Egyenlőbb kocsik - Volgák, Csajkák a Közlekedési Múzeumban

A Közlekedési Múzeum időszakos tárlata a szovjet presztízsautókat mutatja be. A két hónapig látható kiállítás megnyitása kapcsán áttekintjük a Volgák és Csajkák történetét.

Amíg a második vonal be kellett érje több mint húsz évig változatlan tartalommal és formával, addig a csúcsvezetés számára a hatvanas évek végén ismét új modell jelent meg, a 114-es ZIL.

Itt már nem elégedtek meg a hatezres motorral, még egy literrel növelték a hengerűrtartalmat, a V8-as teljesítménye így nagyjából 300 lóerőre nőtt, és 200 körüli tempóra tudta gyorsítani a több mint hatméteres, közel 3,2 tonna tömegű monstrumot. A megállásról négy tárcsafék gondoskodott. A típusnak létezett kis példányszámban gyártott rövidebb tengelytávú kivitele, amely 117-es számot kapott.

Az M21-es Volga utódját már a hatvanas évek első felében elkezdték tervezni, a véglegesnek mondható változat 1968-ra lett kész. 1970-ig nem indult be a valódi sorozatgyártás, tehát leváltásakor az első típus közel másfél évtizedes volt. Az M24-est ugyancsak a 2445 cm³-es motor hajtotta, amely itt már 95 lóerőt teljesített. Az 1971-ben megjelentetett 2401-es jelzésű változat igénytelenebb volt: nem igényelte a szuperbenzint, de tízzel kevesebb lóerővel rendelkezett. Nem sokkal később a 2402-es kombi is megjelent a kínálatban, majd ennek is elkészítették a strapabíróbb kivitelét, ez 2404-es számot viselt.

Akárcsak az M21-esnél, itt is létezett KGB-modell. A recept változatlan volt: látszatra ugyanolyan kocsiba nyolchengeres motor. A kormányrásegítővel és automatikus váltóval felszerelt 2424-es típus végsebessége megközelítette a 200 kilométer/órát.

A 24-es típuscsalád krómrácsos és későbbi, műanyagos homlokkiképzése

Az átlagember számára az M24-es Volga lehetett a legnagyobb elérhető szovjet autó. Eleinte elég kevesen engedhették meg maguknak, ám az idő múltával mind több magánszemély vált Volga-tulajdonossá. Aki a Zsiguliénál nagyobb utas- és csomagtérre, erősebb motorra, kényelmesebb futóműre vágyott, az M24-esben megtalálta a számítását.

Az igazán fontos elvtársaknak persze derogált a Volga, ők Csajkával vagy ZIL-lel jártak. A hetvenes évek végén a GAZ új Csajkát mutatott be 14-es számmal - ez a modell néhány évig párhuzamosan készült a régivel. A két jármű teljesen eltért, nem volt közös alkatrészük. A 220 lóerős V8-assal ellátott, hat méternél is hosszabb, ezernyi luxusfelszereléssel teletömött kocsi szinte ugyanazt jelentette, mint a ZIL. Emiatt aztán a nyolcvanas évek elején egy, az M24-es és a Csajka közé pozicionált, Volga 3102 jelzésű modellt dobott piacra a GAZ. A húsz centivel hosszabb "nagy Volgát" tárcsafékkel és 105 lóerős 12 szelepes motorral látták el. A típus továbbfejlesztett változata még 2008-ban is kapható volt.

Mint a Willendorfi Vénusz: felesleges domborulatok mindenütt - GAZ 31114. A modernebb formával sem sikerült a túlélés

Ahogy a többi szovjet személyautóé, a Volga minősége is folyamatosan csökkent a nyolcvanas években. Az összeszerelés egyre inkább hagyott kívánnivalót maga után, és az egykor híresen jó korrózióvédelem is semmivé lett: az újabb Volgák pillanatok alatt elrohadtak. A hanyatló minőség csökkenő keresletet eredményezett, ennek következtében a GAZ gyár mély válságba került. A kilencvenes években bemutatott teljesen új modellt, a 3111-est teljes érdektelenség fogadta, mivel igen drága volt, a jómódúak pedig a nyugati autókat keresték.

E típusból kevesebb mint félezer darab készült. Mivel az export ekkorra jószerivel megszűnt, a legyártott mennyiségből csupán néhány darab került külföldre. Ezek közül is ki kell emelni a 31114-es kódszámú változatot, amely más motort és váltót kapott. Ebből a kivitelből csak egyetlen darabot szereltek össze, méghozzá kézzel. Ez a példány is látható - M21-es, 3102-es és M24-es típusok, valamint Csajkák társaságában - a Közlekedési Múzeum kupolatermében. Akit tehát nem vonzanak a régi autók, azok is találnak érdekességet az április 13-áig nyitva tartó időszakos kiállításon.