Sportautó lóerők nélkül - Karmann-Ghia Typ 14

Húsz év alatt több mint négyszázezer darabot eladni egy kétüléses, speciálkarosszériás autóból: igazi sikertörténet. Persze ez sem indult könnyen. A Karmann-Ghia-sztorit Féjja Zsolt meséli el, és egy mintaszerűen restaurált, magyarországi példányt is bemutat.

A versenytársak nem tudtak nagy kárt okozni a Karmann-Ghiának, ők ugyanis időközben fejlesztették modelljüket. A ma oly virágzó tuningipar épp az 1200-as Bogár motorjával tette első, bátortalan lépéseit, és a teljesítménynövelésből a Karmann-Ghia is profitált. A két, Solex 32 PBJC típusú porlasztó felszerelése volt az első lépcső, ehhez jött az erősített főtengely, a módosított hengerfej nagyobb szelepekkel és egyéb apróbb módosítások.

A kitt ára 1300 márka volt, segítségével az 1,3 literes motorú Karmann-Ghia egy korabeli teszt szerint 148 km/h végsebességre és 19 másodperces százra gyorsulásra lett képes, miközben fogyasztása sem emelkedett számottevően.

A tuningkittet az Oettinger cég szállította, s a tapasztalatok szerint a használata nem változtatott a VW-motor legendásan hosszú élettartamán. Egészen más volt a helyzet egy másik teljesítménynövelővel: a karburátor és a szívócső közé szerelt Judson kompresszor 700 márkába került, felszerelése után az autó 135 km/h végsebességet érhetett el, de a motorok nem mindig viselték el a hirtelen jött terhelést.

Szerencsére időközben a gyártól is érkezett némi erősítés, 1958-ban például egy új műszerfal, amely felül kárpitozva volt, így a műszereket tükröződésmentesen lehetett leolvasni. Ugyancsak a szerelvényfal újdonsága volt egy kis benzinszintjelző műszer, és a kormány, amelyre kürtkarikát szereltek. Állítólag ez utóbbi nem volt túl népszerű módosítás a VW gyár vezetőinek körében. Több történt 1959 őszén: nagyobb lámpák elöl és hátul, fénykürt, ablakmosó, krómozott első levegőnyílások. Újabb egy év elteltével pontosan 4 lóerővel erősebb motort szereltek a hátsó ülés mögé, s aztán öt éven át semmi.

Az új, 1300-as, 40 lóerős motorral 1965 augusztusától gyártották a Karmann-Ghiákat, s ekkor módosult az első híd is. Mint kiderült, ez csak átmeneti megoldás volt, mert 1966-ban 1,5 literes, 44 lóerős motort vezettek be, s tárcsafékekkel meg kétkörös fékrendszerrel ajándékozták meg a kis sportkocsit. 1970-ben történt az utolsó, lényeges fejlesztés, a motor 1584 cm3-es lett, 50 lóerővel, s így már elérhetővé vált a 140 km/h végsebesség.

1971-ben a karosszéria változott, nem éppen előnyére, ezzel egyértelműen kiderült, hogy a Karmann-Ghia pályafutása a vége felé közeledik. (Más kérdés, hogy vonalvezetését már 1959-ben "régiesnek" titulálta egy szaklap.) 1973 végén szüntették meg a gyártást, és nem volt miért szégyenkezni, hiszen az összesen tizennégyféle kivitelben gyártott sportkocsiból majd húsz év alatt 445300 készült. Ebből a mennyiségből mindössze 80899 volt kabrió, ami világosan jelzi, a józan emberek számára tervezett autók esetében a vásárlók a kényelmet a sportosság elé helyezik.

Tanulóautónak készült

Egy Volkswagen Bogárral kezdődött. A gépészmérnök végzettségű Ecker Dániel vette öt éve az akkor tizenhárom esztendős Dani fiának az 1970-es, lepusztult Käfert. A cél az volt, hogy közösen újítsák fel, így az apa megismertetheti fiával az autó szerkezetét, felépítését, s mire Daninak jogosítványa lesz, elkészül az autó, amelynek újjászületését végigköveti, és vigyázni fog rá. Így is történt: négy év alatt kész lett a Bogár, apa és fia pedig beleszeretett a veterán autókba.

Dani vágya volt egy másik, Volkswagen-alapú modell: egy Karmann-Ghia. Interneten böngészték a hirdetéseket, minél olcsóbbat kerestek, mert Ecker Dániel szerint egy ötven év körüli, nem restaurált autó csillogó karoszszériája alatt ugyanolyan elhasználtak a szerkezeti elemek, mint a szemmel láthatóan viseltes példányoknál. Mivel ők a Bogárhoz hasonlóan teljes felújítást akartak, felesleges lett volna kétezer eurónál többet költeni a kocsira.

Az 1961-es Karmann-Ghia azonban már nem Eckerék családi házának műhelyében született újjá. Az oldtimer-rajongó Dániel ugyanis az évek során megfertőzte barátját, Nagy Tibort, de barátja kisfiát is, akit szintén Daninak hívnak, s hogy súlyosbítsa a helyzetet, egy 1974-es Bogarat is ajándékozott az ötéves gyereknek, hogy a maga és fia példája alapján járjanak el vele.

Nagy Tibor elfoglalt üzletember, csodálja és szereti a veteránokat, mivel azonban nem műszaki szakember, úgy döntött, felfogad két embert a restaurálási munkára. A munkafázisok szerint sorra derült ki: nem találnak megfelelő kárpitost, krómozót, fényezőt, nincs minden alkatrész, gyártatni kell - egyre több mindent kellett maguknak megoldaniuk. Az eredmény egy gyakorlatilag teljes körű autórestaurálásra berendezkedett vállalkozás lett.

Ide került tehát a Karmann-Ghia is, és bár eredetileg nem ezzel a céllal vásárolták, a cég "tanulóautója", az első, a gödöllői műhelyben restaurált darab lett. Az utolsó csavarig szétszedték, a karosszériát szemcseszórással tisztították meg. A motort próbapadon állították be, az elektromos berendezéseket az autóval közel egyidős berendezésen tesztelték.

Sikerült az eredetivel azonos kárpitot találni, ezt húzták a szintén korabeli anyagokkal felújított ülésekre. A hiányzó, legyártandó alkatrészeknél is nagyobb gondot jelentett a karosszéria megfelelő bevonatrendszerének kialakítása. A kezelendő felület ugyanis azonos volt a gyáriéval, ugyanakkor a javítórendszer alapanyagát kellett használniuk. Erre a problémára a vonatkozó szakirodalomban jártas Ecker Dániel sem ismerte a megoldást. Hetekig kutatott, végül egy német festékvegyész segített megtalálni a megoldást és kidolgozni a négyrétegű bevonatot.

A műhelyépítéssel párhuzamosan, 8-9 hónap alatt, körülbelül 1500 munkaóra ráfordítással készült el a Volkswagen, amely méltán lett a restaurátorok referenciája. Az eredeti piros helyett világoskékre fényezték - természetesen az 1961-es gyári színkód alapján -, a tetejét fekete helyett fehérre fújták.

Amikor nem az idősebb vagy ifjabb Ecker Dániel, illetve Nagy Tibor használja az újjávarázsolt Karmann-Ghiát, a felújításában közreműködő szerelők viszik el egy-egy hétvégére - így nem csak a munkából, hanem az elismerő pillantásokból és megjegyzésekből is kivehetik a részüket.