„Most egyszerűen nincs pénz. De tartson ki” – a Radio Szvoboda szerint a múlt héten ennyivel intézte el a krími Szevasztopolba látogató orosz miniszterelnök a neki panaszkodó kisnyugdíjast. Dmitrij Medvegyev még jókedvet és egészséget kívánt is kívánt a néninek a havi 8000 rubeles (nagyjából 34 ezer forintos) illetménye mellé.
Egy nappal később a Budapestre látogató orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov az Origo kérdésére kijelentette: Moszkvának mindene van, ami a gazdasági szankciók okozta nehézségek leküzdéséhez kell. Kérdés, hogy a „krími nénik” kitartanak-e.
2014 decemberében Vlagyimir Putyin azt ígérte: Oroszország két éven belül kilábal a válságból. Ebből már másfél év eltelt, és az orosz gazdaság nagy valószínűséggel idén is recesszióban zár – Anton Sziluanov pénzügyminiszter szerint az olajártól függően 3-4 százalékosban.
A Világbank egy fokkal optimistább, alig 1 százalékos visszaesést jósol. Akárkinek lesz igaza, az biztos, hogy Oroszország túl van a nehezén.
Túlzás lenne azt állítani, hogy ezt a nehézséget kizárólag a nyugati szankciók okozták, de
a zuhanó olajár és rubelárfolyam mellett kétségtelenül hozzájárultak az orosz gazdaság visszaeséséhez.
Csakhogy a szankciók azok, amik – az orosz ellenintézkedések miatt – nekünk, európaiaknak is fájnak.
Szijjártó Péter szerint Magyarországnak például 2014 nyara óta 4,5 milliárd dollárjába került a szankciós rezsim. A külügyminiszter alighanem arra gondolhatott, hogy ekkora volumenű export „ragadt benn”, de mivel a magyar kivitel Oroszországba a csúcsévnek számító 2013-ban sem haladta meg a 750 milliárd forintot (mai árfolyamon 2,66 milliárd dollárt),
ez legalábbis egy merész állítás.
Arról nem beszélve, hogy a teljes magyar exportot tekintve elenyésző százalékról van szó.
De vajon elég elenyésző-e ahhoz, hogy Európa, amelynek más országaiban is érzik az orosz vonal okozta kiesést, újragondolja a szankciós politikáját?
A dilemmát alighanem Moszkvában is érzik, és Putyinék minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minél több európai vezetőt gondolkodtassanak el ezen. Oroszországban szeptemberben parlamenti választás lesz, és az orosz elnök egyre paranoiásabb; ugyan még mindig 80 százalékos az elfogadottsága, a kormányt már csak az emberek alig fele támogatja. Ha valamikor, akkor most kell nyomást kifejteni.
Ha enyhülnének a szankciók, azt el lehetne adni a szavazóknak.
A krími nyugdíjasnak és francia sajtot meg a török Riviérát hiányoló felső középosztálynak is.
Hogy ismét egy hazai példával éljünk: Oroszország külügyminisztere „békeidőben” nem jön el Budapestre, hogy meghallgassa, milyen készültségben van a náluk nyitandó magyar takarmánygyár, de Vlagyimir Putyin sem fogad évente magyar kormányfőt csak azért, hogy elmondja, milyen fontos Paks II. Szijjártó Péter múlt heti mondata – „nem fogjuk engedni, hogy a szankciók meghosszabbításáról »fű alatt« döntsenek” – azt jelzi:
Budapest továbbra is a szankciókra legalábbis kétkedve tekintők táborát erősíti.
Zene Szergej Lavrov füleinek, megkapta, amiért jött.
A magyar álláspontban persze semmi új nincs. Ahogy Putyin sem vállalt sok kockázatot azzal, hogy a múlt hét végén az ugyancsak „billegő” Görögországba látogatott.
Az igazi újdonságot a német álláspont puhulása jelenti.
A múlt héten Sigmar Gabriel alkancellár egy rostocki gazdasági fórumon – az orosz ipari miniszter jelenlétében – kijelentette: az elszigetelés egyáltalán nem hasznos. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter pedig ennél is továbbment, amikor azt mondta, hogy ha Moszkva legalább részben teljesíti a keletukrán háborús helyzetet megoldani hivatott Minszk II megállapodást, akkor felmerülhet a szankciók enyhítése.
Berlinben tehát szemléletváltás körvonalazódik: az eddigi „minden szankciót visszavonunk, ha a Minszk II mind a 13 pontja teljesül” alapállás helyett az EU és Moszkva is haladhatna lépésről lépésre – már csak azért is, mert Minszk II betartása nemcsak Oroszországon, hanem Ukrajnán is múlik.
A német kormány a múlt heti, Japánban rendezett G7-csúcs zárónyilatkozatával takarózik, de elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy az idevágó részt úgy értelmezzük, ahogy most Berlin: „Az Oroszország elleni szankciók időtartama a minszki egyezmény teljes betartásától és Ukrajna szuverenitásának tiszteletben tartásától függ. Akkor lehet őket visszavonni, ha Oroszország teljesíti ezen kötelezettségeit.”
Nota bene: Ukrajna szuverenitásáról azért kell külön értekezni, mert Minszk II egy szóval sem említi a Krím hovatartozását; a G7 tehát a félsziget (Ukrajnához való) hazatérését is előfeltételül szabja.
Más kérdés, hogy a G7 nem az EU, az unió szeme előtt ugyanis csak Minszk II lebeg.
Azt kell megfontolnia, hogy mi a fontosabb: az elvei vagy az érdekei.
Másképp fogalmazva: kiállni Ukrajna mellett – azzal is, hogy Minszk II-t Kijeven kevésbé kérik számon –, és ragaszkodni valamihez, ami eddig képtelen volt áttörést elérni Moszkvánál, vagy pedig pragmatikusan felvillantani a változás lehetőségét, és pusztán a megfontolással is hátba szúrni olyan uniós tagállamokat, mint a balti hármak vagy Lengyelország.
Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök bő két hét múlva esedékes szentpétervári útja – az ott rendezett gazdasági fórumon alighanem Putyinnal is találkozik – mindenesetre azt jelzi: az eredménytelen szankciókra Berlin mellett Brüsszel sem tekint olyan kategorikusan, mint eddig. Még akkor sem, ha ennek ellenkezőjét állítják.