Csodagyermekek osztálytalálkozója

Szegény Sofia Coppolát A keresztapa 3 óta nem érhette akkora szakmai sokk, mint amikor a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a neve összeforrt a füttykoncert szóval, és kiderült, hogy a franciák még mindig és még tőle sem kérnek Marie Antoinette-ből. Három évvel visszapörgetve az idő kerekét Sofia ünnepelt rendező, Oscar-díjas forgatókönyvíró és a Coppola-klán huszonegyedik századi új ikonja - példája nem egyedülálló, hiszen elég egy ballépés, és a fiatal kultrendező máris túlértékelt páriának minősül. Képzeletbeli osztálytalálkozónkon az utóbbi tíz év egyedi látásmóddal és fergeteges forgatókönyvekkel hódító fiatal művészeit vesszük számba Kevin Smithtől Tarantinóig, találgatva, hogy ki tart a süllyesztő, ki pedig a filmes örökkévalóság felé.

Quentin Tarantino

Ígéretes kezdetek: Az 1992-es Sundance filmfesztiválon már sokaknak feltűnt, hogy a félrecsúszott gyémántrablás vérben tocsogó története jóval több, mint egy megbolondított időrendű, dögös kis krimi. Nálunk mégis 13 évet kellett várni a Kutyaszorítóban mozipremierjére, amit ezeken a hasábokon átfogó Tarantino A-tól Z-ig áttekintéssel ünnepeltünk.

A remekmű: Javasolok egy kis tesztet. Aki tisztességes filmrajongónak tartja magát, próbáljon meg a következő kifejezések felhasználásával szó szerint idézni a Ponyvaregény-ből: Le Big Mac, Nyuszimuszi, motorbicikli, Ézekiel, twistverseny, ketchup, sörpocak. Ha nem megy maradéktalanul, az jó ürügy újra megnézni az elmúlt 15 év talán legfontosabb filmjét, amely elmosta a határokat a független- és a közönségfilmek között, és a sztárszínészek helyett újra a (sztár)rendezőt emelte az alkotói folyamat csúcsára.

Botlás: A Ponyvaregény sikerét követően az egekig szöktek az elvárások a zseninek kikiáltott Quentin következő próbálkozásaival kapcsolatban. A Négy szoba című katasztrófa minden résztvevő szájában rossz ízt hagyott, a nézőkről nem is beszélve, és a kevésbé ismert rendezőtársak (Allison Anders és Alexandre Rockwell szintén a Sundance filmfesztivál felfedezettjei) nem győztek panaszkodni, hogy a stúdió feleakkorára kaszabolta részeiket, mint az aranytojást tojó Quentinét és haverjáét (Robert Rodriguez). A vágóollót márpedig Tarantino esetében se kellett volna messzire dugni: túl lassú, túl hosszú, túl sablonos és abszolút nem olyan forradalmi, mint elődje - hangzott a sok fanyalgó reakció a Jackie Brown-nal kapcsolatban. Az idő kegyes a rafinált légiutas-kísérő történetéhez, bár az tény, hogy Tarantino sokkal lehengerlőbb teljesítményt tud nyújtani saját forgatókönyvből. Elmore Leonard regényadaptációból mindenesetre egy év múlva jött egy sokkal jobb; a Mint a kámfor Steven Soderberghtől.

Robert De Niro és Bridget Fonda a Jackie Brown című filmben

Van kiút? A kettényisszantott Kill Bill visszaadta a nézők hitét Tarantinóban, de egyértelművé tette azt is, hogy esze ágában sincs megkomolyodni és megtagadni a popkultúrát. Uma Thurman trash-elemekkel teletűzdelt bosszúhadjárata után már nem feltétlenül a briliáns történetszövés az első számú Tarantino-védjegy, hanem inkább a szemét arannyá változtatása. Ennek jegyében készült az újabb együttműködés Robert Rodriguezzel is, a Grindhouse viszont irtózatosat bukott a tengerentúlon, és Harvey Weinstein nem győzi menteni a menthetőt a két rész külön-külön való újrabemutatásával. Rodriguez zombis része (Terror bolygó) jókora badarságnak tűnik, Tarantino újabb feminista hőseinek pergős párbeszédei azonban szerencsére a cannes-i versenyprogram részeként kapnak új esélyt Európában.