Egyszer a csodagyerek is megöregszik

Lassan egy évtizede várja már Becktől a közönsége nagyobbik része, hogy visszatérjen ahhoz a hangzáshoz, amely a legnagyobb sikert hozta meg számára még az előző évtized közepén, vagyis azt a kiszámíthatatlan ötletkavalkádot, amely az Odelay lemezt jellemezte. Most végre felhagyni látszik a műfajok közti kalandozásokkal, és visszatért a saját stílusához (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről az ő esetében).

Aki azonban egy második Odelay-t vár a Guero-tól, az menthetetlenül csalódni fog. Egyrészt eltelt azóta csaknem kilenc év, és bizony Beck is már 35 éves lesz idén, ráadásul megállapodott családapa, akitől egyre hülyébben nézne ki az ugrabugrálás. Ehelyett már a szerepének (a fenegyerekből lett, megkomolyodott popsztár) megfelelően viselkedve csinál egy teljesen vállalható, élvezetes poplemezt, de igazán már nem kockáztatott semmit. És ha így nézzük, akkor ez még teljesen érthető is. Ugyanakkor az is egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Beck jó időre, sőt, talán végleg felhagyott az örökérvényű klasszikusok gyártásával, és ez azért mégsem jó hír.

Még akkor sem az, ha tudjuk, hogy a popzene elismert géniuszainak túlnyomó többsége is képtelen volt hosszabb ideig kizárólag korszakalkotó alapműveket gyártani, és ez alól Beck sem kivétel. Hogy kissé patetikusan fogalmazzunk: ő is ember. (Igaz, amikor tíz éve sorozatban csinált hibátlan lemezeket, látszólag a legkisebb erőfeszítéssel, akkor sem gondolta senki az ellenkezőjét.)

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Los Angeles-i művészcsaládból származó Beck Hansen már nagyon fiatalon berobbant volna az élvonalba: évekig a kallódó fiatalok, vagyis a slackerek életét élte (noha ezt később ő maga cáfolta, mondván, hogy ő dolgozott egy videokölcsönzőben csavargás helyett), és türelmesen várt arra, hátha valaki felfigyel az egy szál gitárral előadott dalaira. Erre 1991-ben került sor, amikor egy kis lemezkiadó tulajdonosai kiszúrták maguknak az akkor 21 éves fiút, és szerződést ajánlottak neki, sőt, az az ötlet is tőlük jött, hogy hiphop-ritmusokat rakjanak az akusztikus gitáros, folkos dalok alá. Így született meg a nem sokkal később már nemzedéki himnuszként emlegetett Loser, amely már a nagy lemezcégek figyelmét is felkeltette.

Beck leszerződött a Geffenhez, és 1994-ben meg is jelentette a Mellow Gold című első igazi albumát, amely slágerlistákra került (elsősorban persze a Loser sikerének köszönhetően), és kapásból alternatív sztárt csinált a fiatalemberből. Nem is véletlenül, hiszen a legkülönbözőbb elemekből összegyúrt lemez úgy hangzott, mint előtte más még soha. Beck folk, country, blues, hiphop, noise rock és még ki tudja, milyen elemekből csinált nagyon is élvezhető zajkollázst, és ez nem is az egyetlen lemeze volt abban az évben.

Kis kiadóknál még további két másik lemeze is megjelent, és ezzel tovább erősítette a csodagyerek-státusát (pedig ugye már 24 éves volt). Ezeken is túlnőve jött el aztán 1996-ban az Odelay, amely azokat a kétkedőket is félresöpörte, akik csak egylemezes csodának tartották Becket. Az Odelay egy teljességgel beskatulyázhatatlan, jó értelemben véve őrült, ellenállhatatlan dalokkal telezsúfolt album lett, többek között a Beastie Boysszal is dolgozó producerpárosnak, a Dust Brothersnek köszönhetően. A lemezt azóta is a korszak legkiemelkedőbb albumai közé sorolják, ráadásul a kritikai elismerés mellett 2 millió eladott példány is jelezte a kiadvány sikerét.