A Ma Rainey: A blues nagyasszonya feltehetőleg úgy fog bevonulni a történelembe, mint Chadwick Boseman utolsó alakítása, illetve a film, amiért a színész valószínűleg posztumusz Oscar-díjat nyer. De vajon képes-e ennél többet adni George C. Wolfe műve?

Az 1920-as évek Amerikájában járunk, a népszerű énekesnő Ma Rainey (Viola Davis) egy lemezfelvételre tart. Zenekara már a helyszínen próbál, s a kürtöt megszólaltató Levee-nek (Chadwick Boseman) nagyobb ambíciói vannak, mintsem a háttérben meghúzódni. A tikkasztó hőség csak tovább fokozza a feszültséget, s borítékolható, hogy a felek nem hajlandók kompromisszumot kötni. 

Ma Rainey: A blues nagyasszonya (Viola Davis)Forrás: Netflix


A film August Wilson nagysikerű, Ma Rainey, a blues anyjának (1886-1939), egészen pontosan a Ma Rainey's Black Bottom című dal 1927-es stúdiófelvételének emléket állító színdarabja alapján készült, mely a második fejezete az adaptációi sorának. Az első, a 2016-os Kerítések volt, melyet Denzel Washington rendezett, illetve a főszerepet is eljátszotta, emellett Viola Davist Oscarral jutalmazták alakításáért. Ebből nagyjából le lehet szűrni, hogy milyen stílust képvisel a Ma Rainey-film. Kamaradarab, erős dialógusokkal és színészi munkával, ami remekül hangzik, de többek közt a Macskák esetében is láthattuk, hogy hiába hatásos valami a színpadon, ha nagyjátékfilmként nem működik. Persze, legyünk igazságosak: a Macskákhoz hasonlítani erős túlzás Wolfe alkotását, még akkor is, ha Ma Rainey: A blues nagyasszonya is számos helyen megbicsaklik.
Ironikus, hogy a cím, a legendás énekesnő életrajzi filmjét sejteti, holott ő csak epizódszereplő, alig a cselekmény egyharmadában tűnik fel. Az igazi főhős Levee, a becsvágyó zenész. Kettejük kontrasztja adna keretet a műnek, az a különbség, ahogy az embereket kezelik, viszonyulnak a saját helyzetükhöz és próbálják kihozni a maximumot a tehetségükből. Nagy kár, hogy amikor lehetőség lett volna arra, hogy egymásnak feszüljenek, a konfliktust egy huszárvágással semmissé tették. A másik probléma, hogy mindketten borzasztó antipatikusak.

Ma Rainey: A blues nagyasszonya ( Chadwick Boseman)Forrás: Netflix

Motivációik mögött a korszak társadalmi elnyomása is meghúzódik, s kifejezetten találó, hogy míg Ma csökönyös, ellentmondást nem tűrő díva, addig Levee mosoly mögé rejti igazi arcát, megalkuszik, az elutasítást azonban képtelen feldolgozni. Más módszerekhez nyúlnak, mégis hasonlítanak. Saját tragikus történetük talán még hitelt is adhatna viselkedésüknek, mégis inkább ellenszenv alakul ki a nézőben, mintsem szimpátia. Megvan a varázsa a hosszú snitteknek, a bluesról vagy az afroamerikaiak helyzetéről szóló eszmecseréknek, de összességében az egyszerűbb mellékalakok sokkal kedvelhetőbbek. Így aztán zárás váratlan fordulata sem éri el a célját, ellenben a kevésbé hatásvadász utolsó jelenet sokkal beszédesebb, mint az előtte történt, sokkolónak szánt szegmens.

A színészek egytől-egyik brillíroznak, Viola Davis a műfogak és az ízléstelenség határait súroló smink mellett is képes kitűnni, Chadwick Boseman pedig okkal lehet Oscar-nyertes. Tény, hogy sokat nyom a latban a művész tragédiája, de élete alakítását nyújtja, és ha neki ítélik, okkal érdemelte ki az aranyszobrot.


Összegezve: a Ma Rainey: A blues nagyasszonya elsősorban színdarab, másodsorban film. Akadnak erős pillanatai, stílusa, témái emlékezetesek, nem is beszélve a színészekről. Ebben az alapanyagban mégis több rejlett, a társadalmi, emberi viselkedés kérdéskörét aprólékosabban körüljárhatták volna, de sokkal kevésbé csapongó diskurzusokkal. Kicsit olyan Wolfe alkotása, mint amikor egy együttes önmaga szórakoztatására jammel. Érződik a tehetség, fellelhetők benne remek ötletek és elvagyunk az élménnyel, de az igazi, katartikus előadástól azért jócskán elmarad.