Akit a Kádár-diktatúra legkeményebb ökle sem tudott megfékezni

Kiss János; Ladányi Andrea
Győr, 1983. december 8. Ladányi Andrea és Kiss János balettművészek a Ravel Bolero című művére készült balettelőadás egyik jelenetében a Győri Balett előadásában. A koreográfiát Markó Iván készítette. MTI Fotó: Benkő Imre
Vágólapra másolva!
A Kossuth-díjas Kiss János táncművész 1979-ben egyik alapító tagja volt a Győri Balettnek, majd az együttest addig irányító Markó Iván távozását követően a Győri Balett igazgatója lett. Idén saját döntése alapján távozott a társulat éléről. Utódját maga készítette fel a társulatvezetés sokrétű feladatára, leköszönése idején biztosítva érezhette a balettegyüttes jövőjét. Az Origónak adott interjújában sok egyéb mellett szó esik a Győri Balett alapítása körüli, politika gerjesztette anomáliákról, ahogy egy pápai áldásról ugyancsak. Kiss János azt is elmondja: mi volt a legfőbb szempontja, amikor aláírta a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását támogató levelet, és miként reagáltak lépésére azok a kollégái, akik másként gondolkodnak az egyetemről.
Vágólapra másolva!

Azt szokta mondani: a Győri Balett sikereinek fő titka az összetartó közösség, melyben az egyéni érdekeknél fontosabb az együttes harmonikus működése – mely harmónia ugyanakkor biztos háttere a kiemelkedő egyéni teljesítményeknek is. A balett kapcsán ismerte fel a „képlet" hatékonyságát, vagy von haus aus közösségi ember?

Gyerekkoromban zuglói bérházban éltünk. Volt a lakók között professzor, mérnök, feltaláló, kikopott bárónő, hentes, eladó. Sokan voltunk gyerekek is, mindegy volt, hogy kinek ki a felmenője. Sem a szülők, sem a gyerekeik nem szenvedtek rangkórságban, a jól működő közösség is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon szép korszakként éltük meg azokat az időket. Közösen szerveztünk diavetítéseket a ház udvarában, bábszínházat a lépcsőházban. Idősebb Pelikán József, építészmérnök, tanszékvezető egyetemi professzor is ott lakott. Fia, ifjabb Pelikán József nyerte meg elsőként a televízió Ki miben tudós? című vetélkedőjét, később neves matematikus lett, az ELTE Algebra és Számelmélet Tanszékének adjunktusa. Az ő némettanára járt hozzánk is, ahogy a zongoratanárnőnk, Anni néni is közös volt. Mikroközösségünkben figyeltek egymásra az emberek, segítettek egymásnak. Meghatározó élmény.

Az ön szülei mivel foglalkoztak?

Édesapám a kereskedelemben dolgozott, egzisztenciális szempontból az ötvenes évek legsötétebb korszakának egyik áldozata lett. Mi történt, mi nem: ő sosem beszélt róla nyilvánosan, én sem szeretnék „kérkedni". Egyébként sportolt is, birkózó volt. Ugyanakkor vele láttam először a Pécsi Balettet, a Pókháló című előadást. Erdélyi gyökerű édesapám rendkívül művelt ember volt, könyvek között nőhettem fel. Édesanyám ráckevei munkáscsaládba született. Akkori meghatározás szerint háztartásbeli lett, de volt véleménye a világról. Mindig arra intett: meneküljek a középszerű emberektől.

Említette egyszer: voltaképpen édesanyja álmát váltotta valóra azzal, hogy balettművész lett. Egyéb előzményei nem voltak a dolognak?

Nővérem a mai Hermina, akkoriban Május elseje úti általános iskolába járt, ahol részt vettem a tornatanárnője, Luci néni által vezetett néptánc foglalkozásokon. Ötévesen színpadra is léphettem. Kiskanászt táncoltam, inspiráló volt a közönség figyelme, a nekem szóló taps. Kisgyerekként balettra is eljártam Réti Piroskához, a Jókai térre. Édesapám ugyanakkor azt szerette volna, ha birkózó vagy ökölvívó leszek, hétvégenként sok meccset láttam vele a Körcsarnokban. Ám amikor közzétettek egy felhívást a televízióban, mely szerint az Állami Balettintézet felvételt hirdetett általános iskolás gyerekek számára, akkor nem volt kérdés, hogy az édesanyám elvisz oda.

Kiss János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncos, balettművész, balettigazgató, a Győri Balett egyik alapító tagja Fotó: Koncz Márton - Origo

Szép emlék?

Életem első igazi drámája. Addig minden sikerült, de a felvételi utolsó rostáján kiestem. Amikor mentünk hazafelé, édesanyám azt mondta: menjünk csak be a Terézvárosi templomba egy imára. Nem mentem, mert annyira megharagudtam a Jóistenre. Miközben a Jóisten voltaképpen vigyázott rám.

Amennyiben?

Pár héttel később levelet kaptunk Hidas Hedvigtől, az Állami Balettintézet akkori igazgatónőjétől. Azt írta: mindenféle szempontból megfeleltem, valójában helyhiány miatt utasítottak el. Ajánlotta: járjak egy évig Dózsa Imre magán balettiskolájába, az Akácfa utcában.

Hol itt az égi gondoskodás?

Amikor a következő évben felvettek, Lőrinc György lett a mesterem, s így egy később legendássá váló évfolyamban lehettem növendék. Vagyis: ha elsőre felvesznek, más mesterhez kerülök, ha pedig nincs a Dózsa Imre-féle iskola – ahol megmaradt a kedvem a tánchoz -, akkor talán nem is jelentkezem másodszor.

Tudható, hogy Lőrinc György, aki akkoriban az Operaháznak volt a balettigazgatója, még a lakásán is tartott mélyreható művészettörténeti, balett-történeti előadásokat. Ott beszélték meg a mesterükkel látott opera-előadásokat, koncerteket is. Más mesterekkel is hasonló volt a kapcsolatuk?

Fegyelemre neveltek, de a szigor szeretettel párosult. Kiváló tanáraim voltak: Lőrinc György mellett Kálmán Etelka, Roboz Ágnes, Rábai Lia. Rábai Liáéknál – aki férjével, az utóbb Kossuth-díjat is elnyerő Rábai Miklóssal együtt alapító tagja volt a Magyar Állami Népi Együttesnek - a szőtteseket tanulmányozhattuk, népzenét hallgattunk, viseleteket mutatott. Ezeknek az alkalmaknak összetartó ereje is volt. Egyébként pedig már az első évfolyamtól szerepeltünk az Operaház gyerekdarabjaiban. Az Operaház légköre is hatott rám, azt gondoltam: egyszer itt fogom eltáncolni Rómeót, én leszek a herceg a Hattyúk tavában.

Különös módon mesterüknek, az opera balettigazgatójának, Lőrinc Györgynek is van szerepe abban, hogy mégsem az opera világa lett önök számára a „célállomás"

Lőrinc György az orosz klasszikusok mellett a nyugati irányzatokat is fontosnak tartotta. Olyan koreográfusokat tudott megnyerni, vendégjátékra hívni, mint George Balanchine, vagy Maurice Béjart. Egy alkalommal beülhettünk Béjart Tűzmadár című darabjának főpróbájára. Markó Iván táncolta a címszerepet, aki akkoriban Béjart társulatának volt a tagja. A darab története szerint mindenki elhullik a küzdelemben, csak egyetlen partizán marad életben, aki piros trikóban a forradalmat szimbolizálja – s aki mellett újabb tűzmadarak bukkannak fel. Teljesen az előadás hatása alá kerültünk, revelációként éltük meg. Értettük, hogy mit táncoltak, mit akartak elmondani.

Tulajdonképpen ez egy baloldali történet. Talán az első hiteles, amit akkoriban megtapasztalhattak.

Inkább forradalmi történetnek mondanám. Azt követte az Opus 5., majd Sztravinszkij Le Sacré du Printemps - Tavaszi áldozat című darabja. Az utóbbi arról szólt, hogy miként ragadja el, ereszti egymásnak a szenvedély a csaknem meztelenül táncoló férfiakat és nőket. Számunkra addig az orosz klasszika volt a meghatározó, a Seregi-, Harangozó-darabok jelentették a balettot. Béjart koreográfiáit látva már tudtuk: mi is ilyet szeretnénk táncolni. Az előadás után berohantunk Markó Iván öltözőjébe, elkértük a balettcipőjét, majd meghívtuk egy beszélgetésre a Balettintézetbe. Tulajdonképpen fellobbant a forradalom lángja.

Fotó: Koncz Márton - Origo

Addig fegyelmezett mintanövendékek voltak?

Renitensnek számítottunk. A felsőbb évfolyamba járó Lőrinc Katalinnal és Krámer Györggyel, más évfolyamtársaimmal akkoriban alapítottuk meg a Koreográfiai Stúdiót. Nagy dobás volt, mert - ahogy Hidas igazgatónő mondta is – minket nem koreográfusnak képeztek, hanem táncosnak. Mondtuk, hogy értjük, és csináltuk tovább a stúdiót. Bizonyára az is formált rajtunk, hogy rendszeresen átjártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskola Vas utcai filmes tanszékére, ahol sokat beszélgettünk és buliztunk az intézmény hallgatóival, nemcsak rendezőjelöltekkel, hanem színészekkel is. Abban a társaságban ismertem meg Kubik Annát, Bubik Istvánt, Eperjes Károlyt, Mácsai Pált. Zeneakadémistákkal, a Képzőművészeti Főiskola növendékeivel is összejártunk. Általában figyeltünk a társművészetekre. Nem volt még net, nem volt ilyen iszonyatos információdömping. Meg kellett dolgozni a tudásért.

Mit csináltak konkrétan, amikor a Tűzmadár után eldöntötték: évfolyamuk együtt marad, és Markó Iván vezetésével társulatot alapít?

A Tűzmadár főpróbája után egyeztettünk egy találkozót Markó Ivánnal az Opera büféjéhez. Nem jött el, de megtudtuk, hogy éppen a 25. színházba ment egy Fejes Endre-darabot nézni. Odamentünk, a szünetben letámadtuk, majdnem elájult. Kérdezte, hogy „mit akartok tőlem?" Mondtuk, hogy „szeretnénk egy együttest, és legyél a vezetőnk". Annyira hittünk ebben az őrületben, hogy a falon is átmentünk volna. Ez győzte meg őt is.

De ott volt még a Kádár-kori adminisztráció is, a pártakarat megtestesítői.

Akkoriban minden tavasszal összejöttek a szentendrei művelődési házban – fórumokat, kiállításokat, színpadi produkciókat tartva - a különböző művészeti főiskolák hallgatói. Az esemény csak 1981-től lett hivatalosan a Művészeti Főiskolák Találkozója, ennek ellenére diplomaévünkben, 1979-ben mégis ellátogatott közénk az akkoriban kultuszminiszternek kinevezett Pozsgay Imre. Köszöntötte a Színház-és Filmművészeti Főiskola, az Ipar- és Képzőművészeti Főiskola hallgatóit. Feltettem a kezem, és amikor szót kaptam, elmondtam: mi is itt vagyunk, a táncosok. A dolognak az lett a következménye, hogy kaptunk Krámer Gyurival egy időpontot Pozsgay Imrétől. Rendesen be voltunk tojva, ahogy álltunk ott az irodája előtt. Nyílik az ajtó, és ki lép ki: Garas Dezső. Ő volt Markó Iván feleségének, Gombár Juditnak az első férje – Judit pedig utóbb nem csupán díszlet- és jelmeztervezője lett a Győri Balettnek, de szellemi édesanyánk is, aki még Markó Iván távozása után is velünk maradt. Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de Garas Dezső adott helyzetben történt felbukkanása erős emlék. Amikor pedig mi is bemehettünk Pozsgay Imréhez, őt is sikerült meggyőznünk: remek gondolat minket együtt tartani a vadonatúj győri színházban.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!