A Smashing Pumpkinsnak csak a nosztalgia marad

Eddig is tudtuk, hogy régen elmúltak már azok az idők, amikor a Smashing Pumpkins volt az ünnepelt amerikai rockzenekar - a felemás újjáalakulás csak még távolabbra sodorta ezeket az emlékeket. Nem fázott rá viszont az újjáalakulásra a Crowded House, példaértékű módon lép a "nagy" zenekarok közé az Interpol, még mindig megbízható a Bad Religion, a csúcsra jutott a Spoon, és erős lemezzel jelzi jelenlétét a They Might Be Giants is a lemezajánlóban.

Interpol: Our Love To Admire

Várakozások: Ez a négytagú New York-i zenekar a 21. századi gitárreneszánsz egyik legnagyobb nyertese, még ha túlzottan is magukon viselik példaképeik hatását. Az Interpol magjának számító, két angol származású gitárost (Daniel Kessler és az énekesi teendőket is ellátó Paul Banks) két New York-i egyetemista, a basszusgitáros Carlos Dengler és a dobos Sam Fogarino egészítette ki, és a kilencvenes évek végétől koncerteztek már Interpol néven (ez a felállás 2000-re stabilizálódott). Az új évezred elején már a reményteljes zenekarok közé sorolták a kvartettet, amely a nyolcvanas évek sötétebb hangulatú brit együtteseit tekintette előképének. A Joy Division, a Smiths vagy a Cure örökségét a 21. századba átültető Interpol erős érzelmi töltésű dalaival rövidesen nagy rajongótábort szerzett, és a Turn On The Bright Lights című debütáló lemezével szép lassan a legnépszerűbb új gitárzenekarok egyikévé küzdötte fel magát. A 2004-es folytatást (Antics) már igazi sztárokként adták ki, és a Slow Hands, valamint az Evil kislemezként is az év legjobbjai közé tartoztak. A tagok dekadens eleganciájáról nevezetes Interpol a legszívesebben látott koncertzenekarok egyike a nyári fesztiválokon, sőt, mások (elsősorban a brit Editors) az ő hangzásukra építve futnak be jelenleg komoly karriert. A fárasztó turnézás után a tagok elég sokat pihentek, mielőtt nekiláttak volna harmadik albumuk felvételeinek.

Eredmény: Ahogyan azt a posztpunk revivalhoz sorolt más zenekarok már megtették, az Interpol is úgy döntött, hogy kiviszi a zenéjét a zsúfolt klubokból a stadionokba. Az Antics táncolható dalai már az átmenet részei voltak, most viszont az Our Love To Admire már minden ízében erőteljesebb, monumentálisabb lemez, mint az elődök voltak. Sőt, az Interpol eddigi otthonát, a független bezzegkiadónak számító Matadort is otthagyta a nagykutya Capitol Records kedvéért, és ezzel máris kivívta az indie puristák haragját, de ezt az utat már sokszor, sokan végigjárták. Az Interpol útja viszont a jelek szerint továbbra is a jó irányba tart, hiszen a legtöbb hasonszőrű zenekar nagy ugrásával ellentétben az Our Love To Admire-ral úgy lép szintet az együttes, hogy nem veszít el semmit, ami jó volt benne, és a folytatás szervesen következik a korábbi lemezekből. Az eddig komoly szerepet játszó ritmusszekció ugyan kissé hátrébb húzódott, és már a nyitó Pioneer To The Falls wagneri hangszerelése megmutatja, hogy ez már nem egy "sima" posztpunk tribute zenekar. Banks és Kessler gitárjai ugyanolyan élesek és karcosak, mint eddig, az előbbi sötét és dramatikus énekhangja továbbra is uralja a terepet, csak valahogy az egész zenekar magabiztosabbnak hangzik, mint eddig. Az első kislemezdalnak választott The Heinrich Maneuver és az elsöprő erejű Mammoth képviselik leghűbben az erőteljesebb, posztpunkos vonalat, míg a Pixies Where Is My Mind gitárjait kölcsönvevő Rest My Chemistry a lírai oldal legfényesebben csillogó darabja. Bár az album a második felére kicsit a lendületét veszti, és az is tény, hogy potenciális kislemezdalok tekintetében az Antics jobb nála, mégis, mindenképpen művészi siker és előrelépés, méghozzá pont azon a területen, mely a vetélytársak legtöbbjének komoly gondokat okozott.

Kiknek ajánlható: Aki kifejezetten nem szerette az Interpolt, ezután sem fogja, aki viszont unja a Cure lemezeit, túl depresszívnek találja a Joy Divisiont vagy esetleg demagógnak és patetikusnak a U2-t, találhat egy új kedvencet.

Olyan, mint: Egy posztpunk zenekar, amely úgy jött ki a fényre, hogy nem kellett levennie a fekete "egyenruháját" sem.

(IB)