Cannes: Hullanak, mint a legyek

Akkor lehetünk benne biztosak, hogy igazán beindult a fesztivál, amikor legalább egy iszonyatosan várt film vetítése előtt, háromnegyed óra tűző napon várakozás után orrunkra csapják az ajtót, hogy ez a terem bizony megtelt. Pénteken ez a felállás az elviselhetőnél többször is megesett, és a Coen-testvérek vadonatúj westernje előtt esett a legrosszabbul. Alapesetben is óriási érdeklődés övezi a fesztiválkedvenc rendezőpáros munkáit, de a No Country for Old Men-t pár nappal ezelőtti New York-i elővetítésének kedvező visszhangja óta messiásként várta az első napok csalódásokkal teli versenyprogramján éheztetett cannes-i közönség. A mai pótvetítés előtt kígyózó majd egy kilométeres sort látva keserves pillanatokat éltünk át, főleg amikor a rezignált biztonsági őrök "Complet! Full!" felkiáltásokkal kezdték oszlatni a csalódott népet. Végül a leleményesség és a szerencse keverékének köszönhetően csak sikerült beslisszannunk és nemhiába: a versenyben induló neves rendezők közül a Coenek az elsők, akiknek a jelenléte nem a két korábbi rendezői díjuknak és egy Arany Pálmájuknak köszönhető, hanem annak, hogy megint félelmetesen jó filmet alkottak. Josh Brolin a No Country for Old Men-benA Coen-filmek mindegyike hidegvérrel kivitelezett bűntények köré épül, némelyikük elsősorban vicces és komolytalan (Betörő az albérlőm, Ó testvér, merre visz az utad?), némelyikük véresen komoly (Véresen egyszerű, Az ember, aki ott se volt, A halál keresztútján), a kettő legkiegyensúlyozottabb egyenlege, a Fargo pedig máig a legnagyobb sikerük. A No Country for Old Men egyértelműen a második kategóriába tartozik, kacarászni leginkább csak azon lehet kínunkban, hogy mennyire nem viccel ebben a történetben senki, és mennyire nem marad el egyetlen potenciális öldöklés sem. A pókerarcú mészáros nem más, mint a spanyol kaméleon szerepkörből újabban hollywoodi gonosztevő skatulya (Collateral, Goya kísértetei) felé evickélő Javier Bardem, ellenfele pedig a déli hétköznapi ember megtestesülése, Josh Brolin (rovatvezetőnk ezekben a percekben faggatja), aki a fesztivál születésnapjára készített Coen-rövidfilmben is nagyjából ugyanezt a karaktert hozza - lényegesen békésebb díszletek között. Tommy Lee Jones a serifbőrben annyira természetesen hat, hogy azon csodálkozik az ember, hogy még nem játszott korábban egy Coen-filmben sem. A lineárisan fröcsögő vérfürdő izgalmas, váratlan pillanatokban sokkol és kielégíti egy hagyományos thriller műfaji elvárásait is, anélkül, hogy az azzal járó kompromisszumokat megkötné. Meglepő, hogy ki marad állva a történet legvégén, de ahhoz nem kell jóstehetség, hogy kimondjuk: a Coen-testvérek újra az utolsók között, az egy hét múlva esedékes díjkiosztó után fogják elhagyni Cannes-t._________________Nézd meg a Filmklub újságíróinak Cannes-ban készült fotóit!