Megnyitott a Világjáték – Polcz Alaine 100 című kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Vágólapra másolva!
A kiállítást Demeter Szilárd nyitotta meg.
Vágólapra másolva!

Van egy Polcz Alaine-vallomás, ami napok óta rág. Idézem:

Első olvasásra otthonról ideszakadt székelyként akár azonosulni is lehetne ezzel, mintha Polcz Alaine helyettem fogalmazta volna meg. És ezzel beállhatnék sok százezer Polcz Alaine-olvasó sorába, akik hasonlóképpen eszméltek/eszmélnek egy-egy gondolatánál. Helyettünk csodálkozott rá a világ szépségeire, helyettünk foglalkozott a halál kérdésével.

És amin napok óta rágódom: hogy egyszerűen nem érthetek vele egyet. Nem azért, mert nem lenne igaz – hanem azért, mert ha elfogadnám, akkor föladnék mindent, ami miatt ma itt vagyok és nem otthon. Nem azért vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, mert az akartam lenni. Nem egzisztenciális kényszer miatt vállaltam el ezt az állást. Azért köszöntöm önöket ma főigazgatóként, mert hiszem azt, meggyőződésem, hogy a kultúrában értelmetlen az anyaországi/külhoni, vagy határon túli magyar megkülönböztetés.

Ezt példázza Polcz Alaine életműve is, pontosabban annak a természetessége, ahogyan ő kiküzdötte a helyét a Nap alatt.

De ha már ilyeténképpen pozícionáltam magam, akkor gyorsan le is horgonyoznék a muzeológusi rögvalóban: minden múzeumigazgató álma az, ahogyan Polcz Alaine példaértékűen és nagyvonalúan gondoskodott – az utókorról, vagyis rólunk. Mind a saját, mind pedig Mészöly Miklós hagyatéka vonatkozásában mindent megtett, hogy az valóban a közösséggé lehessen, állami tulajdonba és közgyűjteménybe kerülhessen. Férje halála után a teljes irodalmi hagyatékot a PIM-nek ajándékozta, a tárgyi hagyaték jelentős részét a szekszárdi Irodalom Házába vitette, olyannyira, hogy lényegében városmajori lakásuk két szobáját ürítette ki – köztük Mészöly háló- és dolgozószobáját –, hogy aztán azt egy az egyben felépíthessék Szekszárdon, Mészöly szülővárosában, Mészöly Miklós Emlékházként.

Saját hagyatékának rendezését is megkezdte már életében: az irodalmi része és rengeteg relikvia került szintén hozzánk, a szaktudományos-pszichológiai része pedig a MNM- Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba ment. 2001-ben halt meg Mészöly, 2007-ben Polcz, és ennek az időnek a javarésze ezzel telt el. Illetve – és ezért olvasóként hálás vagyok – azzal, hogy befejezte megkezdett irodalmi munkáit. Ezáltal is visszaigazolta a magyar hospice-szolgálat jelmondatát: ezek az évek tehát nem arról szóltak, hogy „véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart".

Hát így könnyű muzeológusnak lenni, ha ilyen hagyatékok kerülnek be, mondhatnák Önök. Csakhogy a muzeológus gyanakvó fajta. Ilyenkor szokott magában eltöprengeni: na de mi az, amit nem ad ide a tisztelt alkotó? Mert az alkotó – érthető módon – ha már hagyatkozik, akkor saját szobrát szeretné megfaragni. Olyannal legalábbis még nem találkoztam, aki a mosócéduláját ugyanolyan értékűnek találná, mint főbb műveit – vagy ha igen, akkor ott bajok vannak.

Ám Polcz Alaine nem az lenne, aki, ha így gondolkodott volna. Saját szobra szóba se jöhetett, de még Mészöly kapcsán is inkább – mi mást – az életet szerette volna megmutatni. Annak összetett teljességét, az így éltünk heroikusságát, amiből a mészölyi életmű is táplákozott.

Hogy mennyire tudatosan készült erre és mennyire pontosan érzi, hogy egy jelentős szellemi-irodalmi örökség birtokában van, azt jól mutatja egy 1987-es levél (ekkor még nem ír szépirodalmi műveket, de már érlelődik az Asszony a fronton megírásának gondolata), amelyben megkeresi a PIM akkori főigazgatóját, Dr. Botka Ferencet. A bejövő levél még nem került elő, de a főigazgató válasza a hagyatékban megmaradt. (Ennyit arról, hogy hol van/volt nagyobb rend.)

Polcz Alaine az irodalmi muzeológia terén példaképe lehet az áldozatos tudatosságnak, ahogy szisztematikusan, betegen, néha fájdalmakkal küzdve rendezi dolgait halála előtt, és ezt nem anyagi haszonszerzésből teszi.

Ahogy egész életében, még ekkor is a férjét és a közösséget szolgálja, miközben saját munkája és teljesítményei vonatkozásában megtartja azt a szellemi függetlenséget, amelyből sohasem, a legnagyobb krízisek közepette sem engedett.

Polcz Alaine-ről tudjuk, hogy pszichológusi munkájához is szükséges kiváló megfigyelőképességével megírásra érdemes témákat gyűjtött össze férje számára. Innét származnak levelezésük érdekes, visszatérő fordulatai: „neked nézem", „a te szemeddel látom", „hozok neked történeteket" stb.

És amikor ő maga is íróvá vált, akkor ez annyiban változott, hogy – kiegészítve a beszédem elején mondottakat – immár nem csak helyettünk, hanem „nekünk nézte" a világot. Ezért lehetett több, mint jó író. Ezért tisztelgünk előtte nagy íróként.

(Elhangzott a Világjáték - Polcz Alaine 100 című kiállítás megnyitóján 2023. február 15-én)