Ákos felnő, míg Robbie Williams szórakozik

Ahogy közeledünk a decemberhez, egyre több az olyan lemez, amely komolyabb érdeklődésre tarthat számot. Nálunk például Ákos négy év után jelentkezett egy bevallottan felnőtt szólólemezzel, de biztosan sokakat érdekel majd Robbie Williams új lemeze is, melyen újra felszabadultan marháskodhat. Rajtuk kívül még újra felmerül Meat Loaf, szintet lép a My Chemical Romance, poposodik az Ordinary Boys, és tovább hat a szívre John Legend. Lemezajánló.

Robbie Williams: Rudebox

Várakozások: Robbie Williams már régóta "fenyegette" rajongótáborát egy dance albummal, miközben még javában a tavalyi Intensive Care című lemez anyagával turnézott világszerte. A nálunk is sikerrel szereplő angol énekes nem engedett az újjáalakuló Take Thatbe való visszatérés kísértésének sem, és továbbra is saját énekesi pályafutása folytatása mellett kötelezte el magát. A kissé túlzottan is komoly Intensive Care-ről sokan hiányolták Robbie régi énjét, a vidám, önironikus showmant, helyette azonban egy önmarcangoló, magánéleti és alkotói válságok sújtotta szupersztárt kaptak. Nos, az énekes ezúttal kedvezett azoknak, akik így vélekedtek, hiszen a héten megjelenő új album pont ennek az ellentéte. Robbie Williams beváltotta tehát ígéretét, és itt van a dance lemez, rajta eklektikus slágerparádé, és hiába nevezte a The Sun a Rudebox című dalt még nyáron "minden idők legrosszabb kislemezének", a szám a sztár korábbi kislemezeihez hasonlóan világszerte sláger lett, és már csak az volt a kérdés, hogy a döntően középtempós, rádióbarát stadionrockhoz szokott milliós rajongótábor veszi-e majd a lapot.

Eredmény: Ami biztos, hogy Robbie Williams ismét úgy hangzik, mint aki élvezi a lemezkészítést, az Intensive Care egotripjének szinte nyoma sincs, vagy ha igen, az is szórakoztatóbb formában. A Rudebox az azonos című kislemezslágerrel indul, amely leginkább a nyolcvanas évek hiphopját idézi fel (igen, Robbie Williams rappel), és egy Sly & Robbie hangmintát is tartalmaz. Az album meghatározó stílusjegye az elektro, így nem véletlen a Pet Shop Boys feltűnése az albumon, de ugyanúgy a hiphop-producer Mark Ronson és a stúdiómágus William Orbit is hozzáteszik az anyaghoz a magukét. A legjobban sikerült darabok között vannak a The 80's és a The 90's című számok, melyek önéletrajzi elemeket tartalmazó dalok, leginkább Mike Skinner (The Streets) önironikusan énekbeszélős modorában. A nagyrészt pörgős, táncos lemez tartalmaz egy sereg feldolgozást is, melyek közül van jól sikerült, és van teljesen felesleges is. Előbbire példa az új dalszerzőtárs, Stephen Duffy régi slágere, a Kiss Me, az utóbbira pedig Manu Chao és a King Of The Bongo ötlettelen újrahasznosítása. Persze Robbie Williams talán pont bizonyítani szeretné: ő már elért annyit, hogy gyakorlatilag bármi megtehet, akár egy kereskedelmi öngyilkosság is belefér. Ha utóbbi nem is valószínű, az biztos, hogy nem ez lesz az énekes legsikeresebb lemeze, a közönség egy része vélhetően értetlenül fog bámulni maga elé a lemez hallatán.

Kiknek ajánlható: Az biztos, hogy az Angels vagy a No Regrets és más hagyományos popdalok kedvelői csalódni fognak, ugyanakkor biztos lesznek olyanok is, akiknek ez lesz az első Robbie Williams-lemez, amit meghallgatnak.

Olyan, mint: Amikor Robbie Williams jól érzi magát. Feldolgozza kedvenc slágereit, kipróbál egy sereg új stílust, és kész. Aztán könnyen lehet, hogy a következő lemezen a most értetlenkedő fanok visszakapják a régi Robbie-t.

Meat Loaf: Bat Out Of Hell III - The Monster Is Loose

Várakozások: Néhány kisebb, ma már inkább csak lábjegyzetben említhető zenekaros kitérő, a Broadway-en is nagy sikerrel futó musicalben, a Hair-ben és a kultikus Rocky Horror Picture Show című zenés filmben való szereplés után a kamaszkori gúnynevéből jól csengő brandet kovácsoló Marvin Lee Aday, azaz Meat Loaf (a magyar szaksajtóban pedig csak Fasírt) 1977-ben, első lemeze révén lett igazi világsztár. A Hair castingján megismert ifjú komponista, Jim Steinman által írt, és prog. rock zenebohóc Todd Rundgren produceri segédlétével felvett Bat Out of Hell, bár eredetileg egy, a klasszikus Pán Péter sztorit feldolgozó musicalnek szánták, végül a hetvenes évek egyik legeredetibb és legnagyobb példányszámban elkelt poplemeze lett. A bombasztikus rock opera és musical hatásokat nagyívű és hatásvadász stadionrockkal keverő, ugyanakkor a Rocky Horror Picture Show szándékoltan minden jóízlést mellőző, extravagáns és (ön)gúnyos szellemi és zenei örökségéből is bőségesen merítő album gyorsan a csúcsra juttatta Meat Loafot, a nyolcvanas években azonban az anyagi problémákkal és alkoholizmussal küzdő énekes ugyanolyan sebességgel el is tűnt a közönség szeme elől. Az ebben a korszakban készült, kevéssé jelentékeny lemezek utáni újjászületést a kilencvenes évek hozták el, elsősorban a szintén Jim Steinmannal készült Bat Out of Hell második része, melynek révén - főként az I'd Do Anything For Love című zongorás, patetikus balladának köszönhetően - Meat Loaf ismét az első vonalban találta magát.

Eredmény: Az azóta inkább a filmes karrierjét egyengető, és mindösszesen csak két, nem túl izgalmas sorlemezzel jelentkező Meat Loaf majd' harminc évvel az első és tizenhárom évvel a második után végül elkészítette a harmadik részt is, ezúttal viszont Jim Steinman aktív közreműködése nélkül. Ugyan az album gerincét továbbra is az ő régi dalai és daltöredékei alkotják - melyek nagy része egyébként egy soha el nem készült Batman musical maradéka - az album egésze mégis sokkal inkább Desmond Child sztárproducer és egy ügyes dalszerzői team közös munkájának eredménye, akik bár mindent megtesznek azért, hogy az új Bat... méltó legyen az elődökhöz, a végeredmény annyira mégsem meggyőző. Elsősorban nem is a túlzott érzelgősséggel, vagy a néhol dagályosságba átcsapó szimfonikus, filmzenés hangszereléssel van a gond, hiszen ezek ugyanúgy hozzátartoznak Meat Loafhoz, mint egykor a zsabós ing, hanem inkább az igazán kiemelkedő dalok hiányoznak a lemezről. Sokat elárul, hogy a legerősebb dal a jó tíz éve Céline Dione által sikerre vitt - szintén Steinman szerzemény - It's All Coming Back To Me Now. Másrészt viszont a riffelős, modern metálos keménységű címadó szám kifejezetten jól áll az énekesnek, akárcsak az első lemez világát queenes gitárokkal (Brian May közreműködésével) díszítő Bad For Good, a kicsit egymásba folyó, egy kaptafára készült romantikus balladákat és közönségénekeltetős stadionrock lufikat pedig kellőképpen feldobja az a bizonyos, jellegzetes énekhang.

Kiknek ajánlható: Leginkább a régi rajongóknál és musicalek kedvelőinél találhat célba.

Olyan mint: Mint eddig; újdonságot inkább csak a korszerűbb és néhol keményebb, metálosabb megszólalás jelent.