A fekete skinhead - Kanye West új lemeze

Hetek óta tűkön ült a fél világ, vajon milyen lemezt készített Kanye West, miközben első gyermekét várta Kim Kardashiantól. A magyarok meg külön izgultak a Gyöngyhajú lány miatt. Elmondjuk, milyen lett: nagyon durva.

Kanye WestDef Jam2013

Bár Kanye Westnek az elmúlt két évben két nagylemeze is volt különböző közreműködésekben (Jay-Z-vel ill. a GOOD Music nevű társulatával / kiadójával / istállójával), az igazából izgalmas kérdés az volt, hogy mihez kezd majd szólóban a My Dark Beautiful Twisted Fantasy után. 2010-ben megjelent nagylemeze, bár elődeinél kevésbé volt kereskedelmileg sikeres, mégis West karrierjének eddigi csúcsműve lett, ezen teljesedhetett ki a rapper néha már-már ijesztő megalomániája és vicces egoizmusa. (Itt írtunk róla.) Ezzel Kanye West a popzene legfelső körén is túllépett egészen addig a regiszterig, ahol tulajdonképpen bármit megtehet, a világ figyelni fog rá. Viszonyításképpen: ez az, amit Lady Gaga nem tudott meglépni a túlideologizált Born This Wayjel. Az énekelni és táncolni bevallottan nem tudó Kanye Westnek azonban sikerült belépnie abba a szűk klubba, ahol egy képzeletbeli szobában lehet nagy ikonjával, szinte egyedüli mércéjével, Michael Jacksonnal.

Naivitás lenne azt mondani, hogy Kanye West hatodik lemeze, a beceneve és Jézus nevének összemosásával Yeezusra keresztelt album meglepetésként hatna. Kanye West nyughatatlanabb arc annál, mint hogy ismét nekifusson valami epikusan hosszú, kimerítő lemeznek, lényegileg ugyanazt forszírozva, mint a Fantasy...-vel. Arra azonban senki sem számított, hogy napjaink egyik legfontosabb popkulturális figurája, aki mostanában Steve Jobshoz szokta magát hasonlítgatni, egy olyan antipop-lemezzel áll elő, amit a kritikusok az underground hiphop durvább képviselőihez (Árvai Dániel kolléga például a Death Gripshez) hasonlítgatnak. De elég csak a körítést nézni: az épületek falaira kivetített, gerilla-hangulatú felvezető kampányt; a sötét, minimalista SNL-es fellépés; a puritán, borító nélküli lemez - amikor lemezeket már jobbára csak fétisből vesz meg valaki fizikai formátumban, épp a borító kedvéért. Arról nem is beszélve, hogy nem hogy videoklip és kislemez nincs, de potenciális kislemezdal sem.

Kanye West Forrás: AFP/GUILLAUME BAPTISTE

A Yeezus egy rövid, tömör, provokatív és agitatív lemez lett. Rögtön világossá teszi, hogy itt senki nem azt kapja, amit szeretne, hanem azt, amire szüksége van - a nyitó acid-house-os On Sight vijjogó, savas szintijeivel és egy, viccesen a semmiből belógatott hangmintával jelzi ezt. Az ezután következő Black Skinheadben aztán nem is igazán tudom eldönteni, hogy Marilyn Manson Beautiful People-jéből vagy Gary Glitter Rock And Rolljából van-e hangmintázva a törzsi dobalap (más sem igazán); hangulatában mindenesetre mindenképp az előbbi idézi meg, sőt mintha Manson zavaros szociofasizmus-elméletét is lefordítaná a niggák nyelvére. A lemez első felében még többször is megidéződik a kilencvenes évek MTV-s indusztriál metálja, hol egy dobalapban, hol egy zajosabb, rideg részben. Az I'm In It például konkrétan egy indusztriáis dancehall szám Nine Inch Nails-es alapokkal. A Send It Up nyomasztó, leszedált acides szintijei szintén errefelé húznak.

Kanye West koncertje Marokkóban Forrás: AFP

A lemez második felére aztán egyre több finomabb szál is beiktatódik, de ezek inkább amolyan komplementerként csak tovább erősítik a lemez sötét, karcos kompromisszummentességét. A TNGHT trapes alapja mellé behúzott Nina Simone-ballada, a Strange Fruit; a beszédes című New Slavesben a semmiből előbukkanó Gyöngyhajú lány, vagy akár Kanye West rendszeres vendégénekesévé lett Justin Vernon (Bon Iver) elvágyódó témái mind ilyenek. Egyedül a lemezt záró Bound 2 a Ponderosa Twins Plus One Bound című dalából vett, beloopolt és zseniálisan meg-megbicsakló refrénje jelent valamiféle nyugvópontot.

A mindössze negyven perces Yeezus legfőbb erénye, hogy ehhez az izgatott, paranoid hangvételhez még hozzá is tud tenni a lemez elsőre fésületlennek, hirtelen összecsapottnak tűnő jellege. És bár Kanye West ismét rengeteg nagy névvel dolgozott, Rick Rubintól kezdve Hudson Mohawke-on át egészen a Daft Punkig, a Yeezus mégse egy innen-onnan összeszedett anyag, hanem egy merész, ízig-vérig Kanye West lemez. És hiába tűnik álszentnek, demagógnak a kontent ("Tudod, van a szegény nigger rasszizmus, a 'ne nyúlj hozzá semmihez a boltban', meg van a gazdag nigga rasszizmus, hogy 'gyere, vásárolj még, mi kell, Bentley? Bunda? Gyémánt? Ti feketék mind ugyanazt akarjátok'.") - Kanye West túl érdekes figura ahhoz, hogy ne figyeljünk oda, ha ő beszél. Ha pedig képzeletben, csak az értékelés elfogulatlansága kedvéért leválasztjuk őt magát a lemezről, akkor egy olyan, zeneileg friss és releváns elektro-rap lemezt kapunk, aminek ha nincs is sok köze a valósághoz, művészileg hitelesen hozza a lázadás esztétikáját és a frusztráltság keserű melankóliáját. A-