noname

Eddigi talán legsúlyosabb lemezével bizonyít ismét a White Stripes, amelyen Jack White a korábbi gitárhangzáshoz tér vissza, viszont a legutóbbi albumon tapasztalt kísérletező hajlam sem veszett el. Suzanne Vega gond nélkül veszi fel a fonalat több mint fél évtizedes szünet után, és majdnem egy időben jelenteti meg bemutatkozó lemezét a két legfelkapottabb tánczenei produkció, a Justice és a Simian Mobile Disco. Továbbá Mandy Moore megkomolyodik, míg a Polyphonic Spree harciasabbá válik.

The Polyphonic Spree: The Fragile Army

Várakozások: Papíron talán viccnek tűnhet egy komplett kórussal, zongorával, hárfával, vonósokkal, szárnykürtökkel és ki tudja még milyen hangszerarzenállal felálló zenekar, de valójában korántsem az; a közel harminc tagot számláló, immáron harmadik lemezével jelentkező dallasi Polyphonic Spree a kétezres évek egyik legkülönlegesebb popzenei produkciója. A kizárólag különféle színes tógákba öltözött, ránézésre leginkább egy szektára vagy egy hippi-közösségre emlékeztető kollektívát a frontember és fő-dalszerző Tim DeLaughter tartja kézben, aki először az ígéretes Tripping Daisy énekes-gitárosaként tűnt fel a kilencvenes évek elején. A zenekar története, a másik gitáros drogtúladagolása miatt szomorú véget ért, a tragédia viszont afféle vallási megvilágosodásként érte DeLaughtert, és pár évvel később meg is valósította nagyszabású, szimfonikus-pop vízióját. Pályafutása pedig innentől kezdve egyértelmű diadalmenet; a Polyphonic Spree-nek hamar komoly sikere lett, DeLaughter pedig azóta elismert hangszerelő és dalszerző, a közelmúltban még filmzenét is írt a nálunk Ujjszopó-ként futó Thumbsucker-hez.

Eredmény: Az első és legszembetűnőbb változás az eddigiekhez képest, hogy a zenekar tagjai - legalábbis a lemezborító tanúsága szerint - már nem hófehér vagy színes leplekben, hanem egyenruhában pompáznak, amelyek vélhetően az ezúttal jóval inkább a politikára kihegyezett dalszövegeket hivatottak aláhúzni, és nem mellesleg megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a Black Parade korszakos My Chemical Romance fekete zubbonyaival. És jóllehet a zene is sokat változott, azért nem kell aggódni, a Polyphonic Spree még nem lett emo zenekar; ugyan az az álomszerű, giccshatáron egyensúlyozó, epikus-pop, amit eddig megszokhattunk, már a múlté (ráadásul a kórus is háttérbe szorul), de a gazdag és kimunkált hangszerelés, a Spree egyik fő erőssége még mindig meghatározó. Pusztán annyi változott, hogy a megszólalás és a dalstruktúrák rockosabbak, lendületesebbek és (néhol) táncolhatóbbak, a dalok pedig már egészen dalszerűek, kompozíciók helyett ezúttal slágereket kapunk, ráadásul nem is rosszakat. DeLaughter ugyan bajosan nevezhető csak egyéni világú dalszerzőnek, viszont az innen-onnan begyűjtött és felhasznált inspirációk egy kimondottan erős lemezt eredményeznek: megtalálható itt a Flaming Lips lökött és bizarr progresszív-popja, a Mercury Rev törékeny melankóliája, az Arcade Fire túlcsorduló érzelmessége, és persze a klasszikusok: a Beach Boys és a - korszellemnek megfelelően - mostanság afféle jolly-joker hivatkozási alapnak számító ELO hangszerelési megoldásai. És noha a Spree eredetiség és ihlet tekintetében nem versenyezhet a felsoroltakkal - ráadásul néha, és tényleg csak néha egy valószínűtlen viccbe csap át az egész - minden másban állja az összehasonlítást.

Kiknek ajánlható: Akit hosszú távon fáraszt a fentebb is említett zenekar humora, vagy éppen az Arcade Fire rémületes komolysága, az nyugodtan kikapcsolódhat a Polyphonic Spree-vel.

Olyan, mint: A Flaming Lips Starbucks kávézók számára készült verziója.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba