light Leakst, hogy a szándék az egyensúly megteremtése egyrészt a hangulatfestés, hangzásközpontúság, lebegő-pszichedelikus hatás, másrészt a dalszerűség között. (Gondolom, teljesen függetlenül, de hasonlóképpen lehet leírni az egykori alkotótárs, Yonderboi 2011-es lemezét is.) És amikor jó, akkor pont ezért jó, mert ez sikerül. Megengedi azt, hogy együtt dúdolgasd a dallamot a vokóderrel, kórussal, vezető szintivel; megengedi, csak úgy hagyjad hatni a hangulatot; megengedi, hogy belefeledkezz a hangzásba és rácsodálkozz egyes érdekes kis megoldásokra; megengedi, hogy hagyd a háttérben ellebegni. Ez fontos, hogy megengedi: talán az a legérdekesebb a Light Leaksben, hogy nem kényszeríti rád sem azt, hogy mit csinálj vele, sem úgy általában saját magát. (Ez azt is jelenti, hogy nincs itt Wings Of Love-féle direkt pop.) De ez nyilvánvalóan a különféle összetevők, megközelítési módok igen kényes egyensúlyán múlik: elég csak egy kicsit jobban a háttérbe húzódni, vagy egy kicsit cukiskodóbb csingilingi dallammal előállni, és máris semmilyen downtempo és/vagy szépelgés lesz a dologból. Jól illusztrálja, hogy milyen kevésen múlik itt minden, a 10. és 11. szám. Az előbbi Alien Life-ban jól sül el, ahogy a táncosabb részek fokozatosan átmosódnak a lebegős hangzásba, majd kicsit ide, kicsit oda mozdul a szám; a végén pedig igazán jó poén a megjelenő (dub)technós kacsintás. Ellenben Backup Your Soul lassan, egyenesen építkezik; kissé kísérteties dubból indul, de annyira elnyújtja az egyes részeket, hogy amikor a közepén bejön az acides téma és a táncosabb dob, akkor az az addigiakhoz képest idegenül és zavaróan hat.

De hiába nem jön mindig össze, azért kifejezetten izgalmas vállalásának köszönhetően jóval érdekesebb ez a lemez, mint a Cannot Walk Fly Instead volt, vagy mint akárhány átlagos pszichedelikus-downtempo akármi, nemcsak a magyar mezőnyben. Nehéz ezt egyetlen értékelő betűvel ezt kifejezni, legyen mondjuk B. (RA)

Thomas MarkThomas Mark2013

A Thomas Mark már szinte szupergrup, Kolin Márk és Kollektíva TMX duója. Az itt végighallgatható bemutatkozó ep, a Jean Paul célja az elektronikus popzene. Modern eszközökkel idézik meg a diszkó és a nyolcvanas-kilencvenes évek szintis zenéit, ironikusan (természetesen!), valahol a "ciki" / "hülye vagy, ez már nem ciki, hanem tök rég megint menő" / "ha szerinted ez még ciki és nem menő, akkor rossz blogokat követsz, barátocskám" háromszögben lavírozva. Ezek a modern eszközök gyakran a Daft Punkot, az őket követő french electrót, majd az őket követő nu disco-reneszánszot idézik meg. Fontos még, hogy az ének itt az ún. talkboxon keresztül jön, ami sem Autotune, sem vokóder (magyarázó videó itt); nem biztos, hogy ez sokaknak mond valamit, mindenesetre rögtön ismerős lesz.

A Jean Paul ep-vel nem az a legnagyobb baj, hogy aki ennyire el akarja kapni a Korszellemet, az szükségképpen le lesz róla maradva, lehet, hogy csak egy pillanattal, de az is végzetes - és így sokkal szomorúbb látványt nyújt, mint aki tesz a korszellemre. Nem is az, hogy valahogy a megcélzott electro-pop keverékből pont a popos elem nem sikerült elég erősre: kevés a megmaradó dallam, amik meg ilyenek, azok túlságosan olyanok, mint... Szóval amikor nem tudod megmondani, hogy mi az a konkrét valami, amire emlékeztetnek, lehet, hogy nincs is ilyen, de ettől még nem tudsz szabadulni attól, hogy elsősorban: csak emlékeztetnek. Hanem a legnagyobb baj, hogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy itt két embert figyelek, amint éppen "önfeledten szórakoznak" - de nemcsak azt tudják, hogy színpadon vannak, hanem fél szemmel állandóan a közönséget figyelik: "ugye értékelitek, hogy milyen faszán szórakozunk önfeledten?!". És ez nem "sikkes" és nem "arisztokratikus" (ami pedig a cél, lásd "fess zakók, könnyed ingek" satöbbi), hanem bizony meglehetősen tenyérbemászó. Tegyük hozzá, sok magyar "vicces" produkció ugyanígy működik, úgyhogy ha valakit ez nem zavar, esetleg szereti, az bátran fogyassza a Thomas Markot is, jól megcsinált produkció meg minden. C+ (RA)

AstrydAstryd2013

Az Astryd bemutatkozó, itt meghallgatható 4 című ep-je leginkább a 2011-es Realistic Crew-lemez, a Blind Musician folytatásának tűnik, bár Vranik Krisztián Krizso (elektronika, producerkedés) mellett most csak ketten vannak: Mészáros Zsuzsanna Marge énekel és hangszereken játszik, Gulyás Kristóf dobol, ütősözik. Ennek megfelelően az összhangzás ritkásabb, elektronikusabb, illetve ebből nem következően közelebb áll ahhoz, hogy viszonylag simán leírható legyen azzal, hogy "elektronikus popzene", hiába mondják rá, hogy "white neon electronica". A posztdubstep, triphop, garage viszonylag sötétebb részei adják az elektronikus részt, azzal a kiegészítéssel, hogy a felépítés az átlagnál szaggatottabb, pointilista hatású. Mármint a ritmusok leginkább apró hangokból, kis elektronikus szúrásokból, pittyenésekből állnak össze, és körülöttök is sok az egyszer-egyszer, jól elkülönítve belépő elektronikus hang.

Nincs nagy baj az ep-vel, csak éppen az zavar, hogy mintha jobbnak gondolná magát, mint amilyen. Az igaz, hogy Marge jó, izgalmas, karakteres énekesnő (2010-es, letölthető szólólemeze is jó volt, várom az Egyiptomban megkezdett folytatást), a dallamok között vannak erősek, és amik kevésbé ilyenek, azok is működnek eléggé. A feszültségkeltés, esetenként nyomasztás is jól megy. Inkább azzal van a gond, mintha azt gondolná az Astryd, hogy a zenei alapok kellőképpen izgisek lesznek az említett szagggatottság stb. által. Ámde ezek a zenei megoldások már régóta ismerősek lehetnek, előbb a laptopzene forradalmakor a kísérleti zenében jelentek meg (glitch, clicks and cuts), majd átszivárogtak a táncosabb, poposabb műfajokba is - hahó, már az új Ákos-lemezen is feltűntek! Nem mintha baj lenne azzal, ha ismerős megoldásokat használ egy zene - azzal van, ha többet bíz rájuk annál, mint amennyit elbírnak. Így pont a rossz közepet találták el a műfaji, popos-táncos elektronika és az újító, kísérletező előremutatás között. B- (RA)

A magyar zenei életben a főleg a Farbwechsel kiadó környékén kibomló analóg szintis revival a legizgalmasabb trend az utóbbi hónapokban. Ezeknek a fiatal zenészeknek már csak feltételes kiindulópontok a techno és a house korábban még világosan elkülöníthető kategóriái. A falak már le vannak döntve, ők pedig szabadon mozognak. Ami közös bennük és jól körülírhatóvá teszi a dolgot, az az analóg szintetizátorok újrafelfedezése, a régi hangzások újragondolása, újrakontextualizálása. A legfontosabb azonban az, hogy egyes kiadványok, mint például S Olbricht tavalyi lemeze (itt meghallgatható; az év lemezei listánkon igen előkelő helyezést ért el), simán túlmutatnak a helyi érdekességek báján, és nemzetközi mércével is megállják a helyüket.

NorwellShabu2013

A Farbwechsel kiadó társalapítója, Semsei Balázs is azzal az ötlettel állt neki a Norwell nevű projektjének, hogy a virtuális szintiket analógra cseréli. Első kiadványa egy kicsi, de izgalmas katalógussal bíró kiadónál, a Sha Bu Recordsnál jelent meg, itt meghallgatható. Az I Kissed The Sun érdekessége, hogy nem csak az elmúlt 30 évre adja meg a maga válaszát, hanem egészen a krautrockhoz nyúl vissza. Ez rögtön érezhető a nyitó Bloomon, ahogy a hipnotikusan forgó szintik és motorikus dobalapok örvényszerű monotóniával húznak előre. Kicsit olyan, mintha semmi lényeges nem történne, csak különféle effektek, zajok jönnek be, majd halnak el, de aztán valahogy mégis nyomot hagy az egész; és ahogy a végén kifut a szintitéma a dob mellől, már egész más érzés, mint a legelején. Ugyanígy az utolsóként meglepően határozottan induló Untitled feszességét is egész imbolygóra írják át az apró, látszólag csak randomra bejátszott díszítőelemek. A közepénél lefojtott, zajos térbe futó, de onnan aztán kilépő Lost And Leaving egyszerre a múltba és a jövőbe álmodó house-a szintén remek.

Számomra egyedül a címadó dal lógott ki a maga ezoterikus hangulatával; a békés zongorás intró feszül egymásnak a hamar belépő kietlenül zakatoló alappal, majd húzódnak végig folyamatos ellenpontozással. A négy eredeti verzió mellett van három remix is, amelyik rögtön a kiindulópontot adó szám után következnek. Ezzel az album hosszúságú ep íve is nehezebben megragadható. A remixek közül csak S Olbricht Bloom-újraépítése ad hozzá annyit, hogy indokolt legyen rögtön másodikként jönnie; a másik két remix kissé vontatottá teszi az anyagot, legalábbis az én nem tudtam végig hozzákötni a figyelmem és elkalandoztam. Így a teljes anyag B, Norwell debütálása nettóban pedig B+. (LÁ)

SilfFarbwechsel2013

A magát a MILF és a synth szavak keresztezéséből Silf névre keresztelő duó a Farbwechsel kiadó másik két alapítótagját takarja. Mikolai Martin ugye Stephan Olbricht álnéven készít zenéket, Zalkai Bálint pedig Alpár néven lehet még ismert. A Silf pedig az szintiőrület emblematikus formációja: itt aztán tényleg minden róluk szól. Az itt meghallgatható, digitálisan és kazettán megjelent Silf ep tulajdonképpen egy szerelmi háromszög a két srác és a szintetizátorok között. Valamint fejhajtás a nyolcvanas évek hangzásesztétikája felé, úgy, hogy közben textúrájában mégis nagyon frissnek hat az egész. A vicces címekkel ellátott, átlagban hat perces trackek amolyan kérdés-válaszok módjára haladnak - mondanám, hogy előre, de mivel már ott vannak amúgy is, ahova indulni szándékoztak, ezért talán jobb azt mondani, hogy csak tekeregnek egymás mellett a hol pulzáló, hol fátyolos, máskor bugyogó, később meg, mittudomén, vinnyogó, deformálódó témák.

Azt nem tudom, hogy a címekre improvizáltak, vagy a kész trackeket nevezték el, mindenesetre a Puerto Rican Eroticában tényleg van valami karibi hangulat, a kongázással meg a forró, már-már olvadó szintikkel; vagy mondjuk az Asian And Mexican Billionersből is árad az Air France-féle feelgood - aciddel felütve. És bár meglehetősen szűkre szabott eszköztárral és keretek közt dolgoznak, az számok telítettek és folyamatosan alakulgatnak, magukkal ragadva a figyelmet. Ennek a mámornak pedig szuper ellenpontozása a minialbum felénél Route 8 sötét, karcos Club Mixe, amit a Shadows On White Limestone Monumentsből készített. Egy szó mint száz, a Silf bemutatkozó ep-je egy érett és szellemes anyag, és egyben izgalmas kaland is. A- (LÁ)

Route 8Farbwechsel2013

Route 8 hatalmasat fejlődött új, március végén a Farbwechselnél kazettán és digitálisan megjelent, itt meghallgatható ep-jére. Korábbi, ingyenes kiadványai gyakran azt az érzést keltették bennem, mintha éppen tanulgatná, mi ez a techno dolog, és a hiányosságokat a lo-fi zúgás próbálná elfedni. Aztán szerepelt a tavalyi év 21. legjobb lemezét író Broken Cupsban, az jó volt. A Mental Murder ep ismét lo-fi, de most más értelemben. Nyersen, erősen szól: azokat a szívmelengetően egyszerű és egyenes hangokat halljuk, amik a régi analóg dobgépekből és szintikből kijönnek. Ez azt is jelenti, hogy nemcsak hangzásaiban, ritmusvilágában idézik az elektronikus tánczene hőskorát, leginkább a chicagói house nagyjait, hanem azt a képzetet is kelti, mintha abban az időben járnánk, amikor még nem agyontesztelt, a hatáskeltés maximumára optimalizált eszközökkel gyártották a tánczenét - hanem egyrészt jött kifelé a szívből (meg kicsit az agyból is), másrészt a kísérletezés és a táncoltatás még kéz a kézben jártak.

Emiatt a Mental Murder elsősorban primer szinten hat, és nem nagyon kell törődni azzal, hogy a pofonegyszerűnek ható ritmusokban valójában - a lendületet fel nem tartóztató - ravaszságok is felfedezhetők; vagy azzal, hogy a bájosan naiv fődallamokat játszó szintik mögött ott nyújtózkodnak mások is, komorabbak, sötétebbek, esetleg kifejezetten zajosak, mint a (szinte csak dobgépeket használó, de öt percen át így is izgalmas) címadó számban. Eleinte gondolkodtam azon, hogy akkor most ezek miatt a ravaszságok és - azért nem túlzott - sötétkedések miatt több-e ez jól sikerült múltidézésnél, vagy nem. De mielőtt megtaláltam volna a választ, arra jöttem rá, hogy ez hülye kérdés. Ez tényleg az a zene (mert bizony nem minden ilyen!), aminél el lehet sütni végső érvként, hogy egyszerűen tök jó hallgatni, a többi hülyeséggel meg hagyjál békén. B+ (RA)

TshabeeChi2013

Az eddig inkább remixeiről ismert Tshabee itt meghallgatható, Packet From Far című ep-jén bass music hallható, de ennek érdekes, manapság ritkán hallható fajtája. Számos stílusba belenyúl, de leginkább a kétezres évek közepének erősen IDM-hatású dubstepjére emlékeztet; olyan nevek ugranak be róla, mint Milanese, Ital Tek, Headhunter. Hallgatás közben kicsit az volt az érzésem, ami a tavalyi Pangaea-lemeznél: kellemes múltidézés, csak színesebb palettával. A nyitó Not A Hit Not A Shit a legtáncolhatóbb darab. Jó a kissé modernebb garage-hatás, és az is, hogy nem a későbbi számokhoz képest nem építkezik olyan lassan: néhány másodperc után beleröfög a basszus a hangszóróba. Ezt a Message From You követi, ami már egy jóval sötétebb darab; leginkább a csilingelő, néha előtűnő szintijével és a vokálmintával töri meg a komor monotonitást. A harmadik Breathing World a legerősebb tétel. Kellemes, keleties dallamaival nyit, amit egy teljesen más, felkavaró és agresszív hangokra épülő rész követ, és végül a két világ a végére együtt lüktet tovább. A záró AMB-remixet viszont inkább csak tölteléknek érzem, az ep három másik dalához képest a glitches próbálkozás nem igazán ütős.

Jó volt bő 22 percig újra 2006-2007 környékén éreznem magam, és a három saját szerzemény valóban elég jó. Egy kicsit a nyersebb erő és több energia hiányzik belőle; olyasmi, ami a Breathing Worldben is megvan. Valamint ha rágyúr a Not A Hit-féle játékosabb témákra, akkor elég király dolgok születhetnek még. Persze így is bíztató a kezdés Tshabee-tól. B (ÁD)

ZomblazeChi2013

Zomblaze az egyik legjobb magyar hiphop- és egyéb producer. Én jobban szeretem a durvulósabb és szétszaggatott dolgait, például a letölthető Szintetika lemez elejét, vagy a tavalyi Machinstruments Vol. 1. ep-t; de a szintén letölthető Donk Noise lazább számai is jók voltak. Az itt meghallgatható New Age ep az eddigi legnyugodtabb Zomblaze-darab, nagyjából a hiphop-triphop határvonalon mozog. Az első két számban (pontosabban az eredeti akusztikusban és elektronikus átdolgozásában) RK énekel, aztán instrumentális számok jönnek, végül egy archív magyar népdal lesz a kiindulópontja a Hundiannak. A ritmusok kicsit billegnek, a különféle hangok, rétegek szépen csúsznak, lebegnek, illetve horzsolnak, akadoznak - ezeket a különféle érzés- és hangzásmódokat jól párosítja Zomblaze. Összességében, illetve a korábbi lemezekhez képest mégis az az érzésem, hogy a New Age ugyan jóval több mint "jól megcsinált", de azért nem sokkal több mint "kellemes hangulatfestés". B (RA)

We Plants Are Happy PlantsCLS / Tudatbázis2013

A Daft Punk- és (zenéjén kevésbé hallható módon) Radiohead-rajongóként megismert Bergmann Péter, vagyis We Plants Are Happy Plants az Any Day Now című nagylemezt a CLS (ByeAlex, Compact Disco, Zagar, Anna and the Barbies stb.) Tudatbázis nevű alkiadójánál jelentette meg. Az album 432 Hertzre van hangolva és emellett a kilences számra épül (a kilenc számból itt hatot lehet meghallgatni). Hogy miért, azt itt lehet elolvasni; az is kiderül, hogy WPAHP Péter "egy üzenetet próbál közvetíteni, hogy az univerzum íratlan szabályokra épül, és mint emberek tehetünk azért, hogy minél kevesebb ellenállásban legyünk a mindenség sodró erejével szemben." Az oké, hogy az Any Day Now-nak nem az a célja, hogy meglepjen vagy felcsigázzon, hiszen egy ambient-lemezről van szó - és azt nem is lehet elvitatni tőle, hogy kellemesen csordogál számról-számra. De sajnos ezzel meg is állhatunk a pozitívumok felsorolásában.

Azt, hogy az album megmarad a liftzene szintjén, több tényezőnek köszönheti. Elsősorban annak, hogy borzasztó vékonyan szól. Nem tudhatom, csak tippelem, hogy főképp szoftveres környezetben készült, vasak nélkül, és talán ez is lehet az oka, hogy rideg, rugalmatlan a hangzása. Nem lehet benne elmerülni, csipog, ahol csilingelni kellene; kavarog, ahol sodorni. Ha az érthetőség kedvéért túlozni szeretnék: mintha táskarádióból szólna a Geoggadi, pedig az ötlettelenség palástolásának nemzetközileg is elfogadott módja a baró hangzás. Ennek a típusú zenének ugyanis alapvető funkciója, hogy hatalmas terek, a végtelenség, a lebegés, az utazás érzetét keltse a hallgatóban. Mindez valamiért második-harmadik hallgatásra sem sikerül. A megszólalás mellett maguk a zenei megoldások kiszámíthatóságuk mellett anakronisztikusnak is hatnak, semmint aktuálisnak vagy aktualizáltnak (lásd Earth Mars Venus). Amikor például a Perception Of Dimensionshöz értem, Brian Eno Apollója helyett inkább a Deep Forest neve ugrott be, vagy épp Yonderboi gyengébb pillanatai, és ezek nem a legjobb hivatkozási pontok. Ha pedig az ő közönségük volt a cél, valami danolászást is bele kellett volna vágni a dologba. C (DG)