Hajdu Szabolcs: Magamon kezdek el először röhögni

Vágólapra másolva!
Hajdu Szabolcs Off Hollywood című új filmjében egy rendezőnő különösen stresszes napjának bemutatásával fest ijesztően pontos képet a magyar társadalom kollektív depressziójáról. Elszívtunk egy doboz cigit a Fehér tenyér és a Macerás ügyek rendezőjével, aki közben elmesélte, milyen gondolatokkal nyugtatja le magát elalvás előtt, miért képtelen reklámokat rendezni, és, hogy filmjének főhőse miért fut úgy, mint James Bond. Azt is megtudtuk tőle, hogy a Filmszemle néhány napja alatt többet hazudik egy magyar filmes, mint egész évben, valamint, hogy ha közben nem öregedett volna ki a szerepből, saját maga játszotta volna Petőfi Sándort abban az életrajzi filmben, amit már jópár éve próbál megcsinálni. Javasoljuk a kedves olvasónak, hogy huppanjon bele egy kényelmes fotelbe a laptoppal, mert Szabolcsnak volt mondanivalója bőven.
Vágólapra másolva!

- Nagyon sokat futnak a filmjeidben. Miért szaladnak ennyit ezek az emberek?

- Eleinte nem nagyon tudtam, hogy miért jön vissza folyamatosan a futás a filmjeimben, de aztán rájöttem, hogy az életemben valószínűleg ez az érzelmileg túlcsordult állapotok kisülési formája. Amikor lefekszem, legszívesebben arra gondolok, hogy futok, futok, futok, amíg össze nem esem. És akkor már egy picit mintha jobb lenne. Fura, hogy mi hat megnyugtatóan az emberre lefekvés előtt egy nagyon kemény nap után. Másnak valamilyen idillikus képre kell gondolnia ahhoz, hogy el tudjon aludni, vagy be kell nyomnia egy üveg bort, valamit, hogy lecsillapodjon, hogy egyáltalán ki tudja pihenni magát. Én megpróbálok pótszerek nélkül élni, persze a kávé, a cigaretta az megy, de arra törekszem, hogy ne használjak semmi egyebet. Lefekvés előtt vagy a futásra gondolok, vagy arra, hogy ütnek-vernek, amíg el nem veszítem az eszméletemet, és akkor már jobb. Erre el tudok aludni. A harmadik pedig a háború. Lőnek, és én is lövök, nem embereket gyilkolok, hanem egyszerűen csak lövöldözök, és amikor már minden összeomlott akkor már jobb. A filmekbe beszivárognak a tudatalatti dolgok, előjönnek, amikor írom a forgatókönyvet. Ebben a filmben is van egy pont, egy végállapot, amikor nincs más lehetőség, legalábbis az én alkatomból kifolyólag, és az egyik szereplő elkezd futni, vagy leveti magát valamilyen épület tetejéről, mint a Fehér tenyér-ben, amikor a kisgyerek felmegy a tetőre, hogy valahogy kilépjen, megpróbálja kivonni magát a forgalomból. Ez majdhogynem terápia.

- Mondtad nemrég egy rádióinterjúban, hogy ez a film a társadalmat jelenleg érintő kollektív depresszióról szól. Mit értettél ez alatt? Mik ennek a kollektív depressziónak az ismérvei?

- Eddig megpróbáltam a filmekkel minél gyorsabban és minél közvetlenebbül reagálni arra, hogy mi történik körülöttünk, mit érzékelek. A Tamara is egy ilyen állapotfilm volt. Amikor a Tamará-t forgattuk 2002-ben, mindenki a politikáról beszélt, abban az időben kezdett el nagyon szétválni a társadalom. Akkor tartották a választásokat, és a két nagy párt nagyon kemény offenzívába kezdett egymás ellen, és a magyar társadalom először szembesült azzal, hogy a családon belül szétmennek a kapcsolatok. Apa és fiú, férj és feleség a politika miatt elkezdtek veszekedni, nem álltak egymással szóba, külön tévét vettek. Az egyik a HírTv-t, a másik az ATV-t nézte. Ez nagyon jellemző volt, és úgy reagáltam rá a Tamará-ban, hogy ettől el, egy teljesen távoli világba. Az tűnt a legfontosabbnak, hogy egymás között, közvetlenül kibeszéljük a dolgokat, erre alakult ki bennem egy menekülési útvonal. Az Off Hollywood-nál úgy éreztem, hogy a kollektív társadalmi depressziót és a neurózist sokkal közvetlenebbül kell megfogalmazni, mert a Tamará-t mindenki mesének fogta föl, és nagyon kevesen látták benne a társadalomra való reflektálást. Hogyha az új filmet megnézik az emberek, akkor mondjuk a 70%-át végigröhögik, holott nagyon kemény jelenetek vannak benne, abszolút felismerhető és könyörtelen dolgokról, mint például a házastársi kapcsolat, az egzisztencia, az érvényesülésért folytatott szánalmas könyöklés. De mégis röhögsz rajta, mert fontos szempont volt, hogy ne nyavalyogjunk, hanem próbáljuk meg saját magunkat a középpontba állítani. Ezen belül is saját magamat: magamon kezdek el először röhögni, és magamat kezdem el nézni nagyon-nagyon szánakozva. Azon kívül pedig a filmes közeget, és hogyha ezt tágítjuk, akkor már tényleg arról szól, hogy mi történik a társadalomban. Mert szerintem ez a közeg abszolút analógiába vonható egy orvosi, újságírói, bármilyen társadalmi csoporttal, mert ezek a jelenetek szerintem bármelyik közegben lejátszódnak. Nem fizetnek ki valakit, nem kapja meg időben a pénzt, megy miatta a balhé, alapvetően mindenki valamilyen szinten egyfajta neurózist vagy depressziót él meg. Igaz, itt a főszereplőn csattan el a dolog, meg ő bukik ki, de hogyha végignézzük a film szereplőit, valamilyen szinten mindenki depressziós. Ott van a legelején az újságíró, aki interjút készít. Elég jellemző figura, szerintem nem is ellenszenves, egyszerűen csak nincs a helyén. Nagyon szimpatikus gyerek lenne, hogyha nem azon a helyen ülne, és nem ezt csinálná. Mert nem szereti csinálni, egyszerűen kényszerpályára került. Ott van a producer, aki lehet, hogy egy tök tehetséges producer lenne, de ebben a szituációban gyakorlatilag csak a nyugatiak seggét tudja nyalni. És itt van a mellőzött színész, a férj, akit a felesége két éve hanyagol. Én nem tudom elítélni a viselkedéséért, és hogy a pornóban éli ki magát. Elég sokat járok külföldön mostanában, és amint visszatérek Magyarországra, mindig az a tapasztalatom, hogy pöckölgetni kell az embereket, függetlenül attól, hogy tehetséges, vagy tehetségtelen, hogy helyén van, vagy nincs a helyén. Még aki a helyén van, az is egyre kevésbé hisz abban, amivel foglalkozik. Azokra, akik nagy, csillogó szemekkel jönnek és meg akarják csinálni a dolgukat, elég erős szkepszissel néznek. Ezért gondolom, hogy ez gyakorlatilag egy látlelet, vagy egy korlenyomat, amit ha tíz év múlva előveszel, nagyjából kiderül belőle, hogy milyen volt az alaphangulat Magyarországon, 2007 környékén.


- Miért akartad az Off Holywood-ot először tévéfilmként leforgatni?

- Ez egy lehetőség volt. Nekem nem folyamatos a járandóságom, ki vagyok szolgáltatva annak, hogy mikor nyerek-e egy pályázaton vagy nem. Nem csinálok reklámokat, sem videóklipeket, semmi másból nem élek, csak ebből. A Tamara után egyszerűen semmilyen megkeresés nem jött. De még ha volt is, nem vállaltam be, mert nem tudtuk bemutatni a Tamará-t, és addig képtelen voltam bármi másra ráhangolódni, borzasztó volt. Amikor a Fehér tenyer-et megcsináltuk, akkor úgy sakkoztam magamban, hogy gyakorlatilag mindent bevállalok, ami jön, hogy ne kerüljek még egyszer ilyen helyzetbe, főleg, hogy akkor már gyerekem is volt. Legfeljebb hogyha összetorlódnak a dolgok, akkor majd lemondok ezekből egyet-kettőt. Így vállaltam be ezt a filmet is, mert megnyert egy pályázatot és láttam, hogy ezt meg lehet csinálni. Igaz, hogy nekem állandó problémáim voltak a Magyar Televízióban látható tévéfilmek és tévéjátékok minőségével és színvonalával, és ha ugyanilyet vártak volna tőlem, valószínűleg nem tudtam és nem is akartam volna megcsinálni. De láttam lehetőséget abban, hogy úgy csináljak tévéfilmet, ahogy annak idején mondjuk Kieslowski, Fassbinder vagy Bergman, akinek a játékfilmjei egyharmada vagy majdnem a fele tévének készült. Nagyon egyszerű eszközökkel, viszonylag kevés pénzből leforgatott tévéfilmek. Ezt a modellt láttam: megcsinálok egy tévéfilmet, és megpróbálom besűríteni azokat a tapasztalatokat, felgyűlt gondolatokat és indulatokat, amik most Magyarországgal és a magyar létezéssel kapcsolatban eszembe jutnak. Ha úgy látom, hogy képesek vagyunk arra, hogy tizenkét nap alatt ebből akár játékfilm is lehet, akkor adjuk meg neki a lehetőséget. Ezért forgattuk eleve 16-osra, mert már a forgatás előtt eldöntöttük, hogy ebből esetleg játékfilmet is csinálunk. Az mindenkinek jó, hogy elkészül egy tévéfilm, gyakorlatilag tévéfilmes költségből, játékfilmes keretek felhasználása nélkül, és pluszba még kapunk egy játékfilmet is. Ez azt jelentette, hogy naponta kétszer annyit kellett dolgoznunk vele, mint egy átlag játékfilmnél...

- Mert eleve kevés forgatási nap volt...

- Tizenkét nap alatt kellett az egészet leforgatni, ez borzasztóan kevés. És nagyon kevés pénzből, ismerősökkel. Nagyjából azok az emberek játszanak benne, akik az előző filmekben, tehát a barátaink. A másik lehetőség, hogy esetleg kijut külföldi fesztiválokra, vagy akár forgalmazásba is kikerülhet. Pláne most, hogy ezek a minimalista, nagyon egyszerű feldolgozású filmek eléggé divatosak lettek. Az utóbbi évek nagy díjnyertes filmjei mind ilyen jellegűek, például az összes román film, amik nyertek Cannes-ban. Szintén fontos, hogy a Fehér tenyér után nem akartam megfelelni azoknak az elvárásoknak, amik a vállamra nehezedtek. Hogy akkor most csináljak egy még bombasztikusabb dolgot. Ehhez legalább 3-4 évnek kell eltelnie, és egyszerűen kiesek a ritmusból, ha nem vagyok mozgásban. Az a legfontosabb, hogy az ember folyamatosan mozgásban legyen, mert ha nagyon eltávolodsz a filmkészítéstől és az aktuális problémáktól, abba a csapdába eshetsz, hogy kitalálsz egy filmet 1997-ben és megcsinálod 2005-ben. Most tudnék ilyen magyar filmeket mondani. Lehet, hogy annak idején aktuális lett volna, de egyszerűen eltávolodtál az aktualitásoktól, és látod hogy az egész munkád gyakorlatilag értéktelenné vált, mert akkor kellett volna megcsinálnod, amikor kitaláltad. Az, hogy ezt most megcsináltam, nagyban fogja befolyásolni a következő filmemet. Ha nem csináltam volna meg, a következő film valószínűleg onnan folytatódna, ahol a Fehér tenyér befejeződött, és nem lenne aktuális, nem lenne jelen idejű.

- Ha egzisztenciális problémákkal küszködsz, akkor miért nem vállalsz mondjuk reklámfilmeket? Nagyon meg kéne ahhoz erőszakolnod magad?

- Egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem megerőszakolni nem tudom, hanem egyszerűen nem áll rá az agyam, nem tudnék instrukciókat adni, nem vagyok rá alkalmas. Többször volt ilyen helyzet, a mai napig vannak megkeresések olyanoktól is, akik tudják, hogy én nem készítek reklámokat, és azzal jönnek, hogy "Deee, hát meg lehet csinálni, nem olyan nehéz az". Nem a nehézség a kérdés, hanem az, hogy tudok-e vele azonosulni, és ha nem, akkor a vezetői pozícióban anarchia lesz, nem tudom irányítani az embereket...


- Mundruczó Kornél mondta nemrég, hogy ő nagyon szívesen csinálna reklámokat, csak tőle félnek a megrendelők, pedig simán tudna alkalmazkodni...

- Hát igen, ő profi. Én nem vagyok profi. Szerintem én életem végéig kezdő filmes leszek, vagy nem tudom micsoda. Gyakorlatilag úgy fogom föl a legutóbbi filmet is, hogy nem veszem tudomásul az előzőeket, és az előzőek tapasztalatát se semmilyen szinten. Tehát nulláról indulunk, és mindennek örülök, ami ezzel a filmmel történik. Úgy fogom fel, mint egy első filmet, és tök jó érzés, hogy meg lehet szabadulni a nyomástól. A Fehér tenyér - akárhogy is fikázták rengetegen - nagy sikereket ért el, a filmjeim közül a legnagyobb kört futotta meg, külföldön is forgalmazzák. Emiatt azt kéne gondolnom magamról, hogy én vagyok valaki, és ennek meg kéne felelnem, de nem akarok. Tök jó úgy dolgozni, hogy semmi nem vagyok, hanem csak gondolkozom és próbálkozom.

- Nehéz lehet úgy nekiülni egy forgatókönyv írásának, hogy volt a Fehér tenyér, és akkor most hú, meg akarom azt fejelni....

- Igen. Ahhoz, hogy az ember egyáltalán bármit meg tudjon jól csinálni, elképesztő lazaság kell. Mert különben abba az utcába sétálsz be, amibe szerintem Török Feri besétált. Próbál megfelelni az előzőeknek, valahogy változtatni is próbál, de nem bírja elfelejteni az előzőeket. Kurvára el kéne felejteni.