10. Nicholas Rowe (Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa, 1985) Steven Spielberg ugyan csak produceri minőségben vett részt a film elkészítésében, mégis az ő kézlenyomata látszik meg a legjobban rajta. Az ifjú Sherlock Holmes tulajdonképpen az Indiana Jones és a Végzet templomá-nak ifjúsági változata, amelyben - eltérve a Sir Arthur Conan Doyle által megírtaktól - a detektív és hűséges társa, Watson (Alan Cox), már iskolás korukban találkoznak, hogy aztán rövid úton összebarátkozzanak, és egy rejtélyes egyiptomi szekta nyomába eredjenek.
Igaz, hogy a nyomozás mellett a látványos akciók, illetve az akkoriban egyedülálló speciális effektek legalább ugyanakkora hangsúllyal bírnak Az ifjú Sherlock Holmes-ban, a film ezzel együtt ügyel arra, hogy minél többet megtartson Conan Doyle legendás karakteréből. Pontosabban fogalmazva a mesterdetektív egy lehetséges eredettörténetét vázolja fel. A kalandok felpörögnek, és egyre-másra kerülnek az fiatal Sherlock birtokába a nyomozóhoz később valósággal hozzánövő kellékek, és veszi át környezetéből a későbbiekben védjegyévé váló mondatait. Dicséretes, hogy a befejezés is szomorúbb és bátrabb annál, mint amit az ember egy ifjúsági kalandfilmtől várna, sőt, ezzel a húzással egy hihető magyarázatot is kapunk a felnőtt Sherlock természetének főbb vonásaira.
- - - 9. Michael Caine (Sherlock és én, 1988) Ha a film története során csak az irodalmi alapanyaghoz hű feldolgozások születtek volna, Michael Caine-nek esélye sem lett volna arra, hogy valaha eljátszhassa Sherlock Holmes szerepét. Világos hajszíne, sok filmben látott (Alfie, Az Ipcress-ügyirat) széles vigyora, úgy általában a zömök és harsány megjelenése teljességgel alkalmatlanná tette a detektív megformálására. A Sherlock és én inverz története azonban pontosan egy olyan színészt kívánt, mint Michael Caine.
Ebben a filmben ugyanis Sherlock egy részeges kókler, aki még akkor is elmenne a gyilkos lábnyoma mellett, ha azt egy tábla jelölné. A korabeli média által körberajongott bűnvadász valójában egy kirakatember, aki Dr. Watson (Ben Kingsley) találmánya. Watson nem akarta, hogy szokatlan hobbija akadályozza orvosi karrierjét, ezért megalkotta Sherlock Holmes karakterét, és annak eljátszására szerződtetett egy színészt. A nyomozó nem várt népszerűsége miatt azonban hiába szabadulna már az iszákos és egyre elviselhetetlenebb színésztől az orvos, nem tud. Ugyanis az emberek nem kíváncsiak a szürke Watsonra, hiába az ő bámulatos intellektusa áll a bűnesetek felgöngyölítése mögött. Nekik a teátrális gesztusokkal operáló színész kell.
- - - 8. Nicol Williamson (A hétszázalékos megoldás, 1976) Ha szigorúan csak a színészi játékot nézzük, akkor a Nicol Williamson (Merlin az Excalibur-ból) által megszemélyesített Sherlock Holmes az egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb reinkarnációja Doyle detektívhősének. Egyrészt azért, mert ez a Sherlock-ábrázolás is letért a brit író által lefektetett útról, és egy új megközelítésben mutatja őt: a kokainnak már nemcsak alkalomszerű használója, hanem annak egyenesen a rabjává vált. A film kezdetekor már három éve eltűnt a nyilvánosság elől, Bezárkózva dolgozószobájába, csupán a szenvedélyének él, és rögeszméjével hadakozik, miszerint Moriarty professzor (Laurence Olivier) a bűnözés lángelméje, akit meg kell állítani. Másrészt azért, mert a kábítószeres nyomozót Williamson mesterien alakítja. Idegesen hadar, elfúló hangon bizonygatja vélt igazát Moriartyt illetően, elhatalmasodó paranoiájában még Dr. Watsonra (Robert Duvall) is pisztolyt szegez. Ebben a filmben viszont Moriarty nem a "bűn Napóleonja", hanem csak egy szerencsétlen öregember, aki számtanra oktatta a Holmes testvéreket, és akinek zaklatásával Sherlock nem hagy fel.
Watson, Mycroft segítségével Bécsbe csábítja Holmest, hogy ott Sigmund Freud kigyógyíthassa a függőségéből. A merész alapötlet és a sztárszereposztás ellenére - többek között Vanessa Regdgrave is feltűnik a filmben! - A hétszázalékos megoldás nem ér fel Williamson alakításához. Alan Arkin ugyan meglepően jó a pszichológia úttörőjének szerepében, de Robert Duvall Watsonként hatalmas tévedésnek bizonyult. Hiába nagyszerű színész, egyszerűen nem megfelelő választás egy megfontolt, középosztálybeli angol orvos megformálására, idétlen brit akcentusa pedig még a nem angol anyanyelvűek számára is zavaró. Szerencsére a történet előrehaladtával egyre inkább háttérbe szorul, és helyette Sigmund Freud válik Holmes fő társává a bűnüldözésben. Emiatt is hangozhat el az a hihetetlen mondat Sherlock szájából, hogy "Elementary, my dear Freud".
- - - 7. Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes, 2009) Sok kritika szerint Guy Ritchie Sherlock-adaptációja a névbeli egyezésén kívül semmi hasonlóságot nem mutat Sir Arthur Conan Doyle műveivel. A kritika jogos, de ha végigtekintünk ezen a listán, láthatjuk, hogy ha az összes film ragaszkodott volna az író által leírtakhoz, sok értékes és szórakoztató filmmel lennénk szegényebbek.
Guy Ritchie verzióját annak kell látni, ami, és rögtön egy élvezetes mozivá válik. Egy látványvezérelt akciófilmnek, ami valami különös véletlen folytán a viktoriánus Angliában játszódik, ugyanott, ahol Sherlock Holmes és Dr. Watson is soha nem lanyhuló kitartással üldözte a törvényszegőket. Legalábbis Conan Doyle műveiben. A film két főszereplőjét hívhatták volna Riggsnek és Murtaugh-nak is akár, nem változott volna semmi.
- - - 6. Christopher Plummer (Törvényes gyilkosság, 1979) A Törvényes gyilkosság a legszemléletesebb példa arra, hogy egy emlékezetes Sherlock Holmes-alakítás önmagában nem elég, kell egy jól kidolgozott Watson is, hogy ezek a történetek igazából életre keljenek. Christopher Plummer és James Mason párosa bátran átlép az addigi feldolgozások jellemző felosztásán, miszerint Holmes az érzéketlen zseni, Watson pedig a csetlő-botló átlagember, aki legrosszabb esetben csak azért van ott, hogy nevetni lehessen rajta. A Plummer alkatához igazított Holmesról hamar kiderül, hogy képes az együttérzésre, nála a rideg arisztokrata fellépés csupán egy álca, ami idővel lehámlik róla. Az általam látott Holmes-feldolgozások közül - Az ifjú Sherlock-on kívül - ez az egyetlen, amelyben a detektív sírva fakad. Az említett filmben még lehet azzal magyarázni az érzékenységet, hogy hiszen még gyerek, itt azonban már nincs mentség: megint nem a Doyle által megteremtett nyomozó köszön vissza a vászonról, aki szerint az érzelmek elhomályosítják a bűnüldözéshez elengedhetetlen racionális gondolkodást, hanem egy érző, nagyon is emberi lény. Többek között ezért is izgalmas film a Törvényes gyilkosság, mert nem fél alakítani a Sherlock Holmest övező konvenciókon.
De hogy mindez működjön, kell James Mason Watsonja is, aki ugyan elmarad intellektusban Sherlocktól, nem képes olyan nagyívű következtetéseket levonni, mégis méltó társ a nyomozásban, mivel az egyszerű emberek józanságával vesz részt benne. Kettejük kapcsolata harmonikus és kiegyenlített. Barátságuk mélységét gyönyörűen mutatja a sokat emlegetett zöldborsós jelenet is, amikor Watson a tányéron lévő utolsó szem borsót üldözi villájával, Sherlock kiveszi kezéből az evőeszközt, szétnyomja vele a borsót, majd visszaadja a villát, Watson azonban csalódottan néz rá, mondván ő azt szereti, ha a szájában roppan a borsó, Holmes erre őszintén meglepődik, majd bocsánatot kér.
- - - 5. Jeremy Brett (Sherlock Holmes, Sherlock Holmes visszatér, Sherlock Holmes naplója, Sherlock Holmes emlékiratai, 1984-1994) Van ugyan néhány vélemény, miszerint Jeremy Brett színészi játéka eltúlzott volt, túl nagy hangsúlyt fektetett a karakter neurotikus kilengéseire, de az elsöprő többség, legyenek nézők vagy akár kritikusok, őt tartja a leginkább autentikus Sherlock Holmesnak. A legnagyobb elhivatottsággal formálta meg a szerepet, a forgatás első éveiben magánál tartott egy, az összes Sherlock Holmes történetet tartalmazó gyűjteményes kiadást, és ha a forgatókönyvben fontos eltérést tapasztalt, felcsapta a könyvet, és annak segítségével emlékeztette a többieket a hibára.
"Számomra a Sherlock Holmes-történetek a barátságról szólak. Watson nélkül Holmes már nagyon régen a kokain rabjává vált volna. Azt remélem, hogy ez a sorozat megmutatja, hogy milyen fontos dolog is a barátság" - nyilatkozta egyszer. Jeremy Brett értelmezését minden különösebb fenntartás nélkül el lehet hinni, ugyanis tíz éven keresztül, összesen 42 epizódban lényegült át Sherlock Holmesszá. Az első két évben David Burke, majd onnantól Edward Hardwicke játszotta dr. Watsont. Több rajongó, illetve sherlockiánus társaság a Négyek jelét tartja a sorozat legjobbjának.
- - - 4. Peter Cushing (A sátán kutyája, 1959) A filmtörténet egyik meghatározó Sherlock Holmesa Peter Cushing: az ötvenes és a hatvanas években többször felvette a detektív jellegzetes kabátját, ezekből az adaptációkból egyértelműen a Hammer stúdió által forgatott A sátán kutyája a legkiemelkedőbb darab. Az ötvenes évek közepétől az ijesztgetésre szakosodott angol stúdió valósággal ontotta magából a horrorfilmeket. Egyértelmű választásnak tűnt a részükről, hogy Sir Arthur Conan Doyle leghíresebb, misztikummal vastagon bevont történetét is feldolgozzák.
Az ötlet fényesen bevált, a horrorelemekkel feldúsított A sátán kutyája mai szemmel nézve is varázslatos élmény. Ez volt az első színes filmre forgatott Sherlock Holmes-történet. Ez a váltás rögtön megmutatta, hogy az élénk technicolor-színek milyen sokat is képesek hozzáadni a stílusosan berendezett, gyertyafényes gótikus kastély és a lápvidék borzongató hangulatához.
- - - 3. George C. Scott (They Might Be Giants, 1971) A Patton című szatirikus életrajzi film végén, a címszereplő amerikai tábornok (George C. Scott), miután befejeződött számára a második világháború, egy szélmalom felé indul el. Ha továbbgondoljuk a filmbéli karakterét, és eltekintünk attól a ténytől, hogy George S. Patton 1945 végén meghalt, huszonöt év múlva körülbelül ott tarthat, ahol a They Might Be Giants személyiségzavarban szenvedő főszereplője (szintén George C. Scott). Sherlock Holmesnak képzeli magát a hetvenes évek New Yorkjában, idejét bűnügyek felgöngyölítésével múlatja pepita kabátban, füles sapkában, pipát rágcsálva. Ebben az igencsak szokatlan feldolgozásban Sherlock Holmes, messze eltávolodva saját korától, modern Don Quijoteként bolyong egy számára alig értelmezhető világban.
Testvére diliházba akarja csukatni, hogy rátegye a kezét a vagyonára. A hálátlan feladattal dr. Watsont, a középkorú, egymagában hervadozó pszichiáternőt bízza meg. Holmes mindenhol nyomot lát, papírzacskóban, utcatáblában, elejtett szavakban. Újdonsült segédjét, dr. Watsont azonban hamar elragadja a skizofrén férfi lelkesedése, és immáron mindenféle hátsó szándék nélkül társul be a kutatásba. Moriartyt, minden gonoszság forrását keresik New Yorkban. A doktornőt az elragadóan bájos Joanne Woodward játssza, akit a legtöbben Paul Newman feleségeként ismernek, pedig saját jogán is egy rendkívül tehetséges színésznőt tisztelhetünk benne.
- - - 2. Robert Stephens (Sherlock Holmes magánélete, 1970) Billy Wilder, több klasszikus mestermű rendezője (Alkony sugárút, Van, aki forrón szereti, Legénylakás) már az ötvenes évek vége óta tervezte, hogy elkészít egy Sherlock Holmes-filmet. Egy szimpla adaptációnál azonban sokkal ambiciózusabb tervet dédelgetett. A magánnyomozó magánéletét akarta górcső alá venni. Erről a film elkészülte után, így nyilatkozott: "Merészebbnek kellett volna lennem. Van egy elméletem. Holmest homoszexuálisnak akartam ábrázolni, aki ezt senkinek nem vallja be, talán még magának sem. Azért kábítószerezett, mert a titok megtartása teherként nehezült rá."
Ahogy az az idézetből is kiderül, eredetileg eltervezett célját csak részben tudta megvalósítani. A Sherlock Holmes magánélete első változata több mint háromórás volt. A nagy történelmi eposzok (Ben-Hur, El Cid) mintájára ezt is bevezető zenével, egy szünettel akarták bemutatni. A hetvenes évekre azonban ez a formátum megbukott. Ezt Billy Wilder is belátta, és a filmet egy órával megrövidítette. (Amit aztán később megbánt.) Két kevéssé fontos történetszál és egy flashback-jelenet is kikerült a filmből. A kivágott részek nagy része elveszett, de még így is elmondható, hogy Billy Wilder zsenije a sajnálatosan megrövidített filmet is átragyogja. Nagyon kevés rendező tudja úgy keverni a drámát a vígjátékkal, hogy azok megférjenek egymással, és ne oltsák ki egymást. Wilder képes erre. Robert Stephens pedig arra, hogy visszafogott alakítása eredményeképpen Sherlock egy sérülékeny, tragikus, már-már hamleti hős alakját vegye fel.
- - - 1. Benedict Cumberbatch (Sherlock, 2010-2012) A tévé és a mozi közötti minőségbeli határvonal az elmúlt években végérvényesen elmosódott. Ez egy akkora nagy ordas közhely, hogy nemhogy leírni, de még kimondani is ciki. Azért tettem meg mégis, mert ha ennek az állításnak az igazolására kellene egy tévésorozatot mondanom, én gondolkodás nélkül a BBC-n most futó Sherlock-ot említeném. Hogy miért? Mert a sorozat két szellemi atyja, Mark Gatiss és Steven Moffat (Doctor Who) mesteri módon ültette át Sir Arthur Conan Doyle tizenkilencedik századi detektívtörténeteit a jelenkor Londonjába. (Érdekesség, hogy nagy hatást gyakorolt rájuk az imént emlegetett Sherlock Holmes magánélete, amit mintaként használtak az írás közben.) Pontosan eltalálták, hogy mi az, amit érdemes átemelni ahhoz, hogy a Sherlock Holmes-történetek szellemisége átvészelje az időutazást. Ugyanakkor bátran is nyúltak a forráshoz, úgy modernizálva és úgy építkezve belőle, hogy Sherlock ismét relevánssá és izgalmassá váljon a széles tömegek számára. A sorozat hatalmas népszerűsége bebizonyította, hogy az akcióhős figuráján kívül van más lehetőség is az arrogáns magánnyomozó rehabitálására. A BBC legújabb Sherlockja úgy tud irtózatosan menő lenni a mai nézők szemében, hogy közben nem távolodik el túlzottan a gyökereitől.
Ha az irodalmi alapanyaghoz leginkább hű színészt kerestünk volna. Benedict Cumberbatch nem állhatna itt az első helyen. Összevetve őt Sidney Pagetnek a Strand Magazinban megjelent, azóta hivatkozási ponttá váló illusztrációjával, még csak nem is hasonlít az azokon látható Sherlockra. Holdvilágos képe alapján inkább azt sejtjük, hogy ő is arról a messzi bolygóról származik, ahonnan David Bowie jött. Idegenként jár közöttünk, kíméletlenül kioszt bárkit, valószínűleg a legtöbb ember nem bírná ki sokáig mellette. Bámulatos megfigyelőképessége, intellektusa azonban csodálatot kelt. Cumberbatch színészi játéka erre a vonzó-taszító kettőségre épül. Annyira magabiztos, hogy az az érzésünk, hogy még velünk, nézőkkel is játszik. Holmes azonban nem létezhet Watson nélkül, egy barát nélkül, aki megpróbálja őt a földön tartani. Martin Freeman tökéletes a sokat elviselő, hű társ szerepében. Tulajdonképpen ugyanazt a Szerethető Átlagembert (így nagybetűvel) formálja meg, háborús múlt ide vagy oda, amit először még a Hivatal-ban láthattunk tőle. Lehet fintorogni, hogy önismétlés, de igazából nincs ezzel baj, mert ezt a figurát ő tudja a leghitelesebben eljátszani.
+ + +
|