Az összeráncolt homlok és a túlsúly előtt - az Aphrodite's Child története

Nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját az elektronikus zene intézményének számító Vangelis, akiről kevesen tudják, hogy fiatalon a görög beatzene fontos figurája volt, mielőtt a zenei antitézisével, Demis Roussosszal csinált volna rövid életű zenekart. És milyen jól tette! A kísérletezés és a szentimentalizmus között pont félúton álló, szellemes és változatos Aphrodite's Childot az is szeretheti, akit Vangelis vagy Roussos munkássága hidegen hagy.

Egy csipetnyi Brazília a görögöknél

Vangelis amellett, hogy a legsikeresebb görög zenész és többszörösen elismert zeneszerző, az Igényes Zenehallgatók is örömmel csúsztatják a lemezeit a Tangerine Dream és a Yes albumai közé a polcon. Ugyanakkor a világszerte legismertebb görög popsztár, Demis Roussos egy egészen másmilyen közönséget hódított meg a hetvenes években: édeskés, érzelgős slágerei révén hamar a háziasszonyok kedvence lett egész Európában. Mára azok vannak többségben, akik csak a túlsúlyos giccsdalnokot látják benne, Vangelisben pedig az összeráncolt homlokú szintimágust, és egyre kevesebben emlékeznek rá, hogy a két zenész egykor nemcsak hogy együtt érte el első nemzetközi sikereit, de az ABBA feltűnéséig ők szolgáltattak példát rá, hogyan törhet be valaki egy kis európai országból a nemzetközi popélvonalba.

A hatvanas évek Görögországa azonban nem Svédországgal mutatott párhuzamokat, hanem sokkal inkább Brazíliával, ahol a rendkívül izgalmas zenei színtér virágzásának egy katonai puccs vetett véget. Ha a brazil Tropicália mozgalommal nem is lehet párhuzamba állítani, a görög zenei és kulturális életre is jelentős hatással bírt a beatkorszak, amíg aztán a politika közbe nem szólt. 1967 tavaszán Görögország választásokra készült, és igen valószínűnek tűnt, hogy a szocialisták nélkül nem lehet majd kormányt alakítani. Ennek sokan nem örültek, így például az amerikaiak sem, akik régóta féltek attól, hogy a kiemelt geopolitikai fontosságú országban megnőne a szovjetek befolyása. Nem véletlen ezért, hogy a CIA is támogatta azokat a szélsőjobboldali katonatiszteket, akik áprilisban puccsal átvették a hatalmat, és különösen az első években szigorú diktatúrát vezettek be.

Vangelis orgonán játszik a Forminx legnagyobb slágerében

Bár a görög katonai junta megítélése még ma is ellentmondásos (főként azért, mert a törvény- és jogsértések mellett példátlan növekedést is produkált a görög gazdaság), az tény, hogy a tábornokok uralma alatt ezrével börtönözték be politikai ellenfeleiket és a másként gondolkodókat, köztük zenészeket is, mint például Mikisz Theodorakisz, míg az ünnepelt színésznőre, Melina Mercourira emigráció várt. A junta a rockzenére is ellenségként tekintett, ám az amerikai katonai rádióknak köszönhetően könnyebben hozzáférhettek a fiatalok az új brit vagy amerikai slágerekhez, mint például magyar honfitársaik, ráadásul a nagy áttörés már korábban megtörtént. Ebben nagy szerepe volt egy Vangelisz Papathanasziu (így lenne helyes, de maradjunk inkább a sűrűbben használt nemzetközi átírásnál, a Vangelisnél) nevű billentyűsnek, aki a legnépszerűbb görög beatzenekar, a The Forminx tagja és fő zeneszerzője volt.

Világvége öt órakor

A Forminx hihetetlen sikereket aratott a hatvanas évek közepén, amelyre addig csak népzenészek voltak képesek, az együttesről még filmet is forgatott volna Theo Angelopulosz, a későbbi neves rendező, ám végül sosem fejezték be, a Forminx pedig sikerei csúcsán, 1966-ban feloszlott. Vangelis afféle görög Brian Wilsonként már akkor is jobban érezte magát a stúdióban, és egy darabig nem is játszott zenekarban, hanem mások felvételein dolgozott producerként. Ekkor ismerkedett meg a basszusgitárosként játszó, de mellette remekül éneklő Demis Roussosszal, aki eleinte szólóénekesként próbálkozott, végül mégis arra jutottak, hogy együttest alapítanak, amelynek a dobos Lukasz Sziderasz is tagja lett. A világtól elzárt Görögországban azonban nemzetközi karrierről nem is álmodhattak, úgyhogy 1968 tavaszán elszánták magukat az utazásra.

Az együttes neve Aphrodite's Child lett, és először Angliában próbáltak szerencsét, ám ott nem kaptak munkavállalási engedélyt, úgyhogy végül Párizsban kötöttek ki. A diáklázadásoktól hangos fővárosban vették fel első számukat, a Rain and Tearst, amely rögtön sláger is lett a forrongó franciáknál és a kontinens pár országában, de még a brit Top 30-ba is befért. Ha mást nem is, ezt a számot jó eséllyel ismeri a kedves olvasó is az Aphrodite's Childtól, hiszen gyakran játsszák a nosztalgiaműsorokban, ráadásul Johann Pachelbel barokk zeneszerző Kánon D-dúrban című örökzöldjének átdolgozásán alapul. Mindezek mellett tökéletesen beleillik a késő hatvanas évek barokkos-pszichedelikus popslágerei közé, lásd a korai Bee Gees vagy a Moody Blues dallamvilágát.

A második album kislemezes dala egy meghökkentő tévés fellépésen

Ugyanez mondható el az End Of The World című teljes első lemezről is, amelyre azért rányomja a bélyegét egy kicsit negédes, olaszos-sanremói dallamvilág is, amely azonban az egésznek sajátos karaktert kölcsönöz, nem is beszélve Roussos jellegzetesen magas hangjáról és Vangelis pszichedelikus hangeffektjeiről (hallgassuk meg a Don't Try to Catch a River fura orgonahangjait). A lemezt egy évvel később követi a folytatás, az It's Five O'Clock, amelyen nincs ugyan Rain and Tears-kaliberű sláger, ám így is képes volt tovább növelni az Aphrodite's Child népszerűségét. A megszokott mellotronos, álomszerű balladák mellett azonban új stílusokkal is kacérkodik a zenekar: country, groove-os funk rock vagy soul is színezi a palettát, míg a lemez legjobb dala a dobos Sziderasz szerzeménye, a tempós Let Me Love, Let Me Live. Emellett a zenekar több sikeres, önálló kislemezt is megjelentetett, sziruposabb világukkal jellegzetesen az olasz piacot célozva meg.

Az apokalipszis négy lovasa

Ám hiába a sikerek, a színfalak mögött már egyre komolyabb jelek utalnak rá, hogy hiába a három ugyanolyan szakáll és frizura, a tagok másképpen képzelik el a folytatást. Vangelis nem vesz részt az It's Five O'Clock turnéján, inkább zenét ír egy erotikus filmhez, az igazi válaszút viszont a harmadik lemez lesz. Ugyan az együttes kiegészül a gitáros Argirisz Kulurisszal, aki letöltötte katonai szolgálatát, Roussos és Sziderasz a populárisabb vonalat vinnék tovább, Vangelis viszont egy koncept albumot tervez, János apostol Jelenések könyve alapján. A lemez elkészül ugyan (bár Roussos már nem teljes értékű tag, a legtöbb fontos dalban azért ő énekel), de az együttes ezt már nem éli túl, és feloszlik, mielőtt megjelenhetne, pedig a 666 az Aphrodite's Child legjobb és leghíresebb albuma lesz.

A lemez nemcsak hogy áttéved a progresszív rock területére, de a korszak egyik legegyedibb, legelvarázsoltabb lemeze, amelyen keveredik a Kurulisz által hozott rockhangzás a pszichedéliával, a görög népzenei és egyházi zenei elemekkel, kórusművekkel, szavalós és jazzes betétekkel (utóbbiak néha a Syriusra is emlékeztetnek), míg egy hírhedt dalban Irene Papas percekig nyögdécsel extatikusan. Tény, hogy a dupla lemez kicsit nagy falat egy hallgatásra, nem is emészthető könnyen, viszont érthető az is, hogy mára kultuszalbumként tartják számon. Ráadásul sok a híres rajongója is: a lemez leghíresebb dala, az elképesztően jól szóló The Four Horsemen inspirálta Beck Chemtrails című számát, a Babylont Ariel Pink nyúlta le az ünnepelt tavalyi lemezén, Richard Ashcroft (The Verve) pedig csak simán rajongó. Mindegyiknél fontosabb volt aztán, hogy Jon Anderson, a Yes énekese is felfigyelt Vangelisre, mint a távozó Rick Wakeman potenciális helyettesére, de végül mégsem úgy történt, viszont Vangelis szólókarrierje így is sínre került a 666 megjelenését követő évben, az Earth lemezzel.

A 666 leghíresebb számának videója korabeli felvételekből

Innentől kezdve pedig már mindenki ismeri a történetet: Demis Roussos falzett hangja és 130 kilója a hetvenes évek popzenéjének elmaradhatatlan alkotóeleme lett, szentimentális slágereiről sokat elmond, hogy nálunk Zámbó Jimmy értelmezte újra őket. Ettől még a tény az tény, az évtized közepének egyik legnagyobb sztárja Európában egy görög énekes volt. Időről időre még ezután is dolgoztak együtt Vangelisszel, pedig nem is lehettek volna egymástól távolabb: ekkor már utóbbi a Megközelíthetetlen Komponista szerepét alakította, kezdetben az elektronikus zene úttörőjeként, később rendkívül sikeres filmzeneszerzőként, akit jól ismerhetünk tévéműsorok szignáljából is. Ritkán adott interjúiban elkerüli az Aphrodite's Childra vonatkozó kérdéseket, mondván, hogy az már nagyon régen volt.