Közelednek az ünnepek, ilyenkor a család főszerepet kap az évben. Erről jutott eszébe az Inc.-nek, hogy lebeszéljen minden vállalkozót arról, a rokonainak tekintse a munkavállalóit.
Vajon hány terapeutát vagy pszichológust találnánk, aki napja jórészében a szomszéddal, a sarki fűszeressel, az edzővel, a főnökkel kapcsolatos konfliktusokról jegyzetel? Valószínűleg nagyon keveset. A lelki fájdalomból eredő gondok masszív többsége a családdal függ össze.
Jószerivel minden problémás kapcsolat egy problémás családi kapcsolatra vezethető vissza.
A szerelem vak. Az üzlet ne legyen az. A vacsoraasztal körül érvek sokasága szól amellett, hogy viseljük el a sértegetést, a hozzátartozóink önzését és számtalan neurózisát (ahogy ők a mieinket). A tárgyalóban a nagyasztal körül ez egyszerűen indokolatlan.
A rokonaink korlátlan és határtalan toleranciát várnak el tőlünk, ez általános értelmezése a rokoni kapcsolatnak. Nem szép ilyet csinálni egymással, de én megtehetem veled, mert az anyád/apád/nővéred/bátyád vagyok. A vérség, ugye, a feltétlen szeretet záloga. És
általában tényleg nincs következménye annak, ha a nagymama folyamatosan megjegyzéseket tesz
egy unokatestvér súlyára, meg a kamaszgyereket sem bünteti senki vacsoramegvonással, ha végigtabletezi az ebédet. De vajon mit szólnánk mindehhez a cégnél?
A rokonainkat nem tudjuk kirúgni, akkor sem, ha rászolgálnak. A kollégáinknak viszont messze nem tartozunk azzal, amivel a családnak. Szerencsére.
Nagyon kényelmetlen, szóvá tenni pedig vagy bántó, vagy teljesen értelmetlen, ha egyik-másik rokonunkkal nem szeretnénk társaságban mutatkozni. Közös a családunk, ez adottság, nem lehet vele mit csinálni.
A munkahelyről azonban el lehet küldeni
az ép közösség érdekében.
Luca nénikénk akkor ment férjhez Tivadarhoz, amikor még meg sem születtünk. Nekünk így Tivadar kezdettől családtag, de a nagymama emlékszik még a kinőtt öltönyben lesütött szemmel feszengő fiatalemberre ám. Sőt eljön az idő, amikor a saját nemzedékünk tagjai is magukkal hoznak a nagy ünnepekre valakit, meg persze mi is bemutatjuk, aki hozzánk tartozik. De
egyáltalán nem automatikus, hogy el is fogadják,
valaki általában hoz egy olyan vendéget, akit a többiek kinéznek. Mert a családi kultúra adott. Az van, megtörténik, elfogadjuk. A vállalati kultúrát azonban mi rajzoljuk meg, mi építjük fel. Van beleszólásunk.
Időnként beláthatatlan következményekkel jár, ha nem időben dicsérünk/nem eléggé dicsérünk/nem dicsérünk meg valamit, ami a házigazda rokonunknak fontos. Ha nem vesszük észre az új bútort. Ha szerintünk az előző falfestékárnyalat jobb hangulatot sugárzott a nappaliban.
Szerencsére az üzletvitelben mindennek konkrét, leírható következménye van.
A konkrét játékszabályoknak hála nem kell azon szorongani, mikor lépünk aknára.
Van ilyen, de nem testvérek között. (Az fájdalmasan értelmetlen rivalizálás.) A vállalkozásnál az egyéni ambíció az egész környezetnek használ.
Eredményes, lelkesítő,
megterem a gyümölcse, még csapatépítő hozama is lehet. A vezetés feladata kordában tartani, arról gondoskodni, hogy ne durvuljon el. Otthon nincs ilyen, a feszültség akármeddig gerjedhet, a rejtett indulatok szépen beindulnak, végül valaki a padlón köt ki. Vagy a pszichológusnál.
Végül úgyis ismerős lesz minden, családias, megszokott. Egyre többet tud egymásról kolléga és vezető, kolléga és kolléga. (Annyit szerencsére nem, mint az anyukánk testvérei rólunk, akik bizony mind kivették a részüket a pelenkázásunkból annak idején – erre olykor kedvesen emlékeztetnek is, elég ehhez olyat tennünk, ami nekik furcsa.) Ráadásul
a vállalatnál legalább a hírnevünket építjük,
nem a családi múltat. Magunkról, magunknak.