A Dylan-utód kinőtte a világfájdalmat

Conor Oberst az egyik legsikeresebb amerikai indie rock sztár manapság, és sokan a 21. század Bob Dylanjének is tekintik. Az énekes-dalszerző Bright Eyes nevű zenekarának új lemeze folkos-countrys irányt vesz, és mindebben mesteri hangszerelés támogatja. Ezen kívül egy fekete folk-blues énekesnő, egy középkorú progrock csapat és két kissé öncélú indie együttes alkotja az e heti lemezajánlót.

Marillion: Somewhere Else

Várakozások: Bármilyen furcsa is a többség számára, de a Marillion még mindig létezik, sőt, rendszeresen ad ki lemezeket, és cseppet sem zavartatja magát attól, hogy a nyolcvanas évek aranykora már rég a múlté. Igaz, olyan összetartó és fanatikus rajongótáborral, mint amilyen ennek az angol zenekarnak van, könnyedén átvészelhetők azok az idők is, amikor nem az ő nevükkel kezdődnek a lemezlisták. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Marillion egész karrierje alatt az árral szemben ment, hiszen indulásakor, azaz a nyolcvanas évek elején mindenről lehetett beszélni, csak a progresszív rock hódításáról nem. Mégis, az együttes amolyan egyszemélyes neo-progresszív hullámot generált, és fokozatosan növekvő rajongótábora az évtized közepére már hatalmasra hízott. Köszönhetően többek között annak, hogy a Marillion a progrockos textúrák mellett rádióslágereket is képes volt írni, és amikor 1988-ban az addigi énekes, Fish távozott az együttesből, az új frontember, Steve Howarth érkezése sem jelentett radikális változást. A kilencvenes évek második felére viszont már elfogyott a lendület, és ekkor lépett színre az összetartó rajongótábor, amely például elegendő mennyiségű pénzt is összegyűjtött, amikor úgy nézett ki, hogy a Marillion nem tudja vállalni az amerikai turnét. Ennek a közönségnek köszönhetően a Marillion továbbra is működhet, mint eddig, és adhat ki új lemezt három év után.

Eredmény: A Marillion lemezei korábban sem tartoztak a könnyen fülbemászó kategóriába, és a Somewhere Else-re ez fokozottan igaz. Sokadik hallgatásra is nehezen talál fogást rajta a hallgató, és ha ráadásul nincs igazán tisztában a zenekar eddigi munkásságával, akkor majdhogynem lehetetlenség megfelelően elmélyedni benne. A néha fellengzősnek tűnő, nagyívű és gyakran túlírt dalok érezhetően próbálják megfogni a Coldplay vagy a Keane táborának nyitottabb részét is, de ahhoz nem elég slágeres, inkább becsületes AOR (felnőtt-orientált rock) lemezzel van dolgunk. Az biztos, hogy nem a Somewhere Else az a lemez, amivel a Marillionnal való ismerkedést érdemes elkezdeni, viszont aki eddig is kedvelte az együttest, az egész biztosan talál itt is figyelemreméltó pillanatokat, még ha talán kevesebbet is, mint az együttes leginkább elismert albumain lehetett. Májusban a zenekar egyébként Budapesten is fellép.

Kiknek ajánlható: Szigorúan csak fanoknak, de talán annak is bejöhet, aki a "mélységet" és a "drámát" hiányolja napjaink popzenéjéből.

Olyan, mint: Negyvenes rock-iparosok hozzák a kötelezőt.