Mit gondolnak Magyarországon az emberek az erős államról?

Az Orbán-modellről.

A magyar állam történetében folyamatosan jelentek meg a központi hatalom erősítésére és gyengítésére irányuló kísérletek.
Változó történetírásunkban a két tendencia megítélése is. Általában az Árpád-, Anjou-házi uralkodóinknál és Hunyadi Mátyásnál a központi hatalom erősödését tartjuk utólag üdvözítőnek, a Habsburgoknál a helyi hatalomnak szurkolunk Béccsel szemben.
A második világháború után kialakuló szovjetes diktatúrában addig békeévekben példátlan hatalomkoncentrációra került sor. Később a kádári konszolidáció idején valamelyest nőtt a helyi politikai hatalom ereje és súlya is.
A 80-as évek végére megszűnt az erős központi hatalom Magyarországon. Kádár megvénülését látva a bármilyen partikuláris hatalommal bíró egyének és intézmények abban voltak érdekeltek, hogy a széthulló rendszer apró morzsáit megragadhassák és a káoszban feltűnés nélkül meggazdagodjanak. 1990-ben a kormányra kerülő MDF csak a valós hatalom töredékét tudta megragadni. A hatalmilag szétesett ország új kormányát minden és mindenki akadályozta hatalma megerősítésében. Minden honi és külföldi gazdasági, politikai, szakmai érdekcsoport a gyenge kormányban volt érdekelt. Bármilyen koncentrált kormányzati erő kialakításának a kísérletét antidemokratikusnak állították be, szerzett jogokra, helyi demokráciára, szubszidiaritásra, szakmaiságra hivatkozva. Nehogy már a kormány beleszóljon, kit nevez ki, kit tüntet ki, kinek ad gazdasági támogatást, milyen kulturális és művészeti projekteket finanszíroz. Nehogy már a lejáró mandátumú MNB-elnök helyére valaki mást merjenek kinevezni stb.
Az 1994-ben kormányra kerülő posztkádári szocialista párt feudális nagyurak és klánjaik szövetségeként osztotta a központi hatalmat, nem egy kézből gyakorolta, bár ezek felett az érdekcsoportok felett Horn Gyula ügyesen egyensúlyozott.
1998-ban Orbán Viktor első kormánya jelentős lépésekkel próbálta a széthullott központi hatalmat megerősíteni. A társadalombiztosítási önkormányzatok megszüntetésével óriási forrásokat és az újraelosztás jogát vette vissza az államhatalomhoz egy látszattestülettől. A hatalom megerősítésének kulcsa volt a koalíciós kormányzás béklyóinak lazítása, így a közvetlen parlamenti többség feletti kontroll megszerzése. A későbbi jobbközép egyeduralkodó pozíció kiépítése megkezdődött.
A 2002-től kezdődő szocialista-szabaddemokrata kormányzás hullámzó volt a hatalomkoncentráció szempontjából. Medgyessy nem tudta Hornhoz hasonlóan összefogni a szocialista bárók ligáit, bukása után azonban Gyurcsány Ferenc az orbáni modellt próbálta követni. Maga alá kívánta gyúrni pártja nagyjait és érdekcsoportjait. Ez azonban sikertelen, sőt eleve kudarcra ítélt próbálkozás volt. Orbán a maga által alapított pártot is évtizedekig gyúrta, hogy egy bázisdemokrata jellegzetességekkel bíró szervezetből egy rendkívül fegyelmezett falanxot létrehozzon. Emlékezzünk: 1993-ig még egyszemélyi vezetése, elnöke sem volt a Fidesznek.
A 2006-os őszödi beszéd és az őszi események után világos volt, hogy Gyurcsánynak és az MSZP–SZDSZ-koalíciónak annyi. Lame duck, dead man walking, ahogy tetszik. A hatalom szálai teljesen szétcsúsztak, az ország irányítatlan volt. Szegény Bajnainak esélye sem volt semmire, hiszen mindenki a centit vágta, várva, mikor jön vissza a régi-új főnök.
Ráadásul az új évezred első évtizedében az ország szuverenitásából, a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalmából sok mindent átruházott az Európai Unióra. 2010-re tehát külső és belső erők rendkívül szűkre nyomták össze az államhatalom mozgásterét.
2010-ben folytatódott a központi hatalom drasztikus megerősítése. Mindehhez rendelkezésre állt a parlamenti kétharmad.
A miniszterelnök számára túlságosan megerősödtek a helyi hatalmat és a központi hatalom helyi karját egyszerre megtestesítő képviselő-polgármesterek. Az ő pozícióikat az 1994-es parlamenti választásokat követően az MSZP–SZDSZ teremtette meg a választási szabályok átalakításával. A kialakuló és 20 évig működő felállás megkerülhetetlen képviselő-polgármestereket eredményezett.
Az önkormányzatok korábbi jogköreit, feladatait, eszközeit az egészségügy, az oktatás és a közművek területein az állam jórészt magához vonta. Amíg az ellenérdekelt kórházak, egyetemek, iskolák, közműcégek vezetői a szakmaiság és autonómia nevében akarták megőrizni önállóságukat, az állam vezetése az általa nem ellenőrzött módon kiáramló állami források feletti kontroll visszaszerzését tűzte ki célul. A magánnyugdíjpénztárak államosítása, hasonlóan az első Orbán-kormány tb-önkormányzatokat megszüntető lépéséhez, hatalmas forrásokat terelt vissza az állami újraelosztás felügyelete alá.
Az mindenesetre világos, hogy a központi hatalom kisebb megtorpanásokkal majd három évtizede tartó gyengülése nemcsak megállt, de az inga a centralizáció pólusa felé leng most ki. Ez nemcsak törvényszerű, de szükségszerű és kívánatos. Nem kell a jelenlegi miniszterelnököt és kormányát szeretni, de a magyar államhatalom tartós és drasztikus gyengülése az ország önálló cselekvőképességének elvesztésével fenyegetett.
A szovjet birodalom elgyengülése után is külföldi gazdasági és politikai erők érdekei diktálták az állam fontosabb döntéseit. Ez 2010-re status quóvá vált, amit az ekkor ismét hatalomra kerülő Fidesz-kormány felrúgott. Ugyan nyilvánvaló, hogy egy Magyarország méretű ország mozgástere optimális körülmények között is nagyon korlátozott a világpolitikában, de Orbán határozottan felrúgta az 1990-től, sőt talán inkább 89-től elfogadott világot. Az ország számos baloldali vezetője a marxizmus által komprádor burzsoáziáként leírt réteg attitűdjét vette fel, majd mindenben a külföldi gazdasági és politikai érdekeknek adtak prioritást, természetesen nem feledve saját egyéni érdekeiket.
Ebben a csapdahelyzetben, vagyis hogy a nemzeti politikai, társadalmi, gazdasági elit nem képes ellenállni a nagyhatalmak és nemzetközi óriásvállalatok akaratának, számos ország vergődik. A nyomásgyakorlásnak, külső akarat rákényszerítésének számos nem katonai, soft módja van a modern világban. Eladósodott országokat nyilván különösen rövid pórázon lehet tartani – ebből a pórázból szabadult az ország az IMF-kölcsön visszafizetésével, a külföldi eladósodottságunk csökkentésével, a lakossági megtakarítások államkötvényeink felé való terelésével.
De ilyen eszköz a külföldi titkosszolgálatok adatgyűjtése, bizonyos esetekben pedig adatok „gyártása" adott országok vezetőinek lejáratására, illetve sakkban tartására. Egy-egy túlságosan ugrabugráló, önállóskodó ország vezetőiről és környezetükről olyan valós vagy költött dolgok derülhetnek ki hirtelen, amelyek minimum csökkentik politikai mozgásterüket, de akár bukásukat is okozhatják. Ezért engedtessék meg, hogy a legnagyobb leleplezések, botrányok mögött se pusztán az igazság diadalát, a korrupció tetten érését vagy a tényfeltáró újságírók mennybemenetelét lássam.
2013-ban Csehországban a rendőrség behatolt a Miniszterelnöki Hivatalba, és letartóztatta a Minszterelnöki Kabinet vezetőjét, majd vezető politikusokat és a fő EU-s forráselosztást irányító hivatal vezetőjét. Romániában már követni sem tudom, milyen volt miniszterek, állami vezetők mikor milyen vádak alapján ülnek. Megértem a nép lelkesedését, mikor az uralkodó osztály érinthetetlennek hitt sztárjainak bukásakor ujjong, de higgyék el, ezek soha nem sima, tiszta antikorrupciós bűnügyi eljárások, hanem hatalmi, sokszor nemzetközi nagyhatalmi játszmák részei. Épp Romániában például az antikorrupciós eljárásoknak van egy másodlagos, magyarellenes élük is.
Miért hasznos Magyarország számára a központi állami hatalom erősödése? Magyarország láthatóan alig tudott valamit kezdeni a szovjetek összeomlásával kezünkbe visszahullott – bár persze erősen korlátozott szuverenitásunkkal. Gazdasági szuverenitási kísérletek helyett a totális és teljesen nyitott piacgazdaság útjára léptünk nemzeti iparunk jelentős részének azonnali kiárusításával. Az Európai Unióba és a NATO-ba belépéssel pedig azt hittük, megspóroljuk a szuverén biztonságpolitikai és politikai gondolkodás és felelősség terheit. Majd a NATO helyettünk megvédi országunkat, majd az EU szabályozza gazdaságunkat és előbb-utóbb belpolitikánkat is, a mi érvényesülési területünk, lehetőségünk az lesz, hogy melyik minél jobban fizető brüsszeli hivatalban kaphatunk állást.
A történelem azonban a nemrég elkészült Wellhello-filmre hajazva 'sohavégetnemérős'-nek tűnik most. Az unió vezetése az unió polgárainak mindennapjaitól teljesen elszakadt, őket nem értő (vagy nagy ívben rájuk tevő) bürokrata-politikusokból áll. Az Európai Bizottság elnöke törpeállami vezetőként évtizedekig az unió átveréséből tartotta jól – a Budánál kisebb lakosságú – országát, azáltal, hogy multinacionális vállalatok adóelkerülését szervezte nagy lendülettel. A hipokrita uniós és nyugat-európai politikai vezetés teljesen elszakadt a nyugati választói tömegektől, és az unió keleti, ex-KGST-s részétől.
Mindeközben itthon lényeges – politikai rizikóval járó és a hatóságok rendszerszintű együttműködését igénylő – döntések húzódtak évtizedeken át. A Széll Kálmán tér forgalmának átszervezését a 90-es évek óta képtelen volt megoldani a főváros és három kerülete. Paks bővítéséről gyakorlatilag másfél évtizede politikai konszenzus volt a nagy pártok között, de nem mert senki sem lépni. Az ország katonai biztonságához szükséges, évtizedek óta hanyagolt katonai beszerzéseket le kell folytatni.
Szemben a frusztrált baloldali-liberális véleményekkel nem azért nincs jelentős lakossági tiltakozás a kormány legtöbb drasztikus lépését követően, mert a lakosság fásult, gyenge, megalkuvó és ostoba. Sokkal inkább azért, mert megunta az évtizedes totojázást, döntésképtelenséget, és ezért elviseli az olykor fejszével műtést is.

Holbok Sándor jogász írása