A magányos háborúk elfeledett históriása

A tábornok (George C. Scott)
Vágólapra másolva!
Százéves lenne Franklin J. Schaffner (1920. május 30.–1989. július 2.), A majmok bolygója (1968), A tábornok (1970), a Pillangó (1973) és A brazíliai fiúk (1978) Oscar-díjas rendezője.
Vágólapra másolva!

Kissé mostohán bánik az amerikai filmemlékezet a száz éve született Franklin J. Schaffnerrel – az amerikai filmrendezők céhének egykori elnökéről (1987-től 1989-ben bekövetkezett haláláig), A tábornok Oscar-díjas rendezőjéről, a kultikus A majmok bolygója alkotójáról csupán egy jelentősebb monográfia jelent meg (és az is még 1985-ben). Persze jelentősebb filmjei elemzés tárgyát képezik egy-egy mozgóképpel foglalkozó kötetben, de úgy tűnik, mintha Schaffnert a filmtörténeti szakírók elkönyvelték volna afféle biztos kezű hollywoodi iparosmesternek, aki készített ugyan egy-két emlékezetes filmet, de azon túl semmi rendkívülit.

Mi sem áll távolabb az igazságtól – az Amerikai Filmintézet tudta ezt, amikor 1991-ben befogadta a rendező özvegye által alapított, Schaffnerről elnevezett díjat, amelyet azóta minden évben egy olyan alkotó tagjuknak adományoznak, akik "megtestesítik az egykori rendező tulajdonságait: tehetség, ízlés, elhivatottság és a minőségi filmkészítés iránti elkötelezettség". Nem mintha a díjazottak személye hitelesítené a névadót, de azért érdemes néhány kitüntetett alkotót megemlíteni: David Lynch, Terrence Malick, Darren Aronofsky, Paul Schrader, Janusz Kamiński vagy az első Oscar-jelölt operatőrnő, Rachel Morrison.

The Stripper (Joanne Woodward) Forrás: AFP

Az biztos, hogy Schaffner filmjei valóban tehetségről, kifinomult ízlésről és a minőségi filmkészítés iránti elkötelezettségről árulkodnak, de mindezek még nem tesznek valakit kivételes alkotóvá. Ezt a kivételességet tulajdonképpen Schaffnernek egyetlen filmben sikerült elérnie, a George Pattonról készült A tábornok-ban, az egyik legjobb amerikai háborús portréban, amely felől viszont az egész Schaffner-életmű (rengeteg tévé- és tucatnyi mozifilm) kerek egésszé áll, amelynek legjobb darabjai a stúdióelvárások szorításában is az egyéni hangot és személyességet kereső alkotó azon erőfeszítéseit tükrözik, hogy elmondjon valami fontosat az embert fenyegető elmagányosodásról, amit ugyanakkor a nagy tettek vágya kísér.

A legjobb ember (Margaret Leighton és Henry Fonda) Forrás: AFP

A tipikus Schaffner-hősök szüntelen harcban állnak, leginkább a korral, amelybe születtek. "Itt voltam" –mondja az észak-afrikai fronton az ókori romváros láttán Patton, a született hadvezér, aki mély katolicizmusa mellett is hisz a lélekvándorlásban, abban, hogy puszta létezése a háborúra predesztinálja, arra, hogy vérrel teremtsen békét, de békeidőben nem is tudna magával mit kezdeni, miközben keresetlen megnyilvánulásai és fanatizmusa ellenszenvet váltanak ki ugyanazokból, akik tisztelik páratlan taktikai géniuszát.

Az űrhajós George Taylor A majmok bolygójá-ban az emberek között is kívülálló, nemhogy az evolúció csúcsára hirtelen felkapaszkodott majmok között – de ott A legjobb ember (1964) aljasságokkal és visszaélésekkel kikövezett elnökjelölő játszmájában meghasonló egykori külügyminisztere, a 10. században játszódó Hadúr (1965) kegyetlen-érzelmes normann lovagja, a Henri Charriere önéletrajza nyomán készült Pillangó ártatlanul elítélt, a szökés bűvöletében élő pitiáner bűnözője, az Ernest Hemingway regényéből készült Szigetek az áramlatban (1977) családját elhagyó, a Bahamákon nyugalmat kereső apafigurája, aki a második világháború árnyékában döbben rá, mennyire ragaszkodik még szeretteihez vagy A brazíliai fiúk megszállott antihőse, Dr. Josef Mengele, aki Hitler génjeiből újabb kis führereket klónozva igyekszik feltámasztani a Harmadik Birodalmat.

A brazíliai fiúk (Gregory Peck) Forrás: AFP

A legtöbb Schaffner-filmnek köze van a háborúhoz, sokszor a második világháborúhoz, amelynek poklát a Japánban született, misszionáriusok fiaként felnőtt rendező testközelből tapasztalta meg. A Columbia egyetemen folytatott jogi tanulmányait szakította félbe a világégés, a haditengerészet kötelékében megjárta az európai és észak-afrikai frontot, majd a távol-keleti hadszíntéren a katonai hírszerzésnek dolgozott – némi személyes tapasztalatot így aztán becsempészett negyedik mozifilmjébe, a The Double Man című (1967) hidegháborús kémdrámába is. S bár filmjei zöme háborúban játszódik, vagy érinti azt (13 játékfilmjéből 8), mindegyik magán hordozza a rendező pacifista világszemléletét – disztópiáit illetően pedig A majmok bolygója az atomháború, A brazíliai fiúk a harmadik világháború rémképeivel riogat.

A háború után Schaffner a világbékét célzó szervezeteknek dolgozva kezdett dokumentumfilmeket készíteni, így került a CBS tévérendezői közé, hogy aztán az ötvenes években, a televíziózás New York-i hőskorában Delbert Mann, Martin Ritt, Robert Mulligan, Sidney Lumet vagy John Frankenheimer mellett egyike legyen azon kísérletező szellemű alkotóknak, akik kiemelkedő művészi igényű élő tévédrámáikkal forradalmasították a televíziózást (ezt a tevékenységét három Emmy-díjjal ismerték el).

A majmok bolygója (balra: Charlton Heston) Forrás: AFP

A tévénél megszokott gyors munkatempót átvitte Hollywoodba is (mozikarrierje két megdöbbentően kemény drámával, az 1963-as The Stripper-rel és az egy évvel későbbi A legjobb ember-rel indult): A majmok bolygójá-t például a korabeli szuperprodukciókhoz is, de a mai nagyszabású sci-fikhez képest pláne gyorsan, alig három hónap alatt leforgatta, holott a stábnak utaznia is kellett – a külső, természeti jeleneteket Arizonában és a kaliforniai tengerparton, a díszletvárosban játszódó képsorokat a Los Angeles-i Fox Ranchon vették fel –, és a majmokat alakító színészek maszkjainak elkészítése is naponta több órát igényelt (ezzel szemben a derékig a fövenybe ágyazott, tenger mosta Szabadság-szobor tüneménye, amelynek árnyékában Heston rádöbben a szörnyű igazságra: visszatért a Földre, és az atomrobbantások nyitottak a majmok számára új lehetőségeket a törzsfejlődésben, egyszerű, de annál nagyszerűbb optikai trükk, amelyhez nem kellett monumentális díszletet építeni).

A gyors munkatempó nem ment a vízió rovására. Ellenkezőleg: A majmok bolygója látványban és filozófiai mondanivalóban egyaránt bővelkedő klasszikus, nemcsak az 1968-ban bemutatott amerikai filmek egyik legjobbja, de az evolúciós sci-fik időtálló alkotása, amelynek egyik zsenialitása abban rejlik, hogy Michael Wilson és Rod Serling forgatókönyve még egyet csavar Pierre Boulle kifordított világra építő regényén, és nem egy távoli bolygóra, hanem a Földre helyezi a cselekményt, ezzel szűnni nem akaró aktualitást adva a történetnek, miszerint az ember mindent uralni vágyó természetével maga okozza a civilizációs katasztrófát.

A majmok bolygója Forrás: AFP

Schaffner hasonlóképp gyorsan dolgozott minden szempontból legnagyobb filmjén, A tábornok-on is: a hat ország 71 helyszínén készült filmet egy éven belül leforgatta, olykor több száz statisztát irányítva. De nem a harckocsis vagy a tömegjelenetek a legemlékezetesebbek a monumentális, 170 perces portréban, hanem a felütés, a film első öt percében előadott nagymonológ, amely mind a látvány, mind az elhangzottak tekintetében torkon ragadja a nézőt.

A film az amerikai nemzeti lobogó hatalmas, kifeszített képével indít, egy színpadot látunk, amelyre (középen, alulról) felsétál Patton tábornok, hogy a "láthatatlan" közönségnek (a hadtestnek és a nézőnek) lelkesítő beszédet tartson, rögvest erős felütéssel indítva:

Schaffner aztán ezt, a versenyszellemre is építő tételt bizonyítja közel három órában az amerikai hadtörténet egyik legnagyobb és legellentmondásosabb személyének háborús portréjában. Mintha Patton tábornok a háborúra nem az általánosabb történelmi igazság, a honvédő hazaszeretet, esetleg politikai vagy gazdasági célok eléréséhez szükséges, de legalábbis elkerülhetetlen velejárójaként tekintett volna, hanem annál elvontabb (és bizonyos szempontok szerint: önmagáért valóságában is magasztosabb), életcélszerű tevékenységként fogta volna fel, amely felfogását kiválóan összegzi az a filmbéli kijelentése, miszerint "az ideális halál a jó katona számára az utolsó háború utolsó csatájának utolsó lövése".

A tábornok (George C. Scott) Forrás: AFP

Önmagában a nyitóbeszéd (a forgatókönyvet Francis Ford Coppola és Edmund H. North írta, a magyar származású hadtörténész Ladislas Farago, azaz Faragó László Patton-életrajza, illetve a Patton alatt is szolgáló Omar N. Bradley tábornok önéletírása alapján) sajátos történelemszemléletet tükröz – az amerikai nemzet felemelkedését a harci szellemben keresve (kezdve az őslakosok kiszorításával járó gyarmatosítással és a brit koronától való elszakadással és nemzetalapítással járó függetlenségi háborúval). Ugyanakkor Schaffner rendkívül szuggesztív képi világú filmjében (operatőr: Fred J. Koenekamp), ha történelemszemléletével nem is, de régebbi korokat idéző háborús szemléletével, mintha Patton egyedül lenne.

Mindvégig Patton áll a film középpontjában (George C. Scott zseniális alakításában), ami egy portrénál természetes is, csakhogy már a kezdő képsorok magukban hordoznak valamiféle magányosságot. Patton beszéde alatt nem látni a közönséget, amivel Schaffner nemcsak azt éri el, hogy úgy tűnik, a tábornok beszédét nemcsak katonáinak, hanem a nézőnek is címezte, de azt is igyekezett megragadni, hogy Patton agresszív kezdeményezőkészségével, vasfegyelmet követelő (és olykor kegyetlenkedéstől sem visszariadó) pragmatikus és versengő hadvezéri (és politikai) filozófiájával, szenvedélyes természetével és nyers modorával egyedülálló jelenségnek, magányos figurának számított az amerikai tisztikarban. Pattont azok a tulajdonságai tették a második világháború legsikeresebb tábornokává, ami miatt a vezérkar többi tagja összevonta a szemöldökét és középkori mániákus hadúrként tekintettek rá.

Schaffner filmje ezt az összetett személyiséget mutatja meg minden hibájával és erényével, de a tömegjelenetekben is magányos jelenségként. Ezt az izoláltságot fejezi ki a nyitójelenet is, amelynek elején és végén a kitüntetésekkel gazdagon dekorált, tisztelgésében is céltudatos tiszt benyomását keltő Patton úgy sétál fel, majd le a nemzeti lobogó alá, ahogy a tábornok a valóságban is felbukkant, majd eltűnt az amerikai történelem nagyszínpadáról. Határozottan, tettre készen, szenvedélytől fűtötten – és egyedül. "A háború hiánya fogja tönkretenni a megszállott harcost, aki rossz korba született" – mondja róla egy német tiszt, miután Patton seregei rohamtempóban elérték a Rajna vonalát, ezzel jóformán eldöntve a második világháború végkimenetelét.

Ugyanakkor – és ez már a schaffneri paradox pacifista világszemlélet része – A tábornok azt sugallja, a sokszor elkerülhetetlen háborúban szükség van az olyan megszállottságukban is humanista géniuszokra, mint Patton, aki (ma már sokan úgy vélik: éleslátóan) elébe ment volna a hidegháborúnak és még az európai hadszíntéren támadást indított volna a szovjet hadsereg ellen (de ha csak rajta múlik, akkor legalábbis nem jutnak el Berlinig a Vörös Hadsereg csapatai), és minden porcikájában berzenkedett az atomfegyverkezés gondolatától.

– mondja katonai újságírók érdeklődésére Patton. Schaffner viszont elcsalja a tábornok halálát, amikor a film végén úgy rekonstruál egy, a valóságban Patton halálát okozó, máig tisztázatlan körülmények között (és összeesküvés-elméletek táptalajául szolgáló: vajon a szovjet, vagy az amerikai titkosszolgálat iktatta ki a nagypolitika számára egyre kellemetlenebbé váló szókimondó tisztet) megtörtént balesetet, hogy abból Patton sértetlenül kerül ki. Schaffner A tábornok-a így aztán egyszerre teszi halhatatlanná magát a történelmi személyt, és a Pattont is mozgató harci szellemet.

Pillangó (Steve McQueen és Dustin Hoffman) Forrás: AFP

A hét Oscar-díjjal kitüntetett A tábornok után Schaffner még három kiváló filmet forgatott (Pillangó, Szigetek az áramlatban, A brazíliai fiúk), és öt kevésbé jól, vagy egyáltalán nem sikerült alkotást (Cárok végnapjai, 1971; Szfinx, 1981; Mondj igent Giorgionak!, 1982; Lionheart, 1987; Welcome Home, 1989). Utóbbiak nem is annyira a William Goldman által a monumentális drámák nagymesterének tartott rendező renoméját tépázták meg, inkább azt bizonyítják, hogy a nagy (és sokszor önfejű) színészek biztos kezű instruálásában és az impozáns látványú jelenetek csalhatatlan ízléssel való megalkotásában jeleskedő rendező kizárólag jól megírt forgatókönyvből tudott maradandót alkotni.

A televíziózás (h)őskorában gyors és lényegre törő munkatempót elsajátító Schaffner egyszerre volt a nagy színészek és a nagy forgatókönyvek rendezője, aki néhány bukása után interjúiban kifejezetten hangsúlyozta a jó alapanyag fontosságát. Iparosmesterként való elkönyvelése meglehet, épp ebből a félreértésből fakad: csak félig volt filmjeinek szerzője. Kétségtelen, hogy számos, a tévénél kezdő pályatársához hasonlóan (Lumet, Frankenheimer, Mann vagy Ritt) sokszor volt kénytelen feláldozni szerzőiségét a stúdiók elvárásai miatt, ugyanakkor ma már klasszikusnak számító alkotásai annak bizonyítékai, hogy sokszor sikerült megtalálnia az arany középutat a stúdiók elvárásai és saját szerzői elképzelései között, mégpedig a nagyközönség számára is élvezetes, de a személyességet sem nélkülöző zsánerfilmek rendezésében (miközben a leginkább a gyenge szkript miatt rosszabbul sikerült filmjei is rendkívüli formaérzékenységéről tanúskodnak).

Ami pedig a stúdiók szorítását illeti: 1953 és 1954 között a tévérendezők céhének elnökeként, 1960-tól az amerikai filmrendezők céhe (DGA) tagjaként, az egyeztetési tanács vezetőjeként, majd a halálát megelőző két évben elnökeként képviselte az alkotók érdekeit, a nagy stúdiókkal (és 1988-ban a forgatókönyvírókkal) harcolva a rendezők kreatív szabadságának jogaiért. Gilbert Cates egykori DGA-elnök szerint cseppet sem hálás feladat, amit Schaffner rendkívüli bátorsággal és kiváló taktikai érzékkel látott el, de munkájáért kevés elismerést kapott azoktól, akiknek érdekeit védte. Így aztán, nyugodtan gondolhatjuk: A tábornok részben önéletrajzi alkotás, és minden magányos, rossz időben és rossz helyen küszködő Schaffner-hősben van valamicske alkotójukból – s mi ez, ha nem a szerző személyességének egyik legfőbb bizonyítéka?!