Popzene a kertvárosi ház pincéjéből - az Enter Shikari, a Fratellis és az Editors a Szigeten

The Editors koncert, Sziget 2013
Vágólapra másolva!
A Nagyszínpad délutánja a brit rock jegyében telt: a nálunk is közkedvelt Enter Shikari kezdett, az épp feltámadóban lévő Fratellis folytatta, és a tagcseréken áteső Editors volt a csúcspont. Vajon melyiküknek van helye egy nagy fesztivál fő színpadán?
Vágólapra másolva!

A korai időpont ellenére az Enter Shikari fellépésére már szépen megtelt a Nagyszínpad előtti tér, és ezen nincs is miért meglepődni, hiszen a brit együttes egyrészt visszajáró vendég hazánkban, másrészt pedig annyira meggyőzően játszik annyira rossz zenét, hogy az akár ötször ekkora tömeget is képes elszórakoztatni egy tetszőleges fesztiválon. A színpadon irigylésre méltó lendülettel gimnasztikázó zenekar az ún. stíluskavalkád mellett teszi le a garast, amelyben még soha nem hallott módon szól (egyébként jól) egyszerre, ill. egymás hegyén-hátán a metalcore és a dubstep, a drum'n bass és a screamo, az összegörnyedve üvöltözés és az érzelgős áriázás, a veretés és a riffelés, és még sok más; szóval csupa olyasmi, ami az elmúlt tizenegynéhány évben okkal idegesített fel mindenkit, aki már elmúlt 17 éves.

Forrás: MTI/Marjai János

Ha én mondjuk egy kertvárosi ház pincéjébe zárt kamasz lennék, akinek a videójátékok és egy Abercrombie & Fitch-termékkatalógus jelentené az egyetlen kapcsolatot a külvilággal, alighanem így képzelném a popzenét. YOLOcore! C

Az évtized közepi brit gitárreneszánsz egyszámos, kis jóindulattal egylemezes zenekarának, a glasgow-i Fratellisnek volt egy jó éve 2006-ban; ekkor jött ki a trió bemutatkozó albuma, a jellegzetesen brites, és kicsit glames, kicsit punkos gitárzenét tartalmazó Costello Music, amelyről nekem alapvetően nincsenek kellemetlen emlékeim, bár az tény, hogy az elmúlt hét évben olyan sokszor nem jutott eszembe, hogy meghallgassam – sőt, ami azt illeti, egyszer sem jutott az eszembe. A lemez mindentvivő slágerét, az idióta, tuskó harsányságával és ellenállhatatlanul ragadós, futballhuligán-refrénjével leginkább a korai Slade-et idéző Chelsea Daggert - ami, akár tetszik, akár nem, időközben tényleg afféle modern klasszikussá nőtte ki magát - viszont hallottam elégszer különféle bulikban, és ez bőven elég is volt. Egy visszhangtalan második lemez után a zenekar aztán hosszú évekre eltűnt a radarról, a nagy visszatérés és az új album pedig idén ősszel várható, kérdés, hogy valóban szükséges-e ez.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az rögtön látszik és hallatszik, hogy a zenekar átesett némi ráncfelvarráson: az énekes-gitáros Jon Fratelli, aki régebben még Marc Bolanben nyomta, most küllemre leginkább a harminc évvel ezelőtti Lou Reedre emlékeztet – döntse el mindenki maga, hogy ez mennyire jó. A zene pedig, hát, az eléggé összevissza. Az állandóságot a billentyűvel feldúsított, power triós, de eléggé vérszegény megszólalás biztosítja, valamint az a tény, hogy a számok többsége valahol a lendületes középtempó fölött szól. A zenekar viszont gyakorlatilag felváltva játssza egyrészt a már említett brites gitárzenét (főleg az első lemezről), valamint az inkább amerikai (-asnak hangzó), gyakran countrys elemekkel dúsított, máskor pedig a stadionrockolás egyértelmű szándékával előadott rádiórockot (gyanítom, hogy az új albumról), úgyhogy kicsit skizofrén a műsor, és ahogy nézem, sokaknak nem is nagyon sikerül bekapcsolódni. Meg egyébként is: a Fratellis valahogy nem tud meggyőzni arról, hogy a Nagyszínpadon lenne a helye, pláne, hogy végül a Chelsea Dagger is olyan erőtlenül száll el a kellemes nyáresti szélben, mint Makótól Jeruzsálem. C+

2009-ben is volt Editors-koncert a Szigeten, az eggyel korábbi idősávban, akkor azt írtuk (jó, írtam), hogy a birminghami, főleg csúnya pasikból álló zenekar a „posztpunkos feszességet, a komoran füstölgő gyárkémények nyomasztó melankóliáját és a brites ízű, felhasználóbarát stadionrockot (és még valamit, amit nevezzünk mondjuk Interpolnak) próbálja meg valahogy közös nevezőre hozni, több-kevesebb sikerrel", valamint, hogy „két fajta, hosszú távon kevéssé szórakoztató daltípus alkotja a műsor fő csapásirányát: az egyik a száraz gitárokkal és diszkódobokkal elővezetett, vagy egyszerűen csak sötét és deprimáló, a Joy Division-i és egyéb örökséget pedánsan ápoló posztpunkos vonal; a másik az előbbibe ugyan szervesen beépülő, sokszor valahogy mégis rendszeridegennek tűnő, felfújt stadionpátosz."

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

És mindez nagyjából most is áll, bár azóta eltelt négy év, a zenekar kiadott egy szintis lemezt, utóbb pedig visszakanyorodott a stadionrockhoz (mi több, négyzetre emelte a stadionrock-élményt!), ugyanakkor a ritkás szakállkájához továbbra is ragaszkodó Tom Smith, bár még mindig szívesen énekel Chris Martin és Bono modorában, és sajátos mozgáskultúráját is nehéz megszokni, hála istennek már nem vonaglik szenvedő fejjel a zongora tetején, igaz, cserébe azért előad egy rém kellemetlen egyszálgitáros magánszámot a koncert vége felé. Fontos változás viszont, hogy a korábbi gitáros helyett jött egy új, és vele együtt még egy billentyűst is bevettek az együttesbe.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A zenéről felváltva juthat eszünkbe az Interpol és a Coldplay, a Talk Talk és Bruce Springsteen, és ezt a hatásmechanizmust így most nehéz lenne röviden és találóan jellemezni, hisz sajnos a Fratellisnél már előttük a skizofrén jelzőt, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a zenekar legalább nem érdemtelenül játszik ilyen sok embert előtt, magabiztosan és erőteljesen szólal meg, legalább húsz percenként felbukkan egy jó szám (sőt, sláger), és ha így nézzük, akkor az egésszel nincs is olyan nagy gond. Az utolsóként játszott, egy végtelennek tűnő fokozással felturbózott Papillon pedig legalább tényleg hatásos és méltó lezárásnak bizonyult. B