Madonna vodkagőzös kedvencei újratöltik az üveget

A héten kicsit pihen a lemezipar, túl sok nagy név ezért nincs is a lemezajánlóban. De van mindjárt egy Sziget-fellépő a gipsy-punk emigráns Gogol Bordello személyében, aztán itt a britek új közellensége és sztárzenekara, az Enemy is. A Yellowcard tartja a helyét az amerikai pop-punk kedvencek között, míg újra összeáll az egykor legendás Meat Puppets, és egy karakteres dalszerző is befért a célkeresztbe.

The Enemy: We'll Live And Die In These Towns

Várakozások: Az ember azt gondolná, hogy ezt a tempót már a britek sem bírják, és 2007-re már elapad a szigetországi gitárzenekarok hosszan hömpölygő áradata. Nos, tévedés, hiszen idén új neveket kell megtanulnia a világnak (vagy ha a világnak nem is, a briteknek feltétlenül): The Twang, Pigeon Detectives, Little Man Tate és most a The Enemy, amely rögtön a brit lista élén kezdett debütáló lemezével, nem kis meglepetést okozva. Szintén trend jellegét kezdi ölteni, hogy míg 2004-2005 a szikár, artszkúlos, intellektuális posztpunkról szólt (kezdve a Franz Ferdinandtól a Maximo Parkon át a Futureheadsig), addig az Arctic Monkeys sikere óta már egyértelműen a lad rock tarol, vagyis az átlagos, munkásosztálybeli fiatalok óbégatják tele a rádiókat nyomorúságos mindennapjaikról és persze hétvégéikről, amikor ha kell, ha nem, bizony megisznak tíz sört. Az Enemy három tagja (Tom Clarke, Liam Watts és Andy Hopkins) egy híresen nyomasztó atmoszférájú angol iparvárosból, Coventryből jön, mely már adott egy klasszikus zenekart a világnak a Specials személyében, ám ezek a fiúk inkább egy másik triót, a Jamet részesítik előnyben. Az együttes szinte a semmiből lett idén év elején névrokona, az NME szerint 2007 egyik nagy favoritja, és két Top 10-es kislemez után el is foglalták az első helyet a héten.

Eredmény: "Ez az ország egy szar, de együtt mindent megváltoztathatunk" - hirdeti hitvallását a zenekar az NME címlapján, és ennek megfelelően az album is térdig gázol a Tony Blair által hátrahagyott szemétben. Az ifjú Paul Wellert idéző dühvel támadják a mai Nagy-Britanniát, és az üzenethez hasonlóan indulatos zene társul. Jó esetben közönség-énekeltető refrénekkel, kevésbé jó esetben meg inkább csak elvágtázik a hallgató füle mellett. Az album második felére már az Oasis is eszünkbe juthat, no meg az is, hogy ha Clarke nem akar mindenáron nemzedéke szócsöve lenni (erre különben is tucatnyi más jelentkező van már), akkor idővel egész ügyes dalszerző válhat belőle. Legalábbis a lassabb dalok erre engednek következtetni. Most viszont még a fiúkban frissek a pályakezdő fiatalok frusztrációi, és úgy érzik, nekik is el kell mondani azt, amit a Hard-Fi, az Arctic Monkeys és millió követőjük már szintén elmondott: nevezetesen azt, hogy pocsék dolog korán kelni, és mondjuk szupermarketek polcait pakolni. Hatásos bemutatkozás, de hogy mi marad majd az Enemyből a hype elülése után, az egy jó kérdés.

Kiknek ajánlható: Dühös, jövőkép nélküli tinédzsereknek.

Olyan, mint: Három fiatal kétségbeesett menekülése a targoncatologatás elől.

(IB)