Sokan nem díjazzák azt az irányt, amelybe Gus Van Sant előző három filmjében (Gerry, Elefánt, Utolsó napok) elment, és a rendező saját bevallása szerint részben Tarr Béla által inspirált, elnyújtott beállításokat használó, meditatív mozijai valóban kitartó odaadást igényelnek a néző részéről, de én nagy rajongója vagyok az új Van Santnek. Kár, hogy legfrissebb munkájában, a Paranoid Park-ban csak a kikísérletezett formanyelv marad meg többé-kevésbé, a szubsztancia viszont elvész. Míg a "halál-trilógia" egzisztenciális kérdéseket feszegetett és a szereplők nyomában osonó kamera egészen mélyre vitte a befogadókész nézőt, a Paranoid Park kicsit olyan, mintha egy Van Santnél sokkal kisebb kaliberű rendező próbálná utánozni a stílusát. Vagy mintha Van Sant egyszerűen lusta lett volna rendesen kidolgozni a filmjét.

Forrás: [origo]
Gabe Nevins a Paranoid Park című filmben

A film főhőse egy tizenéves, Alex nevű gördeszkás srác (Gabe Nevins), aki egy éjszakai csínytevés közben véletlenül megöl egy biztonsági őrt. Az Utolsó napok-hoz hasonlóan most is ugrálunk kicsit az időben, a történéseket és a szörnyű titkát naplólevélben megvalló Alex narrációját megkavarva kapjuk, hogy fokozatosan álljanak össze a végzetes éjszaka történései. Ez a folyamat azonban semmiféle feszültséget nem hordoz, és szemmel láthatóan Van Sant sem izgalmakat akart, a cselekmény csak ürügy ahhoz, hogy érdeklődése igazi tárgyaival, a gördeszkázó kamaszfiúkkal foglalkozhasson. A játékidő jelentős részét a lassított felvételeken kunsztoló fiúk ráérős mutogatása teszi ki, ami gördeszkások és serdülő fiúkra gerjedők számára biztos nagyon élvezetes, de a nézők többsége valószínűleg hozzám hasonlóan azon kapja majd magát, hogy gondolatai elkalandoztak a hosszú képsorok alatt. Van Sant sajnos nem is törekszik rá, hogy átélhetően ábrázolja Alex lelkiismereti gyötrődését, ehelyett inkább élvezi, hogy lubickolhat ezeknek a fiúknak a világában. A briliáns Christopher Doyle fényképezte a filmet, amely ennek ellenére kevés vizuális fantáziáról tanúskodik, az előző négy Van Sant-film operatőre, Harris Savides zseniális, szinte önmagában történetet mesélő megoldásai után Doyle képei felszínesnek hatnak.