Madonna vodkagőzös kedvencei újratöltik az üveget

A héten kicsit pihen a lemezipar, túl sok nagy név ezért nincs is a lemezajánlóban. De van mindjárt egy Sziget-fellépő a gipsy-punk emigráns Gogol Bordello személyében, aztán itt a britek új közellensége és sztárzenekara, az Enemy is. A Yellowcard tartja a helyét az amerikai pop-punk kedvencek között, míg újra összeáll az egykor legendás Meat Puppets, és egy karakteres dalszerző is befért a célkeresztbe.

Josh Rouse: Country Mouse, City House

Várakozások: A nebraskai születésű, de már évek óta Spanyolországban élő Josh Rouse az amerikai énekes-dalszerző iskola egyik titkos fegyvere, vagy ha jobban tetszik, egyik nagy ígérete, bár hét nagylemez után ez utóbbi jelző talán már nem feltétlenül hangzik olyan meggyőzően. Rejtély, hogy a már lassan tíz éve kifejezetten erős lemezeket készítő, szemüveges dalnok miért is nem futott be nagyobb karriert, hisz kitűnő dalszerző és hangszerelő, ráadásul alt-countrysta kollegái többségénél (mint például a címlapsztár Ryan Adams) jóval színesebb, változatosabb zenei világgal bír. Rouse, a hetvenes évek nagy, "őszinte és érzelmes férfi" dalszerzői (Joe Jackson, Neil Young, Jackson Browne) mellett bátran nyúl a gyermekkori kedvencei, a nyolcvanas évek elejének brit gitárzenekarai (Cure, Smiths) örökségéhez, de ha úgy tartja kedve, soullal vagy latin zenével próbálkozik. Összességében afféle modern Elvis Costello, intelligens, szerény, szellemes, kissé esetlen, és amint azt már említettük, szemüveges (még ha most le is vette).

Eredmény: Míg Rouse eredeti szándéka szerint, a tavalyi, Subtitulo című albuma "nyári" lemeznek készült, addig a Country Mouse, City House már inkább a "telet" kívánja megidézni, noha sikerült pont a nyár közepén megjelentetni. (Igaz, ez utóbbi az énekest cseppet sem bántja, hisz "úgyis beáll a tél, mire eljut a közönséghez"). A dologban mégis van valami, hisz az új lemezanyag némiképp hűvösebb, kevésbé önfeledt, mint a legutóbbi, vagy akár a két évvel ezelőtti Nashville, de sötét, téli depressziótól azért ezúttal sem kell tartanunk. Rouse most is ízléssel (bár kevésbé csapongóan) lavírozik a stílusok között, a történetmesélős, alt-country-s balladák mellett jól megfér egy tempós, Cure-os gitárpop (Nice To Fit In), egy smooth jazznek álcázott fülbemászó, finom popdal (Pilgrim), vagy az első kislemeznek választott Hollywood Bassplayer, a lemez talán legjobb száma, amely egyszerre hozza a Steely Dan pedáns hangszerelési megoldásait és a T-Rex táncos glames-grúvját és dallamvilágát.

Kiknek ajánlható: Az egyéni, intelligens hangot kereső tanácstalanoknak.

Olyan, mint: Ha már Elvis Costello, akkor neki az angolságától megfosztott, visszafogott verziója.

(SZSZCS)