A Dylan-utód kinőtte a világfájdalmat

Conor Oberst az egyik legsikeresebb amerikai indie rock sztár manapság, és sokan a 21. század Bob Dylanjének is tekintik. Az énekes-dalszerző Bright Eyes nevű zenekarának új lemeze folkos-countrys irányt vesz, és mindebben mesteri hangszerelés támogatja. Ezen kívül egy fekete folk-blues énekesnő, egy középkorú progrock csapat és két kissé öncélú indie együttes alkotja az e heti lemezajánlót.

CocoRosie: The Adventures of Ghosthorse and Stillborn

Várakozások: A CocoRosie név egy testvérpárt takar: a Párizsban operaénekesnek tanuló Sierra (Rosie) és dobos-vokalista Bianca (Coco) Casady 2003-ban kezdett el közösen zenélni az előbbi albérletében, amelynek gyümölcse, a La Maison de Mon Reve a következő tavaszon látott napvilágot a Touch & Go kiadónál. Az akusztikus hangszereken előadott bájos-bugyuta dalocskáikat elektronikával és sajátos hangszerelési megoldásokkal bolondították meg, gyerekjátékokból és más, bizarr eszközökből csiholtak ki furcsa zajokat, olykor tört, vagy éppen hiphopos ütemekben tálalva mindezt. Ez a bájos folk-tronika lemez rögtön feltűnést (és olykor - túlzónak vélt, hazug bolondossága miatt - elutasítást) keltett, és az éppen ekkor szárnyait bontogató új-folk mozgalom is segített a produkció ismertté tételében. A Casady nővérek azóta többek között felléptek a (folkreneszánszért nagyban felelőssé tehető) Devendra Banhart, a TV on the Radio és a Bright Eyes társaságában, és második lemezük, a 2005-ös keltezésű Noah's Ark is meglehetősen szélsőséges fogadtatásban részesült: olybá tűnik, a CocoRosie-t csak szeretni vagy utálni lehet.

Eredmény: A The Adventures of Ghosthorse and Stillborn című lemezen némileg háttérbe szorul a lo-fis, folkos világ, és sokkalta profibb köntösben, tisztábban szólalnak meg a dalok, míg a hiphop és triphop hatása ezúttal lényegesen markánsabb a korábbiaknál. Ezzel együtt a lemez éppolyan szertelen kevercse az elbűvölő ötleteknek és a szándékoltan esetlen, nyers megoldásoknak, mint az előző CocoRosie albumok: idétlen hangminták, furcsa, értelmezhetetlen zajok vagy éppen gyerekgügyögés díszitik a bugyogó szintiket és az álmos vokálokat; s jól megfér egymás mellett vidám trombitadallam, idegesítő nyivákolás és velős Bush-kritika (mint a Japan című számban). Hogy ez csupán művészkedő, irrittáló lármázás, avagy egy előre mutató, bájos és egyedi poplemez, abban a kérdésben most nem kívánunk állást foglalni.

Kinek ajánlható: Akinek a korábbi lemezek tetszettek, most sem fog csalódni.

Olyan, mint: Beszívott, művészeti főiskolás csajok, amikor könnyűzenét akarnak csinálni.

Inkei Bence - Nagy Gergő