noname

Eddigi talán legsúlyosabb lemezével bizonyít ismét a White Stripes, amelyen Jack White a korábbi gitárhangzáshoz tér vissza, viszont a legutóbbi albumon tapasztalt kísérletező hajlam sem veszett el. Suzanne Vega gond nélkül veszi fel a fonalat több mint fél évtizedes szünet után, és majdnem egy időben jelenteti meg bemutatkozó lemezét a két legfelkapottabb tánczenei produkció, a Justice és a Simian Mobile Disco. Továbbá Mandy Moore megkomolyodik, míg a Polyphonic Spree harciasabbá válik.

Simian Mobile Disco: Attack Decay Sustain Release

Várakozások: Az új évezred egyik legjobban őrzött brit popzenei titka a Simian nevű neo-pszichedelikus popzenekar volt, mely két, inkább csak kritikai sikert kiváltó lemez után feloszlott, pedig a második lemez később elég komoly utóéletet járt be. Először az LA Breeze című szám futott be egy tévéreklámnak köszönhetően (mely után állítólag a Simiant nem sokkal korábban kirúgó kiadó megpróbálta visszaédesgetni a zenekart, de már későn), majd a Never Be Alone remixéből csinált mindenütt népszerű diszkóslágert (We Are Your Friends címmel) a francia Justice, melynek ironikus módon szintén most jelent meg a bemutatkozó albuma. Ekkorra már a Simian fele (James Ford és James Shaw) Simian Mobile Disco néven működött, és egyre keresettebb remixer lett. Sőt, idén már Ford volt a producere a Klaxons debütáló és az Arctic Monkeys második albumának is, joggal mondhatjuk, hogy 2007 egyik kulcsemberéről van szó a személyében. Kisebb halogatások után végül megjelent az első önálló album is.

Eredmény: Míg az elődzenekar vokális, szabályos popdalokban gondolkodott, a Simian Mobile Disco egyértelműen elektronikus tánczenén belül marad. Hasonlóan a Justice-hoz, a SMD-t is az indie rockot és a technót összeházasító előadók zászlóshajójaként szokás emlegetni, és kétségtelenül van is hasonlóság a kettő között. A különbség az, hogy Ford és Shaw remekül tudja hasznosítani a rockzenészi múltját, és szervesebbnek tűnő, poposabb szerzeményekkel pakolták tele a lemezt, mint az inkább a stíluskeveredésekben tobzódó francia kollegáik. A duó elkerüli azt a csapdát is, amibe a hasonló tánczenét gyártók bizony gyakran belelépnek: nem túl hosszúak az amúgy repetitív és monoton számok, de többségük még pont véget ér, mielőtt az ember elkezdené unni őket. Az igazi persze mégis az, amikor a Simiant megidézve énekelnek a fiúk (I Believe), ezt hallva továbbra is rejtély, hogy ha ilyen énekharmóniákra képesek, miért nem használják ezt az eszközt gyakrabban. Így a lemez a Justice debütálásához hasonlóan kicsit egysíkúra sikeredett, de ha a kettő közül választani kell, akkor a SMD felé billen a mérleg nyelve.

Kiknek ajánlható: Annak, aki kíváncsi, milyen a trendi klubhangzás idén nyáron.

Olyan, mint: Elektro-pop, techno, oldschool rave és diszkó keveredik a lábaknak kellemes, de általában a füleknek sem kellemetlen módon.