A Renault Mégane RS előző nemzedéke 2009-től 2016-ig tartó életciklusa alatt toronymagasan dominált a hot hatch piacon. Nemcsak a vezetési élményt tekintve alkotott maradandót – sokan hátsókerekes sportautókból is átültek ilyenbe –, de a versenypályákon is a leggyorsabb fronthajtású autó volt, amíg a Honda be nem mutatta a turbós Civic Type R-t.
Azonban az utóbbi években
új kihívók jelentek meg,
mint a remek ár-érték arányú Hyundai i30 N, a trükkös összkerékhajtással szerelt Ford Focus RS, vagy a második turbós Honda Civic Type R, aminek már tényleg csak a külsejébe lehet belekötni. És idén megérkezett az új, sperrdiffis Ford Focus ST is, és jövőre talán a nyolcadik generációs VW Golf GTI is bemutatkozik.
A Renault tudta, hogy valami extrát kell az új Mégane RS-nek nyújtania ahhoz, hogy felvegye a versenyt ezekkel, és, hogy visszaállítsa a sportrészleg megtépázott hírnevét a csalódást keltő, kizárólag ügyetlen automata váltóval kapható Clio RS után.
Ahogy az lenni szokott, a franciák a saját útjukat járták, nem másolták le a többiek megoldásait. Például az új Mégane RS-ből például
hiányzik az adaptív lengéscsillapítás,
ami ebben a kategóriában lassan már kötelező kellék, a Civic is ennek köszönheti, hogy egy gombnyomásra kényelmes, ringatózó utazóautóból feszes élményautóvá képes válni.
Dieppe-ben, a Renault Sport főhadiszállásán úgy vélik, jobb, ha
inkább kétféle passzív futóművet kínálnak:
a Sport a lágyabb, utcai használatra alkalmasabb, a Cup 10 százalékkal feszesebb. Ez való annak, aki versenypályán is megfordul, már csak azért is, mert önzáró differenciálművet csak ehhez adnak, összesen 450 ezer forintért.
A tesztautó az alap futóművet kapta meg, ami tökéletes a hazai utakra: feszes, de cseppet sem kényelmetlen,
sosem éreztem azt, hogy keményebb hangolást szeretnék,
igaz, versenypályán nem jártam. Ott valószínűleg a rendes, mechanikus sperr is jól jött volna a kanyarokból történő kigyorsításoknál, a tesztautóban csak a fékrendszer próbálta imitálni a hatását az ívbelső kerekek megfékezésével, ami azért nem ugyanaz.
Nincs összkerékhajtás sem, mert bár nagyban megkönnyítené a 280 lóerő útra vitelét, és megfelelő hardverrel akár driftelést is lehetővé tenne (lásd: Focus RS, Mercedes-AMG A45), de megnövelné a Mégane árát és tömegét, amelyek már így sem szerények, több mint 9 millió forintról és 1,4 tonnáról van szó.
És nincs a Hyundai i30 N-ben annyira kedvelt gázfröccs automatika sem,
mert a franciák szerint, akinek igénye van erre, tanulja meg bokából maga pöckölgetni a gázt visszaváltás közben – mindenesetre a pedálok elrendezése ezt lehetővé teszi.
Sok mindent hiába keresünk tehát a Renault hot hatch-ében, viszont olyan megoldásokat is találunk, amit máshol nem. A ralisportból származnak például a
hidraulikus véghelyzeti ütközővel ellátott lengéscsillapítók,
amelyek akkor is megakadályozzák, hogy felüssön az ültetett futómű, ha nagy úthibára hajtunk rá. Amikor ugyanis berugózáskor a lengéscsillapító az útjának végéhez közelít, egy másodlagos elem csillapítja a kerék mozgását, mielőtt a lengéscsillapító elérné a véghelyzetét.
Menet közben ebből annyit érezni, hogy a nagyobb huplikon, de
még a legalattomosabb műanyag fekvőrendőrökön is viszonylag simán hajt át
a 19 colos kerekeivel a Mégane RS. Ennek a spéci lengéscsillapító rendszernek nem csak a kényelem szempontjából van előnye, a gumi-aszfalt kapcsolat is tovább folytonos marad. Ha pedig nem pattog el a kerék, a tapadás sem szűnik meg.
Bár a régi Mégane RS-hez képest teljesen új a MacPherson rendszerű első futómű, a kettős tengelyű, függőcsapszeges megoldást megtartották, mert ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy csökkenték a hajtási befolyásokat. Így erős gázadásra sem próbálja a kormány kitépni magát a kezünkből, bár a jelenséget csak csökkenteni lehet, teljesen megszüntetni nem.
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra, ha kíváncsi, hogy mi a Mégane RS különlegessége!