Fontos téma napjainkban a nagyhatalmak, így különösen a világ vezető gazdasági és katonai hatalmának, azaz szuperhatalmának számító Amerika felelőssége is a nemzetközi helyzet békés voltának megőrzése, és a már kitört konfliktusok súlyosbodásának elkerülése kapcsán. Egyesek például az Ukrajnában zajló háború, a rengeteg szenvedést, és egész Európa számára súlyos nehézségeket hozó fegyveres küzdelmek és gazdasági konfrontálódás esetében nem is orosz–ukrán, hanem orosz–amerikai háborúról beszélnek, ezen érvelésükben fényt vetve a térségben tagadhatatlanul meglévő hatalmi-geopolitikai érdekellentétekre is. Erről ír az Origónak ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég igazgatója.

Nemrégiben a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány meghívására Magyarországra érkezett John Mearsheimer amerikai politológus, a nemzetközi kapcsolatok szakértője. A könyvbemutató keretében bemutatásra került a Századvég Kiadó gondozásában megjelent,  A nagy téveszme: Liberális álmok és nemzetközi realitások című kötete a világhírű realistának. A könyvbemutató egyik fő felszólalója, Fűrész Gábor, a Századvég elnöke volt, aki elmondta, hogy úgy tűnik, mintha az elmúlt években a XX. század „kísértetei visszajárnának”, erre utal a mostani háború is. A Századvég elnöke felidézte azt is, hogy az Egyesült Államok 35 intervenciót hajtott végre 1948 óta, de ebből csak egyetlen egy vezetett tartós demokratikus változáshoz. Vagyis a „demokráciaexport” nem túl hatékony. Kifejtette, hogy a nagy „társadalmi mérnökösködéseket” az érintett országokban általában káosz követte.

Ukrán katona Javelin-rakétával

Ami az említett Egyesült Államok hagyományos külpolitikai alapállását illeti, már a 19. század elejétől kezdtek megszilárdulni az intervenciók szellemi-politikai alapjai. Ezeket akkoriban nagyrészt a Csendes-óceán térsége, és a főleg Spanyolország uralma alatt álló Latin-Amerika gazdasági lehetőségei, valamint az 1823-ban megszületett híres (az akkor regnáló elnökről elnevezett) Monroe-doktrína alapvetései vezérelték. Utóbbinak az a lényege, hogy az Egyesült Államok az európai gyarmatosítás elleni politikára kell, hogy törekedjen a nyugati féltekén, vagyis a jeffersoni hagyományból eredeztethetően az Észak- és Dél-Amerika alkotta kettős kontinens államainak biztos és visszafordíthatatlan függetlenségének elérésére a „régi világot” képviselő európai hatalmaktól.

Érdekes megközelítés az amerikai külpolitika gyökereire nézve, hogy Walter LaFeber amerikai történész szerint azonban az USA imperializmusa jelentősen eltért az európai hatalmakétól: ezt mutatja, hogy Amerika újonnan megszerzett területei 125 ezer négyzetmérföldre kiterjedő érdekeltséget jelentettek, ami hozzávetőleg 1/37-ed része volt a brit birodalomnak, és 1/28-ad része a francia gyarmatbirodalomnak. A historikus szerint egyértelmű, hogy

az amerikaiak főleg piacokat, a gazdasági cseretevékenységek újabb helyszíneit akarták, és nem gyarmatok megszerzésére törekedtek.

Mindmáig ható fejlemény, hogy az Egyesült Államok mindkét világháborúba beavatkozott (1917-től, illetve 1941-től), ezzel jelentősen hozzá is járulva azok végkimeneteléhez. A második ilyen konfliktusban nyugati és szovjet szövetségeseivel együtt harcolt Japán és Németország, valamint szövetségeseik ellen. A második világháború utáni években azonban az USA – amely a világ vezető nagyhatalmaként a hanyatló Nagy-Britannia helyébe lépett – kibékíthetetlenül szembekerült Sztálin keleti birodalmával, és aktív külpolitikájának egyik legalapvetőbb célja a „világkommunizmus” terjedésének megakadályozása lett.

Amerikai katonák az ukránoknak szállított HIMARS rakétarendszerrel

 

Néhány történelmi példaként, jelentős művelet volt ebben a körben az USA és a britek által szervezett 1953-as államcsíny Iránban, de a Castro Kubáját célzó 1961-es Disznó-öböl-invázió is, amiként Sukarno indonéz elnök 1966-os katonai megdöntése az amúgy korruptnak és igen kegyetlennek tartott Suharto tábornok támogatásával. Az USA több példát szolgáltatott arra, hogy az intervencionizmus a beavatkozás olyan politikai gyakorlatává válhat, amelynek révén számos különböző eszközzel lehet beleszólni más országok belpolitikai ügyeibe, például egyes katonai vagy kereskedelmi beavatkozások végrehajtásával. Az Egyesült Államok beavatkozott az országos választásokba például Olaszországban 1948-ban, amikor jelentős támogatottságú kommunista párt működött még a dél-európai államban, de a Fülöp-szigeteken is 1953-ban, valamint például a korábbi világháborús ellenség Japánban az 1950-es és 1960-as évek során (és Japán 1947 óta hatályos alkotmánya is erős amerikai presszió alatt született meg).

Az Egyesült Államok beavatkozásainak több különböző célja is lehet, az adott állam, terület, illetve geopolitikai régió sajátosságaiból eredően. Ez lehet elsődlegesen a terület (elfoglalható, hasznosítható működési térség) megszerzése, a gazdaság szempontjai, adott esetben szociális vagy humanitárius védelem biztosítása, továbbá a rendszerváltások, politikai átmenetek támogatása, ezzel összefüggésben a politikaváltás elérése, demokrácia- és rezsimépítés, vagy legfőképpen az adott területen tartózkodó amerikai állampolgárok és diplomaták védelme.

Az Egyesült Államok 1776 és 2019 között

igen gyakran élt a katonai beavatkozás eszközeivel, és a műveletek fele 1950 óta, több mint egynegyede pedig a hidegháború vége (a Szovjetunió 1991-es felbomlása) óta eltelt időszakban történt. Miközben azonban az Egyesült Államok tucatszám hajtott végre katonai intervenciókat az elmúlt évtizedekben is, ezek közül csak egy esetben mondható bizonyossággal, hogy a beavatkozás végül tartós demokratikus változást eredményezett. Vagyis úgy is összegezhetünk, hogy a „demokráciaexport” ilyenfajta amerikai modellje és gyakorlata nem túl hatékonynak bizonyult.

Az USA háborúi, illetve újjáépítési erőfeszítései kudarcának okait számos szakértő és tudós próbálta, és próbálja máig feltárni. Egyesek magában a politikai ideológiában, mások viszont nem eszme- és nézetrendszerekben látják a főbb okokat. Legfőbb kiváltó tényezőként mégis az említhető, hogy az USA vagy bármely más kormány alapvetően képtelen volt központilag megtervezni, és megszervezni a liberális demokratikus társadalmat jellemző társadalmi, politikai és gazdasági intézmények összetett skáláját. Miközben a washingtoni külpolitika hosszú évtizedek óta arra törekedett, hogy a világot a maga hasonlatosságára „teremtse újjá”, formálja át, a liberális alapvetésű külpolitikai kísérletek rendre súlyos kudarcokhoz vezettek. Ezeket a „társadalmi mérnökösködéseket” az érintett országokban általában teljes zűrzavar, felfordulás követte, a helyzet sokszor nem is tudott konszolidálódni, és akár egész régiók életét tette még bizonytalanabbá.

Amerikai katonák 1991-ben az Öböl-háborúbanForrás: Wikimedia Commons/US Navy

 

Van olyan megközelítés, mely szerint különösen a demokrácia terjesztésére alapozó és így akár a szövetségi kör, „klikkek” bővítésére irányuló – és helyenként nacionalista ellenállásokat is kiváltó – amerikai törekvések sokszor még ellenségeskedések szítására is irányultak, például olyan rivális hatalmak között, mint Oroszország és Kína, ám ezek a kísérletek végül visszafelé sültek el. John Mearsheimer amerikai politikatudós szerint a liberális internacionalista politikák hajlamosak voltak ütközni a nacionalizmussal, de sokszor még a liberális, nyugati országokban, az USA-szövetségesek körén belül is súlyos gazdasági aggályok megjelenéséhez vezettek; bár a politológus alapvetően híve a liberalizmus elveinek az állam belső szabályozása tekintetében, kifejezetten károsnak tartja a liberális megközelítést a külpolitikai doktrínák és gyakorlatok területén.

Magyarország vonatkozásában lényeges szempont, hogy a gazdasági és politikai szabadság demokratikus értékeivel, valamint a kül- és biztonságpolitikával kapcsolatos célok közösek és sok tekintetben még azonosnak is tekinthetők az Egyesült Államokéval. Ez különösen Donald Trump elnöki időszakában tudott szépen érvényesülni a szövetségesi együttműködésben. A transzatlanti gondolat jegyében azonban napjainkban is stratégiailag fontos az Európai Unió, illetve hazánk számára – a NATO-tagság kötelékein belül is – az Észak-Amerikával fenntartott szoros együttműködés, és a kapcsolatok diplomáciai, katonai, tudományos és kereskedelmi területen történő fejlesztése, ez tehát továbbra is kiemelt prioritást jelent Magyarország és kontinensünk számára.

Azonban a NATO és különösen az annak meghatározó erejét adó Egyesült Államok felelőssége megkerülhetetlen a tekintetben, hogy képes-e, és hajlandó-e a liberális hegemónia külpolitikai elveit meghaladva, felelős diplomáciai agendát és gyakorlatot megvalósítani, és így például tartózkodni bármifajta nemzetközi provokációtól, különös tekintettel napjaink puskaporosan feszült időszakára. Az államok, mint önrendelkezéssel irányított nagyobb politikai közösségek nemzetközi jogi alapelvként kimondott területi integritásán vagy politikai függetlenségén túl, a katonai nagyhatalmaknak – így például az Egyesült Államoknak és Oroszországnak is – az együttműködés, a népek, nemzetek egyenlő jogainak és önrendelkezési szabadságának, valamint szuverén egyenlőségének princípiumait is szem előtt kell tartaniuk.

Egy olyan felfogás érvényre juttatásával, amely a reálpolitika klasszikus gondolatán alapuló, és nemzeti-szuverenista megközelítéseket képviselő külpolitikák létjogosultságát is elismeri legfőképpen a nyugati szövetségi rendszeren belül, de akár azon kívül is. Ez kevesebb háborút és jóval több diplomáciai sikert eredményezhetne a nyugati világ, és így természetesen az Egyesült Államok számára is. És ehhez, ahogy az eseményen Fűrész Gábor fogalmazott, tiszta, valóságalapú gondolkodásra volna szükség, hogy végre le lehessen zárni a XX. századot, és el lehessen indulni valamilyen másik irányba.