Az Euroring motoros szemmel

Az [origo] motoros rovatának kicsiny, de annál lelkesebb csapata az utóbbi időben úgy rákapott az Örkény melletti Euroringre, mint a nyugdíjas klub az ingyenes Viagra-termékmintákra. A délutáni lábtartókoptatások természetesen nem múlhatnak el nyom nélkül egy ilyen grafomán társaságban. Képes-videós beszámoló.

Amíg szép az idő és van rá lehetőség, igyekszünk heti rendszerességgel meglátogatni az örkényi Euroringet. Itt aztán lehet pumpálni az adrenalint, és szintúgy lehet "bosszút" állni a cimborákon az elmúlt hét szerkesztőségi vagy haveri köri froclizásai után.

Pestről indulva a Nagykőrösi úton várjuk be egymást a benzinkútnál, majd tankolás és gumibeálltás. Ez a helyszíne egyben az utolsó, szívből jövő, jópofa tréfáknak is. Innen már irány az Euroring, és ott már valakin mindig csattog az ostor. Na ja, ez a természetes szelekció. Csak miért mindig én vagyok a balek?

Kiváló Suzuki SV1000S-em szereti az odafelé vezető utat. Vagy végigmegyünk az M5-ösön az 52-es kilométerkőig, vagy a gyáli lehajtónál irány az 5-ös főút, és egy picit lassabban, de sokkal szebb környezetben túrázunk. Alig néhány tízperc az út, és máris a pálya kapujához érünk.

Behajtunk. A pálya előtti parkolóban színes kavalkád fogad. Megannyi bőrruhás fickó dumál, szerel, röhög a sokszínű gépek között. Oldott, jókedvű a hangulat. Vannak itt "rendes" közúti gépek, rendszám nélküli, utánfutón hozottak, supermotók, quadok is.

Leparkolunk, adminisztrálunk. Körbenézek. A többség szupersportgép. Egy pár CBR, ZX, GSX-R, de feltűnik egy-egy Triumph, Ducati, Aprilia vagy épp KTM is. A pályáról motorzúgás hallatszik, és miközben kortyolgatom az üdítőmet, jólesően méregetem a motorokat. Feltűnik egy kisebb kupac közepén az én kis "öszvérem", amint méretével és csomagtartóval a hátulján elüt a környezetétől! Hát nem szép?

Mielőtt eljöttünk volna a pályára, igazi műkedvelőként egy kedves barátommal össze-vissza csavargattuk a futóművet. Így most keménynek tűnik, de igazándiból nem tudom, hogy hasznát veszem-e a kontárkodásunknak. Ádám - CBR Klubos kolléga - odarángatja Bájót a motoromhoz - aki mintegy kilenc éve szerel versenymotorokat -, és rábök, hogy mondjon már valamit a futómű-állításunkról. Bájó lökdösi, nyomogatja, hümmög, majd így szól: "Túragép, ennél többet ne is remélj!". Tudomásul veszem, és úgy döntök, hogy majd a hatalmas tudásomból fogom pótolni a hiányaimat!

Sétálgatok az üdítőmmel a kezemben, mikor halk morgásra, vicsorgásra leszek figyelmes. Odalépek a motoromhoz - naná, hogy ő vicsorog -, és nyugtatgatni próbálom. Látom, érzem, feszült. Mi váltotta ki az okát? Hamarosan meg is pillantom. Nem messze egy mattfekete Honda VTR pihen. Aha, hát rá vicsorog - villan belém a gondolat. Odamegyek a Honda gazdájához, beszédbe elegyedünk. Mint a V2-es kisebbség, megtaláljuk hamar a hangot. Rámutatok az SV-re. Enyém. Felderül az arca. Megkérdezem, az ő motorja nem morog-e, ha egy SV kerül a közelébe? A válasz őszinte és jólesik: " Ez? Ugyan, tejtestvérek ezek, ahogy mi is, nem?". Elröhögjük magunkat.

600RR

Fel egyenesbe, majd a pálya bal oldalát érintve a görbületnél már készülődöm a jobbosba. Már tudatosan próbálom messzebbről kezdeni a kanyart. Persze, lehet, itt pont szűken kellene. A franc se érti! A jobbosból szép kigyorsítás következik. Behúzódom a plexi alá. Jobbos enyhe törés a pályában, majd ki egészen a bal szélére. Amint rádöbbenek, hogy jön a furcsa kombinációjú jobbos-balos, nagyon gyorsan kiülök, fék, és dobok vissza egy fokozatot. A csomagtartó alatti Metzeler jobbra-balra megriszáltat, de nincs idő pánikolni, máris hajtogatom le a jobbost. Az ebből induló balos az egyik mumusom. Próbáltam már szűken, majd kinyitva venni, sehogysem éreztem meg a tutit. Most sem. Elbénázom a gázt, és hűséges öszvérem megbicsaklik. Ide-oda leng a képzeletbeli hosszanti tengelyén. Eszembe jutnak Bájó szavai az SV túramotoros mivoltáról. Nagy gázt adok és kigyorsítok.

A kanyar után irány a bal szél, majd a gyors és hosszú jobbos kanyar, melyet a közepénél jobb oldalon érintek, utána pedig engedem ki a gépet a bal oldalig, egészen a pálya szélét jelző fehér felfestésig. Az egyenes végi sikán vészesen közelít. Felülök, fék, lesem a kilométerórát. Beteszem a motort balra, majd jobbra. Sokkal pánikolósabb, mint amilyen a valóságban. Körről-körre gyorsulnom kell ezen a részem, jegyzem fel magamnak. Túlteszem magam a sikánbeli bénázáson, koncentrálok a következő, tréfás jobbosra. Itt gyakran elmérem magam. Megyek bele, mint a hülye, aztán meg húzom a féket és dobom vissza a fokozatot. A hátulja megint táncol. Mielőtt kicsúszom a poros részekre, ledöntöm a jobbosba.

Pár kör után érzem, hogy gyorsulok, majd, hogy fáradok. Ilyenkor kell lejönni. Kiállok a parkolóba. Kérdezgetjük egymást: hogy ment, mit csináltunk jól vagy rosszul? Megszabadulok a bőrruhától. Csurog rajtam a víz. Elégedett vagyok. Pihegek pár percet, majd Nógrádi kollégával összekacsintunk, és elkezdünk öltözni. Van némi leszámolnivalónk egymással. Na meg nem kellene elfelejtenem kiülni rendesen, szépen a kanyarokban! Ez a gondolat még cikázik egy darabig a fejemben, majd egyszer csak legördül a függöny, és nem látok mást, csak Nógrádi motorjának a hátulját. Körökön keresztül kergetem, de nem jutok hozzá közelebb. A rohadék, megint én fizetek...

Bertalan Gábor