Február - Böjtelő hava

Februárius vagy más néven Télutó havába érkezve, az ősöreg csíziók könyve szerint "felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Ugyanígy Üszögös Péter és Mátyás napján."

Február 9., Apollónia

Krisztus után a III. században élt Apollónia, a szép fiatal szűz, aki dacolva minden veszéllyel, hű maradt hitéhez, sőt, kisebb - nagyobb közösségekben hirdette az evangéliumot. Végül menekülni kényszerült a keresztényüldözők elől, akik Alexandriában elfogták, és Krisztus után 249-ben fogait kitörték, majd máglyahalálra vetették. Apollónia a néphitben a fogfájósok védőszentje. Emléknapján - február 9-én - a hozzá írt imádságos cédulák és az elmondott imák hatására a fájós fogakat meggyógyítja.

Február 10., Skolasztika

Több olyan, erre az időszakra eső névnap is hiányzik már modern korunk naptárából, amelyeket csak a népi hagyományokat őrző kalendárium tart számon. Közéjük tartozik - február 10-én - a hajdan oly népszerű Skolasztika napja. Az előrelátó gazdák ekkor választották ki és vágták le a márciusi gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén felhasznált oltóágat: "Mivel a föld és a növények nedvei olyan megállíthatatlan akarat hatására kezdenek el ilyenkortályt mozogni, mint a Szent Benedek ikertestvérének, Skolasztikának könnyeit követő eső." Történt ugyanis Krisztus után 543-ban, hogy a szent életű báty a szokásos éves látogatását tette Piombariolában, édes ikerhúgánál. A kolostorban nem kívánt egész éjszakára ott maradni, Skolasztika kérése ellenére hajthatatlan maradt, de amikor az imádkozni kezdett, olyan égzengés és vihar támadt, hogy távozni nem lehetett. A könnyek Isten akaratát tükrözték - a legenda szerint - hiszen akkor látták egymást utoljára.

Február 11., Elek

A február 11-i Elek ismeretlen eredetű, de ma is kedvelt személynevünk, érdekes néprajzi hagyomány fűződik hozzá: a csíkgyergyói székely hegyi pásztorok ezen a napon tartották a kígyók ünnepét, mert hitük szerint ekkor bújnak elő a csúszómászók. Ezért a nap dologtiltó és gonoszjáró napnak számított. Előestéjén pásztortüzekkel riogatták a gonosz ártalmakat, és köszöntötték a reményeik szerint közelgő tavaszt.

A kígyók - miképpen a csúszómászók - mindig is undort keltettek, nem véletlenül még mózesi tiltás is van arra, hogy húsukat a zsidók nem fogyaszthatják. A kígyó mint jelkép már az Ádám-Éva legendában is megtalálható, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ábrázolása a templom építkezéseknél mindig csak a külső falon jelenhetett meg. Az ok a "kint" és "bent", a "rossz" és a "jó" ellentétének a kifejezésére való törekvés volt. Bévül csak a tiszta, megszentelt jelképek foglalhatnak helyet, és így a bűnök - a kígyó, vagy a hét főbűn - megjelenítése is csak a falakon kívülre kerülhetett. Az ablakrácsok gyakorta csavart, "kígyózó" formája is erre a szimbolikus értelemre utal, mintegy kirekesztve a belső térből a rosszat. Nemegyszer ennek a gondolatnak szóbeli kifejezést is adtak, mint Alsócsernátorban (Kovászna megye), ahol az egyik kicsiny kötött kapun (gyalogkapu, nem nagy székely kapu) ez áll keményfába faragva: "Békével lépj házamba".